Magyarország | Nógrád vármegye | Palotás | Szabadság út 30
Amikor Petőfi körtefája generációkat hoz közelebb egymáshoz! Alább olvashatóak Palotási Általános Iskola kérésére a palotási Őszirózsa Nyugdíjas Klub tagjainak visszaemékezései, történetei, anekdotái a falu gyümölcs-múltjáról, melyekkel elnyertek egy oltványt!
Vadkörtétől a guruló málnáig. A gyümölcs története Palotáson.
összeállította: Ambrus Nándorné
A palotási határában jó termőföldeket találunk. Ezeken búzát, árpát, kukoricát, krumplit termesztettek, így tudták előteremteni amire a megélhetésükhöz szükségük volt. Nagy területen termesztettek még kendert is, az pedig a ruházatuk elkészítéséhez kellett, meg a háztartásokhoz szükséges vásznakat szőtték belőle.
A réteket kaszálták, abból lett a széna, amit az állatok elé tettek. Gyümölcsfákat a kertek végébe, vagy a mezsgyébe ültették, hogy ne árnyékoljon, tudjanak elég élelmet termeszteni. A gyümölcs csak másodlagos termék volt.
A palotásiaknak a Bujáki patak gedei oldalán volt a szőlőjük. Keskeny parcellákon zömében Nova szőlőt termesztettek, meg egy kevés Otellót. Szinte mindenki szőlőjében volt cseresznyefa, diófa, a hatvanas években már őszibarack fa is, de az elég kevés. Érdekes, hogy meggyet nem ültettek a szőlőbe. A gyömölcsök, termések neveit palócosan mondták. Így volt a cseresznye cseresnye, a dió gyió, a birsalma bisóka, az egres piszke,a barack, baraszk, a gesztenye geszkenye, szőlő, szőllő. A kökényt kökínynek nevezték, a Szedret, sedernek.
Sok volt a vadon nőtt szilvafa, körtefa, ami a határban utak mentén, domboldalokon megmaradt. Ezekből a vadon nőtt fákból vittek haza, és ezekbe oltották bele a nemesebb gyümölcsöket. Voltak emberek Palotáson is, akik nagyon értették hogy kell oltani, mibe mit lehet oltani, és mikor kell oltani. Ezeket az embereket hívták azok akik nem értettek a szemzéshez. Én is emlékszem Szabó Józsi bácsira, aki mestere volt a fák oltásának. Nagy tudása volt ezen a területen, sok kertben termettek azok a fák, amiket ő oltott. Így egyre több féle gyümölcsöt ehettek az emberek. Sok kert, vagy a határban lévő föld ismertetője volt egy-egy gyümölcsfa. Szomszéd András Palotás története című könyvében olvashatjuk:
„ A határjárások alkalmával 1745-ben „Körtvély fa”-ról írnak. A falu határának a körtvély fa, vagyis a vadkörte fa, egy beazonosítási pontja volt. Így is nevezték meg a területeket: a „szilvafasor mellett” vagy a” vadkörtefa után” Például:”addig ér a mi fődünk, ahova azt a négy szilvafát ültettem”.
Nagymamámék kertjét a mi kertünktől egy szilvafasor választotta el. Az volt a „kerítés”. Volt a kék szilvák között, egy aprószemű, éretten aranysárga szilva. Azt mézízűnek hívtuk. Olyan színe is volt, mint a méznek. Sehol máshol nem láttam ezt a fajtát. Ugyan így a fehér cseresznyét is csak egy helyen, a szembeszomszédunk Marisnéniék szőlőjében. Keveset termett a fa, már öreg volt. Úgy örültem amikor elértem néhány szemet, mert csak 3 ott lehetett ilyet enni. Azért meg kell hagyni a piros cseresznye finomabb volt. Amikor megérett a piros, páros szárral vettük le, és akasztottuk mi lányok a fülünkre. Ez volt a fülbevalónk. A Tsz megalakulása a gyümölcstermesztésben is elhozta a nagyüzemi termesztést. Almát, csemegeszőlőt, málnát termesztettek több hektáros területeken. Almából Jonathánt, Starkingot, Húsvéti rozmaringot termesztettek. A csemegeszőlő fajtáit nem tudom felsorolni, de nálunk a szülői háznál még van néhány tőke, ami a kiszedett gyökerek újraültetése réven maradt meg. A málnát háztájiként lehetett vállalni. A tsz megszűnésével ennek is vége lett.
