Miért ítéltek el sokkal kevesebb embert boszorkányságért a Magyar Királyságban, mint Európa nyugati felén? Miért nem volt igazán szervezett inkvizíció nálunk, és mikért voltak enyhébbek a büntetések? Mi köze ehhez a táltosoknak, lidérceknek és a néphitnek? És persze: miért lovagoltak seprűn a boszorkányok?

Az európai egyházi irodalomban a boszorkányok első említése nagyon régi, a 10. századból származik. 

„Bizonyos gonosz nők, akik visszafordultak a Sátán felé, démoni látomások és lidércek által megkísértve úgy gondolják és vallják magukról, hogy az éjjeli órákban bizonyos vadakon lovagolnak Dianával, a pogányok istennőjével, és nők megszámlálhatatlan tömegével, és hogy óriási távokat tesznek meg a földön az éj csendjében, és hogy Úrnőjükként az ő törvényei alá tartoznak, és meghatározott éjjeleken az ő szolgálatába kell állniuk.” (Canon Episcopi )

A Canon Episcopi az egyház eretnekséggel és babonával kapcsolatos álláspontját fejti ki.  A püspökök zsinatának tulajdonított írás elítéli a boszorkányságba és az éjszakai utazásokba vetett hiedelmeket, különösen azt az elképzelést, hogy nők — Diana vagy más pogány alakok befolyása alatt — éjszaka spirituálisan utazhatnak. A szöveg az egyház pogány hagyományok elleni küzdelmét tükrözi, és hangsúlyozza az efféle hiedelmek bűnösségét. Nagy hatással volt a középkori boszorkányságról szóló teológiai vitákra, alakítva az egyház mágiával és eretnek gyakorlatokkal kapcsolatos álláspontját, miközben az egyházi éberséget szorgalmazta.

Az egyház állásfoglalására ekkoriban már nagy szükség volt. Ellentmondásos törvények láttak ugyanis napvilágot a boszorkányokkal és a vérszívó strigákal kapcsolatban az egész kontinensen. A 6. századi Lex Salica még valóságosnak tartja a repülő és emberevő boszorkányok létezését, miközben a 7. századi germán törvények már büntetik azt, aki másokat strigának nevez. Rothari 643-ban kiadott törvényei kifejezetten tagadják a strigák létezését, ahogyan Nagy Károly 787-es rendelete is.

A száli törvény (Lex Salica) az egyik első európai törvény-gyűjtemény, a mai Belgium területén az Isala folyó  mentén megtelepült száli frankok kódexe.  I. Klodvig uralkodása idején (466-511) keletkezett, többször átdolgozták. Utolsóként Nagy Károly (uralkodott: 768-813) egészítette ki — például azzal, hogy boszorkányok nincsenek.

Hiába persze az egyház korai elnéző igyekezete — egyre többen írtak és jelentettek boszorkányokról a 11-12. században. Pl. Thomas Becket titkára, a későbbi chartres-i püspök, John Salisbury is  írásban fektette le: boszorkányok vannak.

„Azt mondják, egy noctiluca avagy Heródiás, avagy az éj boszorkány uralkodója éjszakai gyűléseket hív össze, amelyeken lakomáznak, randalíroznak és egyéb rítusokat is véghez visznek, amelyek keretében egyeseket megbüntetnek, másokat megjutalmaznak érdemeiknek megfelelően. Ezen túlmenően csecsemőket helyeznek ki lámiák elé, és úgy tűnik, szétvágják, megeszik, és mohón a boszorkányok gyomrába tömködik őket.” (John Salisbury: Policraticus)

A magyar boszorkányok története eltér az európai társaikétól. Méghozzá abban, hogy a Kárpát-medencében többen úszták meg élve a boszorkánypereket, mint pl. az erősen konzervatív, rengeteg inkvizítort dolgoztató német vagy spanyol városokban. Összesen 1000 vádlottat vontak perbe boszorkányság miatt mintegy 300 év alatt - és több, mint a vádlottak fele megúszta élve az eljárást. Ráadásul nálunk sokkal később kezdődött a boszorkányüldözés, mint nyugaton. 

A magyarországi boszorkányokról törvényben először Könyves Kálmán (uralkodott: 1095-1116) emlékezett meg — ráadásul ennyivel intézve el a kérdést: „strigák”-ról, akik nem léteznek, ne essék szó. 

