Akinek kertes háza van, és nem gyepszőnyegezett, milliméterre pontosan „vasalt”, túlgondozott kerttel rendelkezik, az gyakran hallhat egy folyamatosan éneklő, költés után sokszor füttyögő, fiókáját hívó madarat. Szerencsére ma még sok kertben van belőlük legalább egy pár, és az a pár sokáig marad is, ha nem háborgatják hajlékát. Ő a feketerigó. Tóth János írása.
A feketerigó a leggyakoribb rigófajunk. Megszemélyesítése az irodalmi előzmények után teljesen indokolt, hiszen úgy tudunk már róla beszélni, mintha barátunk lenne Lázár Ervin, Kányádi Sándor vagy Fekete István róla szóló művei nyomán. Szeretjük és szerencsések vagyunk, hogy hallhatjuk minden hajnalban és napnyugtakor a hangját.
Mint sok állatfajnál, itt is jelen van az úgynevezett dimorfizmus, magyarul a nemi kétalakúság, és mint minden ilyen esetben a hím ivarúak viselik a díszesebb, feltűnőbb, „szebb ruhát”. A feketerigónak ugyanis csak a hímje fekete. A tojó szürkés-barnás színezetű - ezt a kinézetet azonban nem azonnal éri el hím rigónk, hanem legalább három évet kell várnia a szép ruhára, mire egész teste tiszta fekete lesz, szeme sárga szegélyű és a csőre aranysárga. Innen vagy egyik népi elnevezése, hogy „rézorrú rigó”. A feketerigó ragadozó közeledtére riasztó, füttyögő hangot ad. Ugyanezt a hangot hallhatjuk, amikor költés után a fiókanevelés végeztével, a fészekből kirepülő fiait hívja.
Míg Herman Ottó 1901-ben úgy ír róla, mint „az erdőszélek bokrainak és a tisztásoknak igazi ékessége”, addig mára már a városok madarává is vált és megszokta az ember közelségét a városi életmód miatt. Ezt a változást még énekében is hallhatjuk. A vadon, erdőben élő fajtársaiknál a városban, vagy a város közelében élő feketerigók sokkal hangosabbak, énekük intenzívebb. Vagyis madarunk rájött, hogyan érvényesülhet a városi morajban - ha tetszik: megértette a városi akaratközvetítés lényegét...
Mert akarata bizony van. Ezt még akkor is megmutatta, amikor, mint tanított, nevelt madár, nótákat adott elő úri társaságokban, melybe bele-bele fűzte saját énekét is. Igen kedvelt madárnak számított a pákászok között, mert a legkönnyebb volt a fészkéből kiszedni a fiatal madarat és könnyű volt tanítani, majd jó pénzért a vásárokban az úri házaknak eladni, mint szórakoztató ékességet.
A kert segítője és őre
Ha a kertünkben megjelenik a fekete rigó és rendszeresen látjuk is, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a kertünk ökológiai állapota rendben van. Egyrészt, mert van benne sok haszontalan rovar és kisebb csúszómászó, mint a csiga, mely a rigónak igen jó eledele és van számos hasznos rovar és földigiliszta is elég - hiszen nem csak a talajba, de a rigónak is jut. Egyetlen madár naponta jelentős mennyiségű kártevőt távolít el, teljesen természetes módon, vegyszerek nélkül. Nem véletlen, hogy sok kerttulajdonos inkább szövetségesként tekint rá.
Korábban vonuló madarunk volt és csak tavasszal tértek vissza hozzánk a költőhelyeikre, ekkor is általában ugyanazok a példányok ugyanarra a helyre, ahonnan ősszel elmentek. Mára ez megváltozott, mert alkalmazkodva a városi körülményekhez, maradnak télre is - az egyre gyakoribb madáretetők rendszeres vendégeivé váltak. Mivel van elegendő táplálék és mert a sokszor örökzöld bokrokba rakott fészkeik biztonságot adnak, télen sem mennek el a Kárpát-medencéből, sőt teljesen otthonszeretők és akár évekig ugyanabban a kertben töltik életüket és nevelik fiókáikat. Ebből a tulajdonságukból fakad, hogy a hagyományban úgy tartják, hogy a feketerigó a kert és a ház védelmezője. Nem volt ez mindig így, hiszen a fekete színe miatt gyakran jelenik meg a néphagyományban, hogy a halál madara és ahol megjelenik, ott hamarosan haláleset következik be, vagy valamilyen szerencsétlenség hozója. Ez a látásmód változott meg azzal, hogy állandó kertlakóvá vált és mára inkább az értékeit állítják a hagyományos hiedelmek elé.
A sokáig velünk maradó madarak fészke igen erős, mohából, vékony ágacskákból, szőrökből készíti, belül sárral kitapasztja - legszívesebben eldugott bokrok belső ágaira. A fészekalja négy-hat zöldes színű, halvány rozsdás foltokkal szeplőzött tojásból áll. Ezeken a tojó kotlik, a hím pedig gondoskodik párjáról a kotlás alatt. A fiókák két hét múlva meglátják a napvilágot és erre két héttel már ki is ugrálnak a fészkükből. Ekkor vannak kitéve a legnagyobb veszélynek, mert bármilyen ragadozó emlős elkaphatja őket, mert ekkor még röpképtelenek. Vagy maga az ember találkozik ezekkel a kis alakokkal valamilyen bokor, vagy fa aljában - és megsajnálva felveszi, ami sajnos legtöbbször a fiókák végzetét is jelenti. Ekkor ugyanis még nem képesek magukat ellátni, táplálékot szerezni - de innentől már a szüleik sem gondoskodnak róluk. Így a legfelelősebb emberi magatartás, ha nem nyúlunk a fiatal madárhoz, mert furcsa módon épp ezzel segítjük túlélését.
Hazánk fészkelő állománya több, mint egymillió párra tehető. Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 25.000 Ft.
Kányádi Sándor - Feketerigó
Ablakomban nagy a hó, halihó! –
ott sétálgat egy feketerigó.
Jár a szeme: oda néz, ide néz:
sétálgat, mint egy igazi zenész.
De most nekünk nagy a hó, halihó! –
nem fuvoláz a feketerigó.
Egyet-kettőt csitteget, csetteget,
kifizeti ennyivel a telet.
Források:
Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról Budapest, 1901.
Katona Mihály: Magyarországi madarak népies elnevezésének gyűjteménye 2020.
Killian Mullarney, Lars Svensson, Dan Zetterström, Peter J. Grant: Madárhatározó 1999. London
Schmidt Egon: Madárlexikon Budapest, 2000.