Megkérdeztem néhány embert a faluban ki hogyan emlékszik, milyenfajta gyümölcsök termettek, milyen fákat ültettek, ezekhez milyen történetet tudnak hozzákapcsolni. Orgoványi Jánosné Klárika néni a következő gyümölcsfajtákat sorolta fel: Leginkább szilvafák termettek. A sárga fosóka szilva minden felé előfordult. A Szent Annai szilva volt a legkedveltebb, aztán a lószemű szilva, meg a ringló. Abból a piros. Sok volt még a vadkörte fa is. Körtéből az árpával érőt szerették. A gedei úton fehér, meg fekete eper, végig az út mentén. Eperfa a porták udvarán is megtalálható volt. A tyúkok csak úgy kapkodták, amikor már megérett, és lepotyogott. A selyemhernyó-tenyésztési korszakban a leveleit leszedték, és azzal etették a hernyókat. Az eperfákat később kiirtották, mert az amerikai szövőlepke nagyon elszaporodott rajtuk.
Birsalma is termett szinte minden háznál. Sárgabarack csak kevés helyen volt, nem szerette a palotási földet. Micsutka Ferencné Maris néni mesélte: Az ő gyerekkorában, (40-es, 50-es évek eleje) nagyon kevés gyümölcsfa volt a portákon. Azok is az udvarban, vagy a szérőben inkább. Volt az úgynevezett fosóka szilva, esetleg Szent Annai, nagyon kevés helyen ringló, és még a nagyboldogasszonyi szilva. Alma alig. Emlékszik, hogy ősszel bujákiak jöttek lovaskocsival gallyfákat eladni, azok hoztak piros almát, de nagyon apró szeműt. Nem pénzért adták, hanem lisztért. Ők is vettek tőlük, hogy legyen almájuk karácsonyra. Magvaváló szilváért Szántóra, (Zagyvaszóntó) mentek az édesapjával. Lovaskocsival hozták, amiből aztán lekvárt főztek bográcsban.
Szalkai Jánosné ezt a történetet mesélte el:
Hatalmas cseresznyefa volt nagymamám kertjében. (Ezt megengedhette magának mert hatalmas kertje volt.) Fagerendákból kialakított meredek lépcsőn kellett kimenni a baromfiudvarból a "partra", mert a kert egy domboldalon volt, ami kivitt egészen a temetődombig. A kert több részre volt osztva; virágos, gyümölcsös, veteményes, kukoricás, amit búzával váltogatott. Krumplit csak új krumplinak tett, mert termelőszövetkezeti tagként volt krumpliföldje. Volt a kertben több gyümölcsfa is, de ez mindegyik fölé magasodott, nagyobb és idősebb volt a legnagyobb diófánál is. Korai, nagyszemű cseresznye érett rajta. Hat-hét éves lehettem, és már zsendült a cseresznye. Hétköznap lehetett, mert nagyanyámon kívül senki nem volt otthon, ő is csak azért, mert nemrég műtötték, így Anyu járt az ő könyvével a TSZ -be dolgozni. (Akkor még ezt is meg lehetett tenni.). A többiek dolgoztak, iskolában, vagy óvodában voltak. Első osztályosként előfordult, hogy csak három óránk volt - akkor még nem terhelték túl az iskolás gyerekeket - ezért jóval a déli harangszó előtt hazaértem. Az ebéddel még várni kellett, csábított a "cseresnye", ahogy annakidején mondtuk. Szóltam a nagymamámnak, kimegyek, megnézem a cseresznyét. (Régen nem korlátoztak minket fölöslegesen, nem féltek attól, hogy ha ebéd előtt becseresznyézünk, akkor nem lesz étvágyunk.) Ügyesen megkapaszkodtam a törzshöz legközelebb eső vastag faágba, lábammal felkapaszkodtam, majd ágról ágra feljebb, feljebb lépegettem. Már jó magasan voltam, de még mindig úgy tűnt, hogy feljebb még pirosabb a cseresznye. Na még egy kicsit, na még egy kicsit feljebb, gondoltam magamban. Akkor lenéztem, hogy milyen magasan vagyok... Na ezt nem kellene volna! Szédítően magasan voltam! Elkezdett remegni kezem-lábam, meg sem mertem moccanni, csak kapaszkodtam egy vastag ágba. Cseresznyézésről már szó sem volt, a félelemtől kavargott a gyomrom. Lenézni többet nem mertem, hogy hogyan kerülök le a fáról, elképzelni sem tudtam. Az idő közben szépen haladt. Nagyanyám megsokallta, és felkiabált a kertbe, hogy jöjjek már lefelé! Én vissza, hogy nem merek! Még szerencse, hogy elhitte mert felkapaszkodott a parton, és látta, komoly a baj. Ő nem mászott fára, de eszébe jutott a megmentő: Mihály, anyukám öccse, a nagybátyám, aki akkor már a tsz-ben dolgozott. Mondta, üljek az ágra, kapaszkodjak, majd Misi hazajön, és valahogy leszed a fáról.
