„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. - ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával.” Tamási Áron ma lenne 129 éves. Tóth János írása.
Egy fiú, aki tizenöt évesen, a Trianoni békediktátum évében kerül ki a Hargitára erdőpásztornak - aztán megjárja Amerikát is. Az ő történetét, felnőtté válását, a kor hozta történelmi bizonytalanságok és igazságtalanságok feldolgozásának, az azokra adott válaszoknak a sorozatát élhetjük át Szakállas Ábel történetében.
Tamási a rengetegben- és az országban
Tamási Áron (eredeti nevén Tamás János) Erdélyben, Székelyföldön, a Madarasi Hargita lábánál lévő kicsi székely faluban, Farkaslakán született 1897. szeptember 19-én. Nem eldöntött, hogy valóban melyik a helyes születési dátuma, ugyanis az anyakönyvei szerint a helyes szeptember-20-a, de egy helyi plébániai feljegyzésben a szeptember 19. szerepel. A család hagyományos székely kisbirtokos, földműves, sokgyermekes család volt, volt melybe Áron beleszületett, de azért a székely fortély szerint mindig tisztességesen meg tudtak élni az őket körülvevő környezet adta lehetőségek mérsékelt használatával.
Mivel az elemi iskola alatt kilenc éves korában puskával ellőtte a bal hüvelykujját, nem maradt sok választása, hogy inkább tanulnia kell, mint a mezőgazdaságban folytatni az életét a családi hagyományok szerint. Ennek ellenére, hogy nem volt teljesen egészséges a keze, mégis katonai pálya irányába indult, tiszti iskolába ment.
Az I. világháború alatt végzett fiatal tisztek azonnal a frontvonalban találták magukat, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia a Központi Hatalmak szövetségeseként, már a háború leáldozó félben lévő oldalán való részvétel miatt minden hadra fogható embert a frontra vezényeltek.
Tamásit 1916-ban hívták be, a csonka ujja miatt előbb könnyített szolgálatra Boszniába. 1917-ben tette le a hadiérettségit és tartalékos tiszti iskolába járt Gyulafehérváron, majd 1918-ban került a Piavéhez, karpaszományos őrvezetőként / rajparancsnokként. Helytállásáért ekkor még átvehette a vitézségi érmet és szabadságot is kapott, amelyről már nem tért vissza a frontra sok másik társával együtt. (Történészek szerint többek közt ez, a szabadságosok dezertálása okozta a monarchia hadseregének összeomlását.)
1918. novemberében beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, de a változások után ott bevezették a teljes román nyelvű oktatást, ezért átjelenkezett a kereskedelmi akadémiára. Diplomája megszerzése után bankoknál kezdett dolgozni és ebben az időben indult írói pályafutása. 1922-ben megnyerte a Keleti Újság novellaíró pályázatát a Szász Tamás, a pogány című novellájával.
„Csak éppen mü vagyunk kúdusok, kötöznivaló bolond székelyek! Kik a nyelvünköt kivetjük, s a fejünköt tartjuk a fekete hurokban! Pedig cudar lett ez a világ, s még a tetejibe semmim sincsen rajta…” (Tamási Áron: Szász Tamás, a pogány 1922.)
1923-ban a Tizenegyek Antológiája, az önálló erdélyi magyar irodalom első nemzedékének képviselőit bemutató kötet már három novelláját közölte.
Tamási Amerikában
1923. júliusában Amerikába, New Yorkba utazott a jobb megélhetés érdekében, ahol előbb alkalmi munkákat vállalt, később a Chicago melletti Gary-ben, ezt követően a virginiai Welch-ben a Merchants and Miners bank tisztviselőjeként dolgozott. Nem igazán találta meg itt a számításait, folyamatos honvágy gyötörte, melynek enyhítésére folyamatosan írt. A hazaküldött novelláiból állította össze a Lélekindulás című novelláskötetét 1925-ben, melyre más a nagyközönség és s kritika is felfigyelt. De egy kolozsvári barátjához, Jancsó Bélához írt leveleiből tudjuk, hogy ebben az időben verseket is írt, mégpedig szám szerint 23-at. Ezeket sajnos nem ismerjük – még.
A tíz évre tervezett amerikai tartózkodás helyett három év után hazatért, mert a honvágy visszahajtotta hazájába, Erdélybe, Kolozsvárra 1926 májusában.
„A jövőre nézve azt határozom, hogy a magam fejétől akarok ember lenni.” (Tamási Áron: Ábel a rengetegben 1932.)
Tamási az országban
Igazán innen mérhető az igazi írói munkássága, mert ekkor kezdett kibontakozni a „Tamási stílus”, ami a székely népdalladák, népdalok, a székely fortély és furfang ihlette történetek regénybe. novellába foglalása. Ekkor került kapcsolatba az erdélyi Helikonnal és a Korunkkal, azokkal a körökkel, amelyek az írói munkásságának kiteljesedését adhatták, mint kiadók, folyóirat fenntartók, mint az irodalmi élet elitje.
