Szlovákia | Nyitrai kerület | Ipolyság |
Körte-, és gyümölcstörténelem az Alapiskola nevelőitől Ipolyságról! Hamarosan Petőfi körtefájának is jó gazdái lesznek az itteniek!
A körte az újkőkortól ismert gyümölcs, a Kárpát-medencében első lelete a bronzkorból származik. Körte szavunk is ótörök eredetű, első írásos előfordulása a Tihanyi apátság alapítólevelében 1055-ben fordul elő "kurtuel" néven. A Termesztett körte (Pyrus domestica Medik.) számos vad faj kereszteződésének eredménye. Az ázsiai fajok géncentruma Közép-Ázsia.
Salzburgi; téli körtéink: Babka, Carabella, Havasalji, Makária, Mészáros, Benedek, Mosóci, Telelő és Téli bergamot. További ősi körtéink: Budai kisasszony körte, Csákvári nyári körte, Egri körte, Erdélyi körte, Fehérvári körte, Fujtós körte, Korai szagos körte, Köcsög körte, Nyári Kármán (Kálmán) körte, Magyar kobak, Mogyoródi óriás körte, Mosoly körte, Őszi körte, Piroska körte, Szűcsi körte és Zöld Magdolna.
A Felvidék legjellemzőbb gyümölcsfái
Nyitra vidék
Gyümölcsfák Nyitra környékén már az 1113. évi II. zobori levélben is előfordulnak, öt körte és egy berkenye is felbukkant a birtokok körülhatárolása során. Pogrányból már 1287-ből ismerünk három konkrét körtefajtát: Bakbűzű (Bokbyzu/Bogbwzw), Telelő (teleleu/Telelew) és Gödölye (Gudula/Godola).
Ebből a korból az egyik legrégibb ismert gyümölcsfánk az egész Kárpát-medencében. 1626-ban a Szép körtvély (Czép körtuély) és egy közelebbről meg nem határozható Varjasfa (Warÿasfa) fordul elő. Még a mai idősebbek is ismerik az olyan régi körtefajtákat, mint a Hermánkörte, Búzáraírőkörte, Úrikörte, Vadkörte vagy Télikörte. A községben még megtalálható néhány
régi körtefa a szőlőhegyen és falu kertjeiben is. Az almák közül ismert volt a Panyikalma, Csergőalma, Bőralma, Borízőalma, Télikörte vagy Vadalma. Télire is eltettek belőlük, szalmába vermelték.
A szilvát aszalták, de pálinkát is főztek belőle, ismertebb fajtái voltak a Besztercei, Duráncai, Aprószemő, Lószemő és Fosósziva. Voltak csersznyefák is (pl. Fosóka), különféle barackfák, dió (pl. Papírhajó, Olaszgyivó) stb. A legtöbb hagyományos gyümölcsfa a szőlőhegyen maradt fenn, gyakran már gondoskodás nélkül, elhagyva, benőve bozóttal.
A régi fajták az évszázadok alatt kiválóan alkalmazkodtak a helyi talaj- és klímaviszonyokhoz, így termesztésük ma is ajánlott, valószínűleg sokkal kevesebb vegyszerezésre lenne szükség. Gyakran termesztettek sárgabarackot (fái sokkal hosszabb életűek voltak, mint a mai fajták) és őszi barackot (ez utóbbit pl. a szőlőhegy tőkéi között), a cseresznyefát (udvarokban, szőlőhegyen), diót (népszerűek voltak tésztán, kalácsokban). A másutt viszonylag ritka eperfa (itt „szederfa”) az egyik legelterjedtebb fafajta lett azáltal, hogy valamennyi határi útját ez a faj kísérte (öreg pogrányi út, lázaki út, bábindali út, szőlőhegyi út). Ismereteink szerint a selyemhernyótenyésztés mozdította elő ilyen méretű termesztesét, de frissen is fogyasztották ill. pálinkát készítettek belőle. A szőlőhegyen találunk még néhány berkenyefát, melyek nagy megbecsülésnek örvendenek (szinte valamennyi fa más típusú termést ad!), megbarnulás után frissen fogyasztották, de pálinkát is főztek belőle.
A fényképen az a majd 100 éves körtefa látható, amit Fábián Pál, palásti lakos, hazatérve az I. világháborúból ültetett el feleségével kertjükben, és ott építették fel a parasztházat is, amelyben éltek. A körtefa, köszönhetően az egyik dédunokának, még most is évről évre bőséges terméssel hálálja meg a róla való gondoskodást.
Ipolyság és környéke
Ipolyságon és annak környékén aránylag kevés volt a körtefa. Inkább az alma- szilva- és cseresznye, Lontón a szederfa (eperfa) volt túlsúlyban. A szilvát itt is aszalták, a karácsonyi böjtös káposztába is belefőzték. Az aszalt almát visszaáztatva karácsonyi csemegékbe rakva fogyasztották. A cseresznyéből főzeléket főztek, de nagyon finom rétest, lepényt sütöttek vele.
Ezekből a gyümölcsökből ezen a vidéken is szívesen főzettek az emberek pálinkát. Ipolyságon a 20. század elején, egészen a II. világháborúig működött a Lenger-majori szeszfőzde. Ipolybélen szintén a háborúig a Szeszler gazdasághoz tartozó szeszfőzdében főzték a pálinkát.
Dobrovolny Antal Szakállos község Emlékkönyvében írja, hogy a faluban mindenféle gyümölcs megtalálható, de túlnyomó többségben a szilva. A községben engedélyezett magán szeszfőzdék is működtek egészen 1925-ig. Utána már csak Lontón, vagy Bélen lehetett hivatalosan pálinkát főzetni.
Ehhez a nyári, kásás körtét használták. A téli, eltartható körte egy részét gabonába elrakva tárolták és érlelték, más részét, az esetlegesen sérült gyümölcsöt a kenyérsütés után a kemencében, tepsikbe sorakoztatva megaszalták, majd egész télen „édességként“ fogyasztották. A puha húsú nyári körték egyikét vajkörtének hívták, és a Vilmos körtét is ismerték.
Az eperfák, vagy szederfák elterjedése környékünkön elsősorban a selyemhernyó-tenyésztés magyarországi fellendülésének köszönhető. Minden valószínűség szerint Széchenyi István, Hont vármegye táblabírája itteni kapcsolatai eredményezték, hogy az 1840-es években Hont vármegye a felvidéki selyemhernyó tenyésztés egyik központja lett. Ő ugyanis nagycenki
birtokán már telepített eperfákat és tenyésztett selyemhernyót.
Nagyanyáink a hosszú tél folyamán kompótot is készítettek körtéből, almából egyaránt. A meghámozott gyümölcsöt fazékban, cukor, fahéj, szegfűszeg hozzáadásával rövid idő alatt megfőzték, párolták. Hidegen, melegen egyaránt fogyasztható volt. Így a télen tárolt, már rothadásnak induló gyümölcsöt is fel tudták használni.
A nyár folyamán sok gyümölcsfajta ért be, amelyek a hagyományos szlovák és magyar receptekbe is bekerültek. A főtt tészták is a falusi emberek legkedveltebb ételei közé tartoztak. Egyik legismertebb a szilvás gombóc, amelyet édesen tálaltak, megszóráshoz túrót, diót, mákot vagy zsemlemorzsát használtak.
És: Petőfi körtefájának gyümölcsét is hamarosan megízlelhetik majd Ipoyságon!
forrás: Pongrácz Lajos Alapiskola gyűjtése, írta: Jámbor Mónika, Meňhárt Vivien nevelők.