- De mikor? - kérdeztem.
- Hát, majd ha hazajön! - felelte.
Összeszedten magam, remegő lábakkal leültem az ágra, egyik karommal átkulcsoltam egy ágat, a másikkal támasztottam magam. Nagyanyám megnyugodva rámparancsolt, hogy kapaszkodjak, le ne merjek esni, majd visszament a nyári konyhába, a dolgát végezni. Időnként kijött, konstatálta, hogy még mindig fent vagyok. Végtelennek tűnt az idő... Négy óra felé hazaért Misi.
- Na mi van, kis mókus, nem mersz lejönni? - kérdezte.
Egykettőre fenn termett az ágon, majd ágról-ágra, lépésről lépésre igazgatta a lábam lefelé, közben magyarázta, hogy lefelé ugyanúgy kell, mint felfelé, nem kell félni! Szerencsésen leérkeztünk. Szidást nagyanyámtól nem kaptam, éppen úgy, mint dícséretet sem. A fára mászástól továbbra sem tartózkodtam, de arra ettől fogva mindig ügyeltem, hogy csak olyan magasra menjek, ahonnan le is merek mászni!
A nyolcadikosok kiváltsága volt az úgynevezett "cseresznyelopás". Ez a hagyomány szájról szájra terjedt, már jóval előttünk is szokásban volt, és utánunk is szokásban maradt. Ez abból állt, hogy iskola után összegyűltünk a kocsma előtt (ez a falu közepén volt), és csapatban, lányok-fiúk együtt elindultunk a szőlőbe. Útközben jól mulattunk; incselkedtünk, ugrattuk egymást, énekeltünk, bohóckodtunk. Közel érve a szőlőhöz, elcsendesedtünk, mert tudtuk, hogy csősz őrzi a szőlőt, na ekkor még nem a szőlő, hanem a cseresznye érés miatt! Ugyanis majd' mindenki szőlejében gyümölcsfák is voltak, köztük szép számmal cseresznyefák! Odaérve gondosan elkerültük a jelenlévő gyerekek szülei, vagy nagyszülei szőlőjét, csakis "idegen" szőlőt választottunk! Ha olyan fát láttunk, amin már ropogósan érett volt a cseresznye, odalopóztunk. A fiúk felmásztak a fára, a lányok lent maradtak, és szép csendben cseresznyézni kezdtünk. A fiúknak nagyon vigyázniuk kellett, hogy le ne essenek, mert a fa alatt a szőlő karókra volt kötözve, életveszélyes lett volna a leesés. A fiúk a lányoknak a magasból dobálták le az érettebb cseresznyét. Ez így folyt hosszú 5-6 percen keresztül, mert akkorra mindig - mintha rendelésre jött volna - ott termett Mátyás bácsi, a puskás csősz. Hangosan kiabált.
- Tolvajok, mentek innen! Megfoglak benneteket!
A fiúk már kevésbé vigyázva a karókra, leugráltak a fáról, aztán uzsgyi! Futottunk hazafelé, ahogy csak bírtunk - könnyű dolgunk volt, mert dombról lefelé szaladtunk - közben meg majd meg fulladtunk a nevetéstől! A csősz sosem fogott meg minket -igaz, nem is futott utánunk...
A faluba érve megbeszéltük, hogy holnap újabb próbát teszünk a szőlőben, majd szétszéledtünk. Ennek a hagyománynak a "bandázás", az együtt töltött felügyelet nélküli időtöltés volt a lényege, a "cseresznyelopás" csak az ürügy volt. A végzős nyolcadikos évet szépen lezárta, hiszen a cseresznye május végén, júniusban, vagyis az iskola év végén érett.
Szabó Ferencné Zsuzsa mesélte:
A legemlékezetesebb élményem amikor a Szőlő utcában nyaraltam és a libákat ki kellett hajtani legelni a gedei parti árokba. Ott eperfák voltak azt a libák nagyon szerették, felkapkodták a hullott gyümölcsöt. De én megelőztem őket, és gyorsan bekapkodtam a szép szemeket. Pálteleken a tanyán a szilvafákat csak megráztuk és összekapdostuk az érett szemeket, a többit kiraktuk a napra száradni , és az aszalt gyümölcs már meg is volt télire.