A „striga” (többes számban strigae)  latin eredetű kifejezés, a középkorban használták. A strigae-t éjjeli, madárszerű lényekként vagy boszorkányokként ábrázolták, akik emberekre – különösen gyermekekre – vadásztak, vérüket szívták, vagy húsukat fogyasztották. A strigae hiedelme a hirtelen vagy rejtélyes módon bekövetkezett betegségekre és halálesetekre adott magyarázatként szolgált. 

A magyar boszorkányüldözés legelső periódusában így nem a strigák, hanem a kereszténység előtti sámán/táltos szertartásokat még gyakorló egyének kerültek a boszorkányüldözés célkeresztjébe. Ők mentesülhettek a vád alól, ha kijelentették: táltosok. Ezt a mentséget egészen az 1700-as évekig elfogadták a magyar boszorkányperekben - ami példátlanul elnéző az egész kontinensen.

Miközben Ince pápa felállította majd hamarosan kibővítette az inkvizíció nyomozóinak szervezetét az 1200-as évek közepén, nálunk boszorkány-ügyben béke volt. A perek ideje már a vallási megosztottság korában, a félig protestáns, félig katolikus Magyar Királyságban a 17. században tetőzött. Míg nyugaton inkvizítorok vezették a pereket, a Kárpát-medencében a világi hatóságok jártak el boszorkány-ügyekben. 

A nyugat-európai inkvizíció boszorkány-kézikönyve a Malleus Maleficiarum — Boszorkányok pörölye — volt. Az 1486-ban kiadott kötet szerzője Heinrich Kramer (Henricus Institoris néven is ismert) német katolikus pap és inkvizítor alapos munkát végzett. Közel 200 éven át a könyvében meghatározott kritériumok szerint minősítettek valakit boszorkánnyá, majd a Kramer által leírt vallatási módokat alkalmazták az inkvizítorok, melyek annyira drasztikusak voltak, hogy már az eljárásba is belehalt sok boszorkánysággal vádolt személy.  Nálunk az eljárás kevésbé volt kötött — és kevésbé volt végzetes is. 

A Boszorkányok Pörölye három részre oszlik. Az első rész teológiai érveket hoz fel a boszorkányság létezése mellett. A második rész a boszorkányok állítólagos tevékenységeit és módszereit írja le. A harmadik rész gyakorlati tanácsokat ad a boszorkányperek lefolytatásához, beleértve a kihallgatás és a kínzás módszereit is.A könyv hangsúlyozza, hogy a nők hajlamosabbak boszorkánnyá válni, mivel állítólag erkölcsi és spirituális szempontból gyengébbek, így erősen nőgyűlölő szemléletet tükröz.  A könyvet VIII. Ince pápa 1484-es Summis desiderantes affectibus bullája támogatta, és több mint két évszázadon keresztül széles körben használták Európában a boszorkányüldözések során.

A maleficus szó olyan személyeket jelölt, akiket varázslással, rontással vagy méregkeveréssel gyanúsítottak. Őket általában istenítéletnek vetettek alá - mint tüzesvas-próba vagy a vízpróba. Ha a tüzes vassal megégetett egyén három napon belül gyógyulni kezdett azzal maga ellen gyártott terhelő bizonyítékot. Vagy, ha kezét-lábát összekötve a folyóba dobták, és feljött a víz színére, azzal is. Mindenképp meg kellett halnia - vagy az égési sérüléstől, vagy a vízbefúlástól — vagy pedig azért, mert bűnös, hiszen túlélése szinte ördögi teljesítmény. Ez a rettenetes logika tízezrek halálát okozta. 

A magyar boszorkányperek a fennmaradt periratok tanúsága szerint két nagy csoportra oszthatók. Egy részüknél a kérdések közt feltétlenül szerepeltek az Európában általánosan felhozott vádpontok: az ördöggel kötött szövetség, a boszorkányszombaton való gyülekezés és ott az ördöggel való közösülés, kannibalizmus, fekete mise, a boszorkányok repülése, az ördög stigmái stb. 

A magyar bírák és vizsgálók - a nyugati inkvizítorokhoz hasonlóan — elsőre egyszerű kikérdezéssel próbálták meg kideríteni a vádlott tevékenységének részleteit. A kötelező kérdések közt  ilyenek szerepeltek: 

„Vagyone szövetsége az ördöggel? Az mikor lett megh hol, mely módal, és ki ingerlett rea? Mikor szövetséget vetettel az ördöggel, az Istent megh tagadtade?

Ottan mit tsináltatok: vendégeskedteteké, és többször voltatoke ollyatin vendégségben, és hol? És nemdenem azon ördöggel közösködtél?