Hazatérése után folyamatosan ír és folyamatosan jelennek meg írásai a fenti lapokban. 1932-ben jelenik meg élete fő műve, az Ábel a rengetegben. Ez a mű azért is olyan elementáris, mert a gyermek- és fiatalkorában látott, tudott, és főleg megélt élmények esszenciája. Nemcsak a Hargita tetején is végigsöprő történelem van benne jelen, hanem egy fiatal fiú küzdelmes felnőtté válása is, aki nemcsak a történelemmel, de az elemekkel és önmagával is meg kell küzdjön. Ezt a kimagasló teljesítményt fokozta még az Ábel az országban 1933-ban és az Ábel Amerikában 1934-ben. Ezekkel a mű így trilógiává állt össze, ezzel teljes kerek egészként értelmezhető és vetíthető Tamási Áron életére.
Hazatérését követően alapító tagja lett az 1928-as Erdélyi Helikonnak. 1933-tól önálló rovatot kapott a Brassói lapokban „Tiszta beszéd” címmel. Számos folyóiratban jelentek meg még ezen kívül is írásai, és ezekben minden esetben az erdélyiség, a hon szeretete, a székelység megtartó kultúrája ált a középpontban. Ebben az 1944-ig tartó időszakban négyszer is megkapta a kor irodalmi életének legmagasabb szakmai díját a Baumgarten – díjat és 1940-ben pedig a Corvin-koszorút.
A második világháború kitörését követően, a második Bécsi Döntés értelmében, 1940-ben Észak-Erdély visszakerült a Magyar Koronához, ezzel együtt a teljes magyar irodalmi életre szélesedett ki munkássága.
1943-tól 1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is volt, mint kiemelkedő közéleti személyiség tizenketted magával meghívást kapott a Nemzetgyűlésbe, mint képviselő, amely megbízatást a Nemzeti Parasztpárt színeiben képviselt. E tisztséget 1947-ig viselte, de ezután nem indult többet képviselőként a választásokon. Képviselősége alatt kétszer is felajánlották neki a Vallás- és Közoktatásügyi miniszeri posztot, amit mindkétszer visszautasított, ugyanis akkor azt a politikai ideológiát kellett volna képviselnie, mellyel nem értett egyet. Mivel elég markánsan képviselte a parasztpárti Kovács Imre által adott politikai irányokat, 1949 és 1953 között teljesen kiszorították az irodalmi éltből, az akadémiai tagságától is megfosztották.
„A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.”
(Tamási Áron: Jégtörő gondolatok, 1941.)
A Sztálin halálát követő enyhülés éve számára is meghozták az újrakezdés lehetőségét, illetve voltak olyan vezetők az országban, kik nem feledték el korábbi munkásságát, és 1954-ben a Hazafias Népfront Országos Tanácsába behívták tagnak, így a szocialista államszervezeten belül abban a közegben dolgozhatott, ami a nemzeti egység legmarkánsabb kifejezője volt. innentől megjelenhettek a korábban írt cikkei és elbeszélései (Bölcső és bagoly, Hazai tükör), melyekért és korábbi életművéért 1954-ben megkaphatta a Kossuth-díjat.
1956 januárjában tizenegy évnyi távollét után megy haza ismét a Farkaslakára, édesanyja utolsó éjszakáján ott állhasson az ágya mellett. Még ennek az évnek az őszén, a forradalom kitörése lőtt a Magyar Írószövetség társelnökévé választotta. Az 1956-os forradalom idején a Magyar fohász című írásában, amelyet a rádióban is felolvasott, hitet tett a forradalom mellett, és a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta. A forradalom leverése után az Írószövetség decemberi gyűlésén felolvasta a Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amelyben kiállt a levert forradalom célkitűzései mellett, de ezt a nyilatkozatát egyéves rábeszélés után a hatalom visszavonatta vele. Az elkövetkező években novelláskötetei és a Szirom és boly című regénye mellett megjelenik összegyűjtött színpadi játékainak két kötete, az Akaratos népség.
1965 őszén romló egészségi állapota miatt egyre többször szorul kórházi kezelésre. A következő év januárjától már nem hagyja el a Kútvölgyi kórházat, ott diktálja le feleségének a Vadrózsa ága című utolsó művét. 1966. május 26-án szenderedett el örökre. A végakarata szerint Farkaslakán, szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. Sírja ma is ott áll a farkaslaki katolikus templom kertjében rajta az író végakarata szerinti felirattal:
“Törzsében székely volt,
fia Hunniának,
hűséges szolgája
bomlott századának.”
1972 óta pedig a „tonnás hegyibeszéd”, Szervátiusz Jenő és fia, Tibor emlékműve is hirdeti Tamási Áron emlékét, sírja mára zarándokhellyé vált.
Források:
Hegedűs Géza: Irodalmi arcképcsarnok 1991., Budapest
Tamási Áron: A magyar szó becsülete, In.: Jégtörő gondolatok II. 1941., Kolozsvár
Tamási Áron: Ábel trilógia
Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág 1983., Bukarest
Romániai magyar irodalmi lexikon
