Az első sortűz Debrecenben dördült el, az első követeléslistát Szegeden állították össze és a falvakban még 57 elején is működtek a forradalmi bizottságok. Az 56 Budapest-központú narratívában él a köztudatban - ám ha közelebbről vizsgáljuk az eseményeket, kiderül, hogy a vidéki Magyarország kulcsszerepet játszott mind a kezdetekben, mind a végkifejletben.
A forradalom előtörténete a szegedi egyetemistákhoz vezethető vissza, ahol a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) 1956 október 20-án fogalmazta meg 16 pontos követeléslistáját. Ez a szervezet teljesen függetlenül alakult meg a párt ifjúsági szövetségétől és nem csupán diákjóléti igényeket hangoztatott, hanem radikális politikai változásokat sürgetett: a szovjet hadsereg kivonását, a politikai perek felülvizsgálatát, többpártrendszert és titkos választásokat. Ezek a pontok már az első pillanattól túllépték a szocializmus reformjának kereteit, és a legfontosabb tabutémákat érintették.
A szegedi egyetemisták követelései azért különlegesek, mert ezek a fiatalok nagyrészt munkás- és paraszti családból származtak, akiket a Rákosi-rendszer emelt fel és tette lehetővé hogy egyetemre járjanak. De ők voltak azok is, akik saját bőrükön tapasztalták a terror és szegénység mértékét - családjaikon keresztül pontosan látták a kuláküldözéseket, beszolgáltatásokat, padlássöpréseket. Otthon, saját életükön át tapasztalták meg közvetlenül az országos nyomort - így már érthető, hogy nemzeti függetlenséget, valódi demokráciát követeltek.
Az első fegyveres összecsapás sem a fővárosban történt: október 23-án délután Debrecenben dördült el az első sortűz, amely három halálos áldozatot követelt. A békés felvonuláson részt vevő egyetemisták és munkások tömegébe lőttek bele, ami megelőzte a budapesti rádió ostromát. Ez az eset alapjaiban cáfolja a kádári narratívát, miszerint a fegyveres harcok az "ellenforradalmárok" támadására adott önvédelmi reakcióként alakultak ki.
A szabadságharc vége is a vidékhez kötődik. Miközben Budapesten november elején leverték a fegyveres ellenállást, a vidéki nemzeti tanácsok, munkástanácsok és forradalmi bizottságok még 1957 januárjában-februárjában is működtek, akár kis falvakban is. Ezek a szervezetek a tanácsrendszert váltották le, és biztosították a helyi rendet.
A forradalmi események eközben Budapesten is több szálon futottak. A pártvezetésben Nagy Imre és a keményvonalas kommunisták harca zajlott: Nagy Imre békés megoldást keresett, míg ellenfelei, mint Apró Antal, erőszakos katonai beavatkozást sürgettek. Míg a kormányban és a pártvezetésben belső harcok dúltak, addig október 24-26. között vidéken több mint 40 sortűz dördült el. kevéssé ismert, de például Tiszakécskén repülőből lőttek a tömegbe - a sortűz 17 áldozatot követelt. Mosonmagyaróváron a határőrlaktanya előtt fegyvertelen demonstrálókra nyitottak tüzet. Ennek ellenére a társadalmi folyamatok nem álltak le: a pártállam helyi szervei széthullottak, de anarchia helyett gyorsan alakultak új forradalmi szervek.
Ezeknek a forradalmi bizottságoknak kezdetben kommunisták próbáltak az élére állni, de hamar hiteles helyi vezetők – régi politikusok, társadalmi figurák, egyházi személyek – vették át az irányítást. Néhány nap alatt működő rendszert építettek ki a vidéki városokban és a falvakban: megszervezték az őszi mezőgazdasági munkákat. Az agglomeráció települései még a harcoló pestiekre is gondoltak: TSZ-teherautókon szállítottak élelmet a fővárosba. A falvakban nem volt káosz. A vidéki emberek a Rákosi-diktatúra alatt sokat szenvedtek, felhalmozódtak az indulatok, mégis elkerülték a tömeges erőszakot vagy népítéleteket. A társadalom erőtartalékai lehetővé tették a gyors újraindulást, erős szolidaritással a főváros iránt. Ez mutatja a vidék érett felelősségtudatát 1956-ban.
És persze a forradalom utáni megtorlás is súlyosan érintette a vidéket: a kivégzettek egyharmada vidéki volt. A megtorlás elszenvedői közé a pártellenzék és a pesti srácok mellett a vidéki forradalmi vezetők tartoztak. Például Szobonya Zoltán jánoshalmi jogászt "kulákok védőszentjeként" bélyegezték meg, és hipotetikus fegyveres ellenállás miatt végezték ki. A győri perben elítéltek közül Gulyás Lajos református lelkész bizonyítottan megmentette még egy ávós életét is - mégis gyilkosságra felbujtással vádolták. Földes Gábor zsidó származású kommunista színházigazgató, Tihanyi Árpád pedig "Horthy-reakciós" tanár volt. A hatalom a hiteles helyi vezetőket távolította el, üzenve: bárkit el lehet ítélni. Ez szétrombolta a vidéki kapcsolathálót.
A megtorlás után, 1958 végétől indult a téeszesítés, amely megtörte a parasztság autonómiáját. Ami Rákosinak tartósan nem sikerült, az Kádárnak igen: fizikai és lelki nyomással kényszerítették az embereket a kollektivizálásba. Több százezer paraszt hagyta el a mezőgazdaságot, nőtt az alkoholizmus és öngyilkosságok száma. A hatvanas években az egyházi ellenállást is felszámolták.
Az állambiztonság titkos összesítése szerint egymillió ember, a társadalom 10 százaléka vett részt az 1956-os forradalomban. A kommunista elit kivételével szinte minden csoport bekapcsolódott - ami példátlanul erős összefogás a magyar történelemben.
forrás: Nemzeti Emlékezet Bizottsága
cover: Fortepan / Varga Béla dr.