Minemű Boszorkán társaid vannak, azok kik, és veled hol voltak?

Ha  a vádlott makacsul tagadott, nálunk is kezdetét vehette a kínvallatás — de nem minden esetben. Szeged volt az a város, ahol igazán életveszélyes volt boszorkányság vádjával eljárás alá kerülni — de erről majd később.

A felellhető periratok tanúsága szerint magyar területeken összesen 1000 embert ítéltek el boszorkányság vádjával mintegy 300 év alatt - és „csak" az ítéletek nagyjából harmada volt halálos ítélet. Merthogy a három részre szakadt országban a hatóságoknak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy boszorkányperekkel terheljék az épphogy működő közigazgatás és végrehajtás rendszerét. Nálunk alig készültek rajzok és nem maradtak fent a nyugaton elrettentés céljából gyakran terjesztett illusztrációk sem a perekről. Nem voltak annyira fontosak a törökdúlás idején. Valószínűleg ez volt a magyar boszorkányok nagy szerencséje.

A magyar perek nagyobb része nálunk nem a fent idézett,  általában kínvallatás nélkül be nem ismert, teljesen képtelen vádpontok köré szerveződtek; a vádak nem voltak annyira komplexek és átfogók, mint amilyenek a nyugati jegyzőkönyvekben szerepelnek. Többnyire arra vonatkoznak, hogy a boszorkánynak tartott személyek embert vagy állatot megbetegítettek, esetleg halálba is kergettek; állattá tudtak változni; erkölcstelen életet éltek, mindenféle ismert varázseljárást folytattak: ellopták a tej hasznát, addig dörömböltek láthatatlanul vagy állat képében, amíg nem kaptak ajándékot, sok esetben jövendőt is mondottak és gyógyítottak. Sőt, az egyik perben még az is kiderül a tanúvallomásokból, hogy maga a boszorkány nem akart gyógyítani, de a beteg erőszakkal kényszerítette, hogy bizonyos gyógyító eljárásokat végezzen el rajta.

Egy 1700-as debreceni perben a következő vádat jegyezték fel: „ Kis Istvánné bűvös-bájos, ódó-kötő, varázsló, Szent Gellért hegyére járó, ördögökkel czimboráló boszorkányos személy, s egyszersmind kurva is. 

Ugyanekkor egy férfit, Csapó Ádámot is azzal vádolnak, hogy ő magát boszorkánynak, Szent Gellért hegyére járónak vallotta.

A peranyagot és a tanúvallomásokat elolvasva viszont a kutatók arra jutottak, hogy a vádakról a perben igazából kevés szó esett.  Vita nagyjából akörül folyt, hogy kinek a csapszékébe jártak a vádlottak bort inni. Szóba került több könnyű erkölcsű asszony viselkedése is. Nem marad el a szerelemvarázslás és féltékenység sem:

„Hallotta volna az inctátul, hogy sebes lévén a keze, kérdették, mi lelte volna? Felelte, hogy Sóderné, a pogánylelkű, egynéhány magával bejött az ablakon egy nagy késsel, az metszette meg.”

Szó esik a vallomásokban egy török bábáról is, aki elszökött Debrecenből, mert attól félt, hogy szintén belekeverik a boszorkányperekbe. Többféle gyógyító és rontó eljárás kerül szóba. 69 tanút hallgattak ki ebben a zűrzavaros perben.

A kutatók szerint a  bírák maguk sem látták világosan, hogy mi a tennivalójuk. Mindenesetre az egyik vádlottat, Kis Istvánnét, halálra ítélték, nem mintha boszorkány volta bizonyítást nyert volna, de paráznasága és részegeskedése közismert volt. Csapó Ádámot és a másik női vádlottat viszont felmentették, mert a zavaros tanúvallomásokból semmi nem derült ki.

Egy szintén Debrecenben 1735-ben lejátszódott perben a következőket olvashatjuk:

„Az elmúlt esztendőben, pünkösd táján a konyhán pecsenyét sütvén a fatens, a kéményén tyúk képében berepült Varga Istvánné és mindjárt asszonnyá változott; fojtogatta a fatenst és egész testét összerontotta. Azután így szólott hozzá: eredj kutya; s az ajtón kiment. Úgy találták, mint a halottat, nyolc hétig nem ehetett s nem ihatott, s száját sem táthatta fel; ha nem ásíthatott; s mihelyt az ásítást elhagyta, mindjárt bécsukódott a szája."

