Magyarország | Hajdú-Bihar vármegye | Tiszacsege | Rákóczi u 28.
Macskanadrág, szabógallér, angyalbögyörő, mákos ködmönujja, „háromemberes” bor - íme Tiszacsege régi ételei a csegei Helytörténeti olvasókönyvből !Tiszacsege egyszerre háromféleképpen is kapcsolódik a Hálózathoz: Kultúrpajtája és Tündérkertje is van - és már Petőfi körtefája is szépen cseperedik itt!
A csegei konyha
Tiszacsegén a paprika ésa cukor csak a XIX. században vált ismertté. Édesítésre a paraszti háztartásban kizárólag a mézet használták, minden háznál tartottak néhány méhcsaládot gyékényből vagy vesszőből font kasban.
Befőttet sem készítettek, leginkább aszalták a gyümölcsöket, főként a szilvát ették telente. Aszalásra hatalmas, ember nagyságú, keskeny peremű kosarakat fontak vesszőből, amelyebe a ház padlásán teregették a gyümölcsöket a forró nyári napokon.
Eddig az időszakig „kétszeres”-ből, rozs és búza keverékéből őrölt lisztből sütötték a kenyeret. A kenyér tésztájából „lángelő” is sült, azzal tették próbára a kemence hőfokát. A gyerekek jutalma a dagasztóteknő oldaláról levakart, perec alakúra sütött „vakarík” volt. A lángelő, ha zsírral megkenték, früstöknek is megfelelt.
Tiszacsegén a XVIII. században a három szárazmalom közül az egyik kásahántoló malom volt, bizonyítva a köles táplálkozásban betöltött fontos szerepét. Kölesből főtt a tejbekása, a juhhúsos kása, a fordított kása - a slambuc őse. A kukorica is helyet kapott a táplálkozásban, lisztjéből a pogácsaszerű görhe, a lepény formájú málé sült, cukorrépa reszelékkel ízesítve. Darájából főzték a kukoricakását, más néven puliszkát, melyet szalonnapörccel vagy hideg tejjel fogyasztottak. A nagyszemű fillérkukoricát megfőzték, a fonóban a volt a „nyáladzó”. Csemegének számított a pattogatott kukorica.
Hajdan a lóbabot és a laposborsót a kukorica között termesztették, télen habarva, berántva, füstölt csülökkel fogyasztották. A ma ismert fajták csak a XX. században kezdett elterjeni.
A paradicsomot Tiszacsegén az 1930-as években zsidó családok honosították meg. A településnek évszázadokon át elkülönített „Káposztafőd”-je volt, ott termesztették a sáfrányt is, a hagyma és zöldésgféle az ólaskertekben termett. A káposzta savanyítva a hétköznapi és az ünnepi étkekben is jelen volt. A napraforgó sokéig a szegények zsírzója volt, a kukoricaföldek szélén termelték.
Nevezetes ételek
A leggyakoribb hétköznapi étel a „tísztaleves”. Készülhet szalonnazsíron pirítva, ez a „pergeltítel”, pirítatlanul pedig a „mezítlábas”. Lebbencs vagy resztelt tésztát és krumplit, korábban kölest használnak hozzá. A lebbencsleves öreg (sűrű) változata a slambuc, a tarhonyalevesé pedig a „macskanadrág”. Utóbbi arról kapta a nevét, hogy a macska belelépett, és lábára ragadt az étel.
A slambuc a pásztorok főeledele, gyorsan és kevés hozzávalóból elkészíthető. Főztek tejes, habart babot, töklaskát (gyalult tök), és gyümölcsciberét is, utóbbit aszalt gyümölcsökből. Különlegesség a „gurászta”, amely az ellést követő első fejés, a „pectej”, amely felfőve összetúrósodik. Aratás idején a füstölt csülökből „kanecetes” készült, melyet aludttejjel habartak és hidegen fogyasztották. Rántással készítették a krumpli, tojás, köménymagos, csurgatott tészta leveseket.
A sűrű egytálételeket a „vasfazík”-ban, bográcsban készítették és tálalták a lyukas evőszékre, ebből kanalazták az ételt. A hígabb, hosszú lére eresztett leves mellé főztek vastag ételt, ilyen volt a „szabógallér”, paprikás krumpliba tésztát szaggattak vagy az „angyalbögyörő” azaz krumplis nudli prézlivel. Ha a nudlit megsütötték és tejjel megöntözve mákot tettek rá, „guba” lett a neve. A széles metélt tészta kifőzve, szilvalekvárral ízesítve a „mocskostészta” nevet kapta.
Ünnepi étkezés
„Karácsonykor kalácsot, húsvétkor kenyeret, pünkösdkor amit lehet.”
Hétköznapokon húst ritkán fogyasztottak, a vasárnap tiszteletére vágtak csirkét, tyúkot. Libát, kacsát tömtek kukoricával az őszi hónapok vasárnapjaira. A sertés volt a legfőbb húsforrásuk, mellette birkát vágtak, marhát sosem. A disznóvágáson tüdős és véres hurkát, disznósajtot készítettek, toroskáposzta mellett orjalevest főztek az esti torra.
A csegeiek életében a legfőbb szerepet a hal játszotta, amit maguknak fogtak. Az apróbbakat besózva, lisztbe forgatva a kemencében, nádon sütötték meg. A többségében református lakosság nagypénteken sóskalevest, sóskafőzeléket evett. Télen a lékben „csíkkasban” mázsaszám fogták a csíkot, melyből csíkoskáposztát főztek vászon fazékban, kemencében. A halból hallevest készítettek krumplival, a csukát aludttejesen, savanyún készítették. Kecsegéből húsleves főtt zöldséggel és csigatésztával, valamint kecsegepaprikás.
Lakodalmakban régen a juhhúsos kása volt az esti fő étel, amit felváltott a birkapörkölt, amelyhez a birkát a keresztszülő adja. Másik fő étel a húsos káposzta volt. A menyasszony fonott kalácsából kezdi a kínálást. A kitolókása rizsből készült tejbekása, amikor ezt kínálták, akkor kapták a főzőasszonyok a kásapénzt.
Karácsonykor ma is elmaradhatatlan a töltött káposzta, de az igazi az, amelyik a vászonfazékban a kemencében fő. Húsvétkor a sonka és a tojás a legfőbb étel. Karácsonykor járja a mákos vagy diós „ködmönujja”, amely a kelt kalács helyi elnevezése. Húsvétkor inkább szaggatott szalagáré, vagy lekváros kifli került az asztalra egykor.
Az ünnepek itala a kisüsti pálinka és a bor volt. A csegei szőlőben termett bort viccesen „háromemberesnek” nevezték, mert a megivásához három emberre volt szükség: egy, aki itta, egy, aki lefogta, és egy, aki beléöntötte.
Aki nem hiszi, járjon utána!
(Forrás: Helytörténeti olvasókönyv Tiszacsege 2003. szerkesztette: Bana Józsefné; felelős kiadó: Farkas Jánosné)
