Mi köze Vörösmartynak a népdalgyűjtéshez? Miért írt ő maga is népies verseket - és miért szorgalmazta ezek írását kortársainál? Mit tett a szólások összegyűjtése érdekében a Magyar Tudósok Társasága? És hogyan segítette a népi kultúra elfogadását és elismerését Vörösmarty? A Szózat költője december elsején lenne 225 éves.

Nincsen ottan semmi lárma, csöndes ott a puszta csárda. Benne bús dal zeng magába’,  mint az estharang szavába.”

Ezek a sorok első hallásra akár egy alföldi népdal töredékei is lehetnének. Szerzőjük pedig ismert - sőt, elismert és ünnepelt költő és szerkesztő:  Vörösmarty Mihály. Nem folklórt jegyzett le, hanem tudatosan írt olyan verset, amely a népi hangzás és a művelt költői forma határán áll. A jelenség — a népi és a népies összemosódása — a magyar romantika korszakának egyik legizgalmasabb esztétikai és identitásképző folyamata volt.

A népi, vagyis a valódi folklór, mindig közösségi eredetű. Nincs szerzője, legalábbis nem egyetlen, az énekek és szövegek variánsokban élnek, mindig a közösség alakítja őket. A funkció elsődleges: munka, rítus, gyász, szerelem, ünnep, közösségi együttlét. A szöveg tömör, a képek hagyományosak, a ritmus gyakran ismétléseken alapul. Ezzel szemben a népies már szerzői mű - a költő a népköltészet formajegyeit, hangjait, metaforáit tudatos esztétikai döntések alapján építi be műveibe. A népies vers sokszor „túl szabályos”, túlságosan is megkomponált ahhoz, hogy valódi népdal lehessen; a népi egyszerűséget úgy imitálja, hogy közben megőrzi a szerzői kontrollt és a művi kompozíciót. A 19. század elején azonban ezt a két kategóriát a kortárs közönség gyakran nem tudta szétválasztani. A kéziratos daloskönyvek, a nemesi portákon terjedő énekek és a falusi folklór sokszor egyazon folyamat részeként jelent meg, s a kritikusok is hajlamosak voltak „népdalnak” nevezni olyasmit, ami valójában szerzői mű.

 

A magyar nyelvű irodalom ekkoriban formálódott. A korszak meggyőződése szerint a népköltészet hordozta a „magyar géniusz” legősibb és legérintetlenebb formáját. A népdal olyan természetes kifejezésmódnak tűnt, amelyben egyszerre van jelen az érzelem, a ritmus és a közösségi identitás — minden, amire egy nemzeti romantikus költészetnek szüksége volt. Másrészt a német és a brit hatások — különösen az Osszián-kultusz — Európa-szerte azt sugallták, hogy a modern nemzeti irodalom a népi hagyományból merítheti erejét. Vörösmarty maga is olvasta Ossziánt, és a szerb hősi énekek trochaikus lüktetése közvetlenül hatott rá. A népi forma tehát egyszerre volt esztétikai lehetőség és ideológiai program. Ezért kezdtek el költőink szerzői műveket írni - népdal-szerű szerkezettel és szóhasználattal. Így született a népies irodalom.

Az Osszián-kultusz a 18–19. század fordulóján Európa-szerte meghatározó irodalmi jelenség volt. James Macpherson „fordításai” — valójában nagyrészt saját költői rekonstrukciói — olyan ősi skót bárdköltészetet ígértek, amely egyszerre volt archaikus, hősi és melankolikus. A romantika számára Osszián a „néplélek” megtestesítője lett: bizonyíték arra, hogy a nemzeti irodalom forrása a népi múlt, a kollektív emlékezet. Magyarországon különösen erős hatást gyakorolt: Vörösmarty és kortársai a trochaikus lüktetés, a homályos, sejtelmes hangulat és a „vad természet” esztétikája felől közelítettek a népiességhez és a népdalimitációkhoz.

A Tudósok Társasága a 19. század első évtizedeitől fontos szerepet játszott a magyar nyelv és kultúra tudatos ápolásában. Működését olyan korai mecénási kezdeményezések erősítették, mint Marczibányi Lőrinc alapítványa, amely jelentős jutalmakkal támogatta a magyar nyelv fejlesztését célzó munkákat. Az alapítvány a palócok hagyománykincsének összeírására a Tudományos Gyűjteményben tett közzé felhívást és a munkát pénzjutalommal honorálta. Hasonló szellemi hátteret biztosított Kultsár István tevékenysége is. 1817-ben a Hasznos Mulatságok lapjain tett közzé felhívást a köznép dalainak összegyűjtésére. Indoklás:

Minden nemzetnél szorgosan összeszedik a'  Nemzeti Dallokat mert ezekből az idő culturáját; a' Nemzet charaktereit könnyű kitapogatni.

Ezek a pályázatok nemcsak nyelvészeti tanulmányokat ösztönöztek, hanem a népnyelv, szólások, közmondások és dalok összegyűjtését is, hiszen minden olyan anyag értékes volt, amely a „magyar nyelv eredetiségét” gazdagította. E két kezdeményezés teremtette meg azt az értelmiségi hálózatot és közösségi attitűdöt, amelyben a folklór iránti érdeklődés már nem magányos próbálkozásnak, hanem közös nemzeti feladatnak számított.