E boszorkányper külön érdekessége, hogy a vádirat magában foglalja azt az imát is, amelyet Varga Istvánné diktált le a „Nemes Tanács” előtt:

„Hatalmas édes úr Isten, igaz Isten, édes úr Isten, kérlek tégedet, őrizz meg, oltalmazz meg minden veszedelemtül; kiváltképpen az ördögtül, annak álnokságátul, veszedelmes kísértésitül, ártalmasságátul. Kötöm az élő Istennek, Szent erejének, Szent hatalmának, Szent ujjabeli, Szent arany gyürüjének: pecsételje el ezt a gonosz Sátánt, ezt a gonosz lidérczet, ezt a gonosz ördögöt; a ki ennek szivét kinozza, elméjét… testében gyötri, lelkében háborgatja. A Jézus Krisztus megfogattatásáért, megcsufoltatásáért, megpökdöstetéséért, három vasszeg közzül való véromlásáért: Kelj fel, igyál Szent vért a Jézus Krisztusnak megkinzatásáért, megfogattatásáért, megköpdöstetéséért. Soha nem volt jobb óra, melyben Krisztus urunk született.

Ezután a Miatyánkot háromszor el mondotta, Böszörménybe lakott, Gyengénétől tanulta, ugy mondja.” 

A per kutatója szerint a vádlott ezt az imát  azért diktálta le a bíróságnak, hogy lássák, nem lehet boszorkány, aki ilyen szép imákat mond az Úristenhez. A bírák megint tanácstalannak tűntek, és végül - ima ide vagy oda -  Varga Istvánnét megvesszőzésre ítélték és  száműzték Debrecenből. Német vagy spanyol földön valószínűleg máglyára került volna.

A magyar boszorkányok sokszor létükkel adtak magyarázatot a megmagyarázhatatlanra: gyakran időjárás bűvölése miatt kerültek eljárás alá. A legijesztőbb az ilyen típusú perek közül a szegedi Nagy Boszorkányper. A boszorkányok ott a vád szerint eladták az esőt —  ezért volt szárazság az ország legnaposabb vidékén.... 

Ez volt az 1728-as Nagy Szegedi Boszorkányper — a magyar jogtörténet legvéresebb és legszomorúbb boszorkányüldöző, de valójában koncepciós pere. Története Darvasi László 2016-ban megjelent Taligás című regényéből is ismerős lehet.  A perben 12 vádlottat — köztük a város akkori leggazdagabb polgárát és egykori bíráját, a 82 éves Rózsa Dánielt — ítéltek máglyahalálra és végeztek ki a ma Boszorkánysziget névre hallgató területen. 

Az 1720-as években Szegeden súlyos szárazság, éhínség és járvány pusztított, és a városi lakosok panaszai alapján indult meg a boszorkányper — először csak  a híresen rossz természetű, átkozódó Kökényné Nagy Anna bábaasszony ellen. Az asszony megvádolt mindenkit, akire haragudott - és akinek megvádolására az eljáró vizsgálók ösztönözték. Így került tömlöcbe és kínzópadra az egykori főbíró is, aki a kínzások hatására  mindent bevallott, amit diktáltak neki. Elismerte, hogy ő a boszorkányok vezetője, és társaival együtt egy akó pénzért hét évre eladták a csapadékot a törököknek. A vád szerint az esőt egy zacskóba kötötte el, amit hordói alá rejtett. 

A per végén, 1728 július 23-án a 12 vádlottat a Boszorkányszigeten, négyesével, összesen három oszlophoz kötözve égették meg nyilvánosan — a végrehajtást Szeged egész lakossága végignézte. A per híre nagy port vert fel — még a bécsi udvarig is eljutott, ahol megütközést keltett ugyan, de sem az igazságszolgáltatási rendszer egészére, sem a jogrendre, sem pedig az ügy eljáró bíráira nem volt semmilyen konkrét következménnyel - legalábbis  1728-ban még nem. De a maga korában is elavultnak és végtelenül középkorinak ítélt eset végülis megmozdította a nehézkes közigazgatási-bírói rendszert (hamarosan részletezzük).

A magyar boszorkány az oldó-kötő varázslatok mestere. A néphit szerint a boszorkányok egyaránt gyógyítottak és átkoztak. Sőt, volt akit gyógyítás megtagadása miatt fogtak perbe. Így nem lehetett őket egyszerűen halálra ítélni - hiszen a rontást az ősi hit szerint csak az vehette le, aki rátette az áldozatra. Ha a rontó meghalt, az átok maradt. Gyakoriak ezért a megvesszőzéses, kiűzéses büntetések — a biztonság kedvéért...

