A magyar néprajzban december negyedike, Borbála napja, a téli ünnepkör egyik legjelentősebb, gazdag hiedelmanyagot őrző jeles napja. A hozzá fűződő szokások – bár mára sok helyen visszaszorultak – egykor szinte az egész magyar nyelvterületen ismertek voltak, és több rétegből épülnek fel: a keresztény szent tiszteletéből, az agrárjósló hagyományokból, valamint a lányok jövőjére vonatkozó szerelmi praktikákból.
A legismertebb szokás a borbálázás, amely elsősorban a hajadon lányok jövőjére, férjhezmenetelére vonatkozó jóslás. Ennek legelterjedtebb formája a Borbála-ág vágása: december 4-én cseresznyefát vagy más gyümölcsöt metszettek, vízbe tették, és ha karácsonyra kizöldült vagy kivirágzott, a közelgő férjhezmenetel jó jelének tartották. A rügyezés üteméből néhol még azt is megjósolták, melyik nap lesz a menyegző. A lányok gyakran annyi ágat vágtak, ahány kérőjük akadt; amelyik kihajtott, az jelezte a „nyertest”. A borbálázás a tavasz és a termékenység előhívásának mágikus aktusa is volt, a természet életre keltésének szimbolikus próbája a tél sötét szakaszában.
A Dunántúlon és a Felvidéken több helyen ismert volt a Borbála-kalács vagy „szegények kalácsa”: koldusoknak, szegényeknek sütötték, mert úgy tartották, a szent pártfogoltjai által hozott jókívánság a házra is visszaszáll. Szintén általános volt a nap időjósló szerepe. Ha Borbála „fehér lovon jött” – azaz havazott –, akkor karácsonyra enyhülésre számítottak; ha viszont száraz, hideg idő volt, kemény tél kezdetét várták.
A néphitben Borbála napja erősen kötődik a védelemhez is. A bányászok, tüzérek, katonák és később a tűzoltók védőszentjeként tisztelték Szent Borbálát, így sok helyen ilyenkor tartották meg ünnepi összejöveteleiket. A házi ereklyék között gyakran őriztek róla készült képet vagy apró szobrocskát, amelytől villám, tűz és hirtelen halál elleni oltalmat reméltek.
A kislányok számára Borbála napja néhol tiltásokkal is járt: nem volt szabad például fonni vagy varrni, mert ezzel „bekötnék” a jövendőt, és házassághiányt idéznének elő.
Fontos szereplői voltak a napnak az egyes vidékeken ismert „Borbálák” vagy „barbárok”, maszkos női alakoskodók. Fehér ruhában, álarcban jártak házról házra, és a gyerekeket, különösen a lányokat rendre és illemre intették. A dramatikus alakoskodás egyszerre hordozott termékenységvarázsló és erkölcsi üzenetet: a ház rendje és a lányok tisztasága egyaránt a jó sors feltétele volt.
A magyar népi vallásosságban Borbála napja a külső tél és a belső várakozás találkozási pontja: egyszerre szimbolikus növekedés, jóslás és oltalomnap. A Borbála-ág virágba borulása pedig máig az advent egyik legszebb, legpoetikusabb jelképe
Szent Borbála a 3. századi kisázsiai legendák alakja, a kereszténység egyik legismertebb női vértanúja. A hagyomány szerint pogány apja toronyba zárta, hogy eltávolítsa a világtól, de Borbála titokban megkeresztelkedett. Amikor apja tudomást szerzett döntéséről, halálra adta; kivégzését maga az apa hajtotta végre, akit a legenda szerint azonnal villám sújtott agyon. Innen ered Borbála tisztelete mint a hirtelen halál, viharok, tűz és veszélyes munkák elleni oltalmazó szenté.
Ikonográfiájában gyakran toronnyal, kehellyel vagy pálmaággal ábrázolják. Kultusza a magyar nyelvterületen is rendkívül elterjedt volt; a néphagyományban személye a női tisztaság, az oltalom és a jó jövendő szimbólumává vált.
