Július a Kárpát-medencében az aratás hónapja. Az aratás kezdete június végén, Péter-Pálkor volt - ha a gabona már megérett az aratásra és az idő is száraz volt, de az aratási munkálatok egészen július végéig-augusztusig is elhúzódhadtak.
Az aratás sikerét a régiek különleges szertartásokkal és szokásokkal próbálták biztosítani - amelyek gyakran vallásos jelleget öltöttek. A Csallóközben például a szerszámokat a templom falához támasztották és a pap megszentelte azokat az aratás megkezdése előtt. A szántóföld szélén letérdeltek, keresztet vetettek, és Jézus segíts! fohásszal vágtak neki az első csapásoknak.
Fontos volt az aratók közössége is. Az Ipoly menti falvakban az új aratómunkások beavatáson vettek részt: az „újoncokat fenekükvel a földhöz verték”, majd a marokszedők elkapták őket és „bekötötték marokba”. Somogy és Fejér megyei uradalmakban az első arató legények és leányok keresztapát és keresztanyát választottak maguknak.
A z első kévének nagy jelentőséget tulajdonítottak. A baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal, de az új búzának gyógyító és betegség-elhárító szerepe is volt: Sellyén például az arató a derekára kötötte, hogy majd ne fájjon. Különleges szokás volt, hogy az aratókat elsőként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. A szokás annyira erősen beivódott az aratási rituálék sorába, hogy vannak feljegyzések még a TSZ-ek korából, az ötvenes évekből is arról, hogy olyan állami gazdaságokban, ahol kaszával arattak, nem mulasztották el, hogy az elnököt vagy az igazgatót megkötözzék.
Számos szokás kapcsolódott az aratás végéhez is. Az utolsó kévéből készült az aratókoszorú, amelyet a föld urának adtak, de az utolsó kalászokból egy-egy kis csomót mindenki hazavitt, hogy az őszi vetőmag közé elegyítse. Az aratókoszorú lehetett csigaszerű, korona formájú vagy koszorú alakú. A Zsitva mellékéről szóló beszámoló részletében termékenységvarázsló vízzel való leöntésről is megemlékeznek: „Összeszedve a határ minden vadvirágát, azokból a gabonaszálakból koszorút kötnek, egy búza alapkörfonatra két jól föleresztett, s fönn egymást körösztbe metsző ívfonatot kötnek, ezen koronaalakú fejéket a hideg víztől legkevésbé iszonyodó férfi fejére teszik. A gazda házához érve nyakon öntik a koszorúvivőt: mi azt akarja jelenteni, hogy a búzának az esső ne hiányozzék” (Réső Ensel 1867: 351). Hasonló leírást olvashatunk a kalotaszegi falvakról, ahol a falubeliek a kapuk, kerítések mögött meghúzódva várták az aratók érkezését, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorúvivőkre.
Voltak vidékek, amelyeken az utolsó kévékből nem koszorút fontak, hanem le sem adatták. Kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy a következő esztendőben is jó termés legyen. Gömörben úgy mondták, hogy ezt a madaraknak és a szegényeknek hagyják.
