Háy János és Rozs Tamás estje a Narancsliget Pajtában!

Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rám ismernek. Pedig ha rám ismernének? Legalább is felkötnének. Nincs a fokos a kezemben, Hogyha kéne verekednem… (Petőfi Sándor)

János és Tamás Petőfiről mesélnek, énekelnek, zenélnek. Ezzel a műsorral sokfelé eljutottak már: Lengyelországba, Romániába, sőt Indiába is. Ezen a nyáron Delhi, Varsó és Kolozsvár után Nagyharsányban is megtudhatjuk, hányféle szerepet „játszott” mindannyiunk Petőfije. Mellesleg népdalok is helyet kaptak a kínálatban, hiszen még mindig vannak olyan Petőfi-versek, amelyekről sokan azt gondolják, népdalok.

Háy János Petőfiről:

„Semmi nem igaz róla és minden igaz, de mégsem tudhatunk sem igaz Petőfi-képet rajzolni, sem hamisat, mert mindegyik igaz és hamis egyszerre, mindegyik megáll a maga lábán, csak nézőpont kérdése. Olyan közelről ismerjük, hogy nincsenek általánosító jellemvonásaink, vagy épp csak azok vannak, mert olyan magasra lett tőlünk rakva, ahonnét csak sziluettje látszik, és valójában nem is Petőfi sziluettje, hanem a Petőfiből legyártott ikoné. Ha elindulna, a nyakukra lépne, mondja egy nő, a hatalom ellen tüntetünk épp egy korábbi hatalom által állíttatott szobor előtt. Gyakorta mégis olyan közel van, hogy látjuk minden részét, bajuszkájának és szakállkájának minden szálát, otthonos számunkra minden vonása, nem kérdőjelezzük meg, amit meg kéne, nem szóljuk meg, amit meg kéne, mert nem tudjuk, hogy pontosan mit kéne. Akkor ismertük meg, amikor gyerekek voltunk és akkor ismertük meg, amikor még gyerek volt. Végigkísérhetjük mindazt a személyiségalakulást, ami egy fiatal emberben végbemegy 16-tól 26-ig. Olyan korban látjuk, olyan életkora van dokumentálva, időnként akár órára lebontva, amely korban mi nem szeretnénk látszani. Az akkor írt naplónkat nem szívesen nyitjuk meg, s pláne nem szívesen mutatjuk másoknak. Minthogy szobor lett és fárosz, a rajta látszódó tulajdonságokat nem egy alakulófélben lévő személyiség jegyeinek, hanem végkifejlettnek tekintjük. Mivel gyerekként ösztönből ügyes volt, s képes lett a világ megfogalmazására, azt hisszük, hogy a személyisége is készen volt, holott nem. Senki nincs kész ennyi idősen. Egy személyiségalakulás megy végbe a szemünk előtt, s a hihetetlen, azon túl, hogy ezt láthatjuk, az a tudatosság, ahogyan ez a fiú alakítja ezt a személyiséget. Mert alakítania kell, hisz nincsenek óvó kezek, akik segíthetnének, alig hatévesen már elkerül otthonról.”