Kékesi Józsefné Matildka mesélte:
Sárgabarack, többféle szilva, körte, birsalma volt a jellemző itthon a kertekben, udvarokon, és még eperfa. A szőlőben hatalmas cseresznye és diófák voltak. Szőrös őszibarack. Apukám szokta mondani, hogy ő hallja, hogy a szőlőben fütyül a rigó, megérett a cseresznye. Cseresznye-éreskor vasárnap délután gyerekek, idősebbek mentek a szőlőbe szedni a finom ropogós gyümölcsöt. A dióverés is eseménynek számított.
Ambrus Nándorné:
A dióverés a szőlőben fontos esemény volt. Amikor már nagyon somzott, potyogott le a dió, megindultak az emberek, hogy betakarítsák a termést. A férfiak a bicikli vázához kötötték a dióverő karót, ami több méteres volt, asszonyok a hátiszatyorba vitték a zsákokat, mentek a gyerekek is segíteni felszedni. Sokan vasárnap délutánra tették ezt a munkát, amikor itthon voltak a férfiak. Erő kellett a hosszú dióverő karót megtartani. A csurgóban megtöltötték a korsókat friss vízzel, mert csurgói víz nélkül nemigen mentek a szőlőbe. Annyira előttem van a látvány, ahogy a sok biciklis ember vonul a szőlőbe! A teli zsákokat a biciklire tették, és tolták hazafelé.
A szüret is nagy esemény volt, szinte ugyan abban az időben szedte le a szőlőt mindenki. Azt el kell mondani, de aki a Nova szőlőt ismerte tudja, hogy milyen nehéz volt szüretelni. Mégpedig azért mert amikor már megérett, elég volt megérinteni, már az összes szem a földön volt. Lehetett térdelve, szemenként fölszedni a földről. Az asszonyok ilyenkor a szakácsukat a tőke alá terítették, és a lepotyogott szemeket erről beöntötték a vödrükbe.
Nagyapa a tsz-ben dolgozott, fogatos volt. A szüretet megelőző napon több kocsit összekapcsolva, kihúzta a gazdák szőlőjébe, hogy abba gyűjtsék a leszedett szemeket. Ezeket a kocsikat már csak szüreteléshez használták. Amikorra én még vissza tudok emlékezni, már házaknál nem tartottak lovakat. Másnap késő délután, amikor már végeztek a szedéssel, a legutolsó kocsitól a falu felé haladva, újra összekötte a fogatokat, három négyet egybe, és húzatta be a házakhoz. Mi is felültünk a bakra, hogy ne kelljen gyalog hazajönni, meg nagyapa miatt is. Amikor egy fuvart megcsinált, újra kiment a lovakkal a szőlőbe, megint hazahúzott néhány szőlővel teli kocsit. Addig ment amíg minden kocsi be nem került a faluba, a szőlő az udvarokba. A szőlőből bort készítettek.
A Novának nem volt olyan túl finom a bora, egy idő után be is tiltották a termesztését, mert egészségre ártalmasnak minősítették ezt a fajtát. (A filoxéra járvány után Európába került direkttermők pektinben gazdagabbak, mint az európai borszőlők, ezért boruk metilalkoholos. Ld bővebben: itt). Aztán a hetvenes években megkezdődött a szőlők eladása. A tóhoz közeli parcellákat megvették a városiak. Kiverték a szőlőt, sokhelyen a fákat is, és hétvégi házakat húztak fel a parcellákon.
Üdülőövezet lett a szőlőből, nem mentek már a falusiak ősszel diót verni, szüretelni. Nem láttunk már azután biciklira kötött dióverőkkel, embereket menni, dióval teli zsákokat tolni, nagyapa sem húzatta már a szőlővel megtöltött lőcsöskocsikat. Lezárult egy korszak, vele az én gyerekkorom.
Bali Jánosné Ibolya emlékei:
Gyömölcsfajtákat szinte ugyan azokat sorolta föl, mint a többiek. Megemlít még egy zöld színű nyári almát, ami egy rokonuk udvarán termett, azt nagyon szerette, volt még a borízű alma, az savanyú volt. Az árpával érő körte is nagyon kedvelt volt a faluban, és a határban termő vadkörte, ami akkor volt a legfinomabb, ha a dér megcsípte. Két szilvafa volt az udvarukon, azonra volt felkötve a hinta. Volt diófájuk is, nem is egy. Az egyik papírhéjú volt, kézzel össze lehetett törni. Ezt a fajtát nagyon szerették a madarak is, a csőrükkel fel tudták törni. Mire beérett volna, már nem is maradt, addigra megették. Pedig a karácsonyi morzsa el nem képzelhető dió nélkül, nekik szerencsére volt egy másik fájuk is, arról tudtak betakarítani eleget.