A magyar boszorkányok közt sok a bába — több, mint nyugaton. És itt jön a képbe a seprű. A magyar paraszti kultúrában bevett szokás volt, hogy az otthonról távozó asszony a seprűjét az ajtó mellé támasztotta, a házon kívül — hogy láthassák, nincs odahaza. Ha viszont nem volt otthon és a seprűt sem láttak a porta ajtajánál, akkor kézenfekvő magyarázatnak tűnhetett, hogy az asszony a seprűn távozott. (Miközben lehet, hogy vajúdóhoz sietett és egyszerűen nem volt ideje a szertartásos seprű-elhelyezésre. ) De pontosan ezt nem tudhatjuk. Ami biztos: bábákat sem ítéltek halálra boszorkányság vádja miatt — mert szükség volt gyógyító munkájukra. 

És különleges magyar szereplőket is találunk a  perekben. A lidércek alakja (lúdvérc) is fel-felbukkan, mint a boszorkányokat kísérő ártó, rosszindulatú démon. A lidérc éjfélkor érkezik a földi világba, ha egy fekete tyúk tojását épp akkor kiköltjük. A lidércet a magyar nép Ázsiából hozta magával. Egyes területeken, Erdélyben pl. a vérszívó vámpírokhoz hasonlít az alakja, másutt a nyugaton is ismert succubust és incubust idézi, aki az álmodót kísérti meg, bírja paráználkodásra, vagy egyszerűen csak mellkasára ülve teszi kényelmetlenné az éji pihenést. Rokonai még a démonok. Ha a boszorkánynak lidérce is volt — melyet persze senki nem láthatott, de az ilyet akkoriban elég volt „tudni" — az súlyosbító körülményként jött számba. Akkor is, ha a lidérc is csak azért került elő, hogy magyarázza a megmagyarázhatatlant — például, hogy egy kölcsön miért fogy el olyan hamar...

A Schram Ferenc által publikált perekben például nyolc alkalommal esik szó lidércről. Egy Szabolcs-Szatmár megyei perben arról értesülünk, hogy a vádlottnak „szép iromba lidérce is vagyon”. Egy vasi per szerint egy özvegyasszony pénzt kért kölcsön egy másik asszonytól, majd panaszt tett ellene, mondván: ördög vagy lidérc hozta neki a kölcsönt, azért fogyott el olyan hamar. Másutt arról értesülünk, hogy a boszorkány együtt él a lidérccel.

És még egy helyspecifikus mozzanat:  magyar boszorkányok a peranyagok szerint a Gellért-hegyen vagy a Tokaji-hegyen gyűlnek össze. Föltételezték, hogy ezek régebben pogány kultuszhelyek voltak, de az sem lehetetlen, hogy csupán a borospincékkel teli borvidék vonzotta oda a „boszorkányokat”.  

A 18. század közepén végre elindult a változás. Valószínűleg a szegedi nagy boszorkányper hatására kezdtek el Ausztriából vizsgálóbírókat kiküldeni a magyarországi boszorkányperek levezetésére. Ekkortól a perek is jobban kezdenek hasonlítani a nyugati boszorkányperekhez - eljárásrenddel, bizonyítással, a terhelt és a tanúk alapos kihallgatásával. Mindez akkor, amikor már az inkvizíciónak leáldozott, és a boszorkányüldözés kora a kontinensen nagyjából véget ért. De szerencsére nem tartott sokáig ez az időszak. Mária Terézia (uralkodott: 1740-1780)  tiltotta be végleg a boszorkányüldözést, és a boszorkánykodás tényállása kimaradt az 1770-ben hatályba lépett büntetőkódexből, a Constitutio Criminalis Theresianaból is. 

De ez már nem segített az utolsó magyar boszorkányon. Deák Mihályné Berkesz Sárát Nagybánya város ítélőszéke találta bűnösnek boszorkányságban és gyújtogatásban —  és pallos általi halálra ítélte. Az ítéletet 1762-ben végre is hajtották. 

források: Magyar Néprajz, Brandl, Gergely, Brandl Gergely és Tóth G. Péter. Szegedi boszorkányperek 1726-1744. A magyarországi boszorkányság forrása, Múlt-Kor

képek: Fortepan / Torjay Valter, Fortepan/ Preisich család, wikicomons, shutterstock