Erre a szellemi alapra épült később Vörösmarty Tudományos Gyűjteményben kifejtett tevékenysége is. Amikor 1828 és 1832 között átvette a lap szerkesztését,  számára magától értetődő volt, hogy helyet adjon mindannak, ami a magyar nemzeti műveltség gyarapítását szolgálta. A folyóirat nemcsak népies verseket és tanulmányokat közölt, hanem teret adott a tájszavakról, közmondásokról, népi kifejezésekről szóló dolgozatoknak is, tovább erősítve azt a hitet, hogy a nyelvi és folklórkincsek összegyűjtése kollektív feladat. 

 A lap a maga korában az egyik legfontosabb irodalmi és népszerűsítő tudományos orgánumként széles olvasóközönséget mondhatott magáénak:  tanárok, papok, diákok, értelmiségiek, megyegyűlési nemesek járatták a lapot. A Tudományos Gyűjtemény így nemcsak irodalmi kísérletek színtere volt, hanem nemzeti kultúraformáló intézmény is. 

1831-ben a Tudományos Gyűjtemény közzétette a Magyar Tudós Társaság felhívását népdalok gyűjtésére.   A népdalgyűjtésre való felhívások, a tájszavak rendszerezése, a közmondásgyűjtések értékelése és kritikája mind abba az irányba mutattak, hogy a magyar nyelv és kultúra gazdagítása közösségi feladat. A népies versek publikálása ennek a komplex, tudatos programnak volt része: hidat képeztek nép és irodalom között, és a korszak számára demonstrálták, hogy a „nép hangja” beépíthető a modern művészi formába.

Vörösmarty maga is pontosan tudta, miért érdemes a „nép hangját” figyelni. Amikor Gaál György közmondás-szótárát ismertette a Tudományos Gyűjteményben, így írt:

„A közmondások a nép életét, foglalatosságait, lelkének indulatjait és gondolkodása módját leghívebben magyarázzák.”

És maga is példa akart lenni.  A költő egyszerre írt népi alakok ajkára adott helyzetdalokat és olyan műdalokat, amelyek a népdal szerkezetét személyes lírává alakították. A Párja nincs, a Sir a szegény lány vagy az Ilus panasza a népi beszélő helyzetét rajzolja meg, míg a Puszta csárda életképszerű ábrázolássá tágítja a daloló hangját. A népies forma anekdotikus irányban is tovább él (Laboda kedve, Gábor diák), előkészítve a későbbi népies elbeszélések stílusát. Prózájában (A holdvilágos éj, A Kecskebőr) ugyanezek a motívumok jelennek meg: a népi környezet, a humor és a hagyomány elemei. Ezeket a kísérleteket az irodalomtörténet Petőfi költészetének  fontos előzményeként tartja számon.  Vörösmarty úgy tekintett ezekre a munkáira, mint a magyar költői nyelv megújításának eszközeire. Hitt abban, hogy a népi ritmus és képvilág nemcsak illusztráció, hanem költői erőforrás: tömörségre, zeneiségre, közvetlenségre késztet. A szeretők-ben például így:

Álmodom én, nem aluszom,  Gyönyörűség minden gondom, Rózsám keze fejem alja,
Szíve szívem nyúgodalma

A népi kultúrával foglalkozó gyűjtések, összegzések, tanulmányok, felhívások és maguk a népdalok nyelvén írt művek megjelenése a Tudományos Gyűjteményben fontos gesztus volt: a népi kultúrát a magaskultúra közegébe emelte. Lehetőséget adott arra, hogy a népnyelv beemelődjön a formálódó irodalmi nyelvbe és hogy ez az esztétikai irány ne csak egyéni út maradjon, hanem közös irodalmi tapasztalattá váljon. Vörösmarty lett az Akadémiához beérkező népdalgyűjtemények véleményezője is. 

A Csongor és Tünde
A Csongor és Tünde egyszerre támaszkodik népi hagyományra és romantikus tündérvilágra. Vörösmarty az Árgirus-história mesemagját veszi alapul, de a történetet eredeti, nemzeti tartalommal bővíti: Csongor útkeresése nemcsak szerelme megtalálásáról, hanem az emberi boldogság lehetőségeiről szól. A hármas út szimbolikus tér, ahol a három vándor alakja a pénzhez, hatalomhoz kötött világ csalóka ígéretét jeleníti meg. A dráma társadalmi kérdéseket is felvet: az Éj monológja és a vándorok újabb megjelenése a korszak kilátástalanságérzését tükrözik. A mesevilágot ugyanakkor Balga és Ilma földközeli humora ellenpontozza, amely kételyt visz a tündéri ábrándokba. A mű különlegessége a stiláris sokszínűség: a trochaikus játékosság, a jambikus elmélkedés, a népi és tündéri nyelv váltakozása egységbe szervezi a különnemű világokat.

Vörösmarty Mihály 2025. december elsején lenne 225 esztendős.

 

források:

Fried István: Vörösmarty Mihály és a Tudományos Gyűjtemény

Paládi-Kovács Attila: Erdélyi János és a Magyar Tudományos Társaság

A Magyar Irodalom Története