A karácsonyi morzsába volt alma, szőlő, aszaltszilva meg dió is, a kalács maradéka mellett. A szilva amikor megérett tettek ki belőle a napra aszalódni, meg kenyérsütés után a kemencébe is. A megaszalt szilvát eltették a padlásra- Csak két három szemet kaptak egyszerre, hogy maradjon karácsonyra is.
Az Otelló szőlőből kötöttek föl az elsőházban a gerendára, karácsonykor kaptak belőle a gyerekek. A birsalmát a szekrény tetejére rakták, a hideg szobába belépve kellemes illatot árasztott.
A selypi cukorgyárba sokan jártak Palotásról is. A birsalmából, vagyis a bisókából vittek magukkal pár szemet, és azt beletették a forró cukorszirupba. A fanyar gyümölcs megszívta magát a cukros lével, és ettől már nagyon finom lett.
Ibolya nevetve emlékezett vissza arra, mikor libapásztorkodott kislányként, és az út mellett sorakozó eperfák alá hajtotta a libákat. A hullott epret a libák bekapkodták, jól megtömték belőle a begyüket. Annyira, hogy berúgtak tőle - ő meg kikapott érte, hogy miért hagyta hogy annyi epret egyenek a libák.
A gyümölcsök felhasználása sokféle módon történt. A lekvárfőzés el nem maradt egy háznál sem. Leginkább szilvalekvárt főztek, de olyan sűrűre, hogy majd beletört a kanál. Bográcsban főzték, sok órán keresztül.Fárasztó munka volt, mert nem lehetett leállni a kavarással, különben leégett volna a lekvár. Cserépedényekben tárolták a padláson, vagy a kamrában. Ahol volt cigánymeggy abból bort készítettek. A bisókából is készült lekvár, meg sajt is. A baracklekvár is kedvelt volt, de abból kevesebbet tudtak főzni. A nyári almát nagymama lereszelte, kicsit megdinsztelte, és elrakta télire. Csak elő kellett venni a lepénybe. Aszaltak szilvát, mert abból sok volt. A szőlőt fölkötötték a gerendára az elsőházba - azt nem fűtötték, meg szellőzött is, és nem rohadt össze. A gerendát pedig a gyerekek nem érték el...
Gyümölcsöből kevés volt, télen nem ették minden nap. Karácsonykor kaptak belőle többet a gyerekek, de akkor is csak pár szemet. Azért pálinkát is főztek belőle - különösen a szilvából és persze törkölyt. Főzésre sütésre is jutott a gyümölcsből.
Nyáron cseresznyeérés idején nagymama kiment a szőlőbe, teleszedte a szatyrot piros cseresznyével, itthon pedig savanyú cseresznyelevest főzött belőle. Bevallom én nem szerettem. Annál inkább a cseresznyés kőtöttrétest, na az nagyon finom volt, meg a lepény is. A szilva gombócba került, a lekvárja derellyébe, mert így mondták, két lyével. A bisókát megsütötték, kis kristálycukrot is szórtak rá, így nagyon finom lett. Téli csemege. A piszkét befőzték, télen húsokhoz ették, meg a betegnek adtak belőle. Amikor már sok meggy is volt, azt a húzott rétesbe szórták, és szintén befőzték azt is. A dióból ledarálva került a rétesbe, zserbóba, darabolva pirított cukorba keverték, vagy tortába is rakták. A dió a karácsonyi asztalról sem maradhatott el, jósoltak is belőle. A köszöntő gyerekeknek is adtak pár szemet. Az almát pedig a karácsonyi asztalnál annyi felé vágták ahányan voltak a családban. Az összetartozás jelképe volt. A téli körtét a szekrény tetején őrizték, az almával együtt.
Összefoglalva megállapítható, hogy Palotáson a régi időkben a gyümölcs nem volt a mindennapok élelme, mivel nem sok termett belőle. Épp ezért nagyon megbecsült volt. A téli ünnepeken szinte ajándéknak számított.
Petőfi körtefáját is nagy becsben tartják majd Palotáson!
