Kupec Zsófia hol a színpadon, hol növendékei között, hol a felvidéki kulturális élet formálójaként sürög-forog. A Junior Prima díjas és a Népművészet Ifjú Mestere címet viselő tehetség szerint a hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem élő, alakuló közösségi tudás. És igen, felnőttként is elkezdhetünk néptáncolni! Steszkó Zsanett interjúja.
A néptánc igazi családi projekt számotokra: az Ilosvai Selymes Péter Néptáncegyüttest a szüleiddel együtt vezetitek, a tesóddal pedig nyerő párost alkottok. Mindig is erre készültél?
A néptánc mindig is jelen volt az életemben, hiszen a családom számára nem csupán művészet, hanem életforma is. Bár azt nem tudtam, milyen irányba fogok fejlődni, azt mindig is éreztem, hogy a néptánc az a terület, ahol a leginkább otthon vagyok. Azt, hogy most együtt dolgozunk a szüleimmel és a testvéremmel, nem terveztük meg előre, de nagyon boldog vagyok, hogy így alakult. Jól kiegészítjük egymást. Zsoltival ebbe nőttünk bele, de a szüleink sosem kényszerítették ránk a táncot. A saját döntésünk, hogy mindkettőnk életében jelentős szerepet tölt be a népművészet.
Mik voltak számodra a mérföldkövek?
Nagy hatással volt rám, amikor Budapestre, a Magyar Táncművészeti Egyetemre kerültem, ahol öt éven át tanulhattam. Ez idő alatt a Szentendre Táncegyüttesben is táncoltam, így két fontos közösségben is jelen voltam. Mindkettőben rengeteget tanultam, nemcsak szakmailag, hanem emberileg is – és olyan barátokat szereztem, akik a mai napig fontosak számomra. A legnagyobb fordulópont azonban talán az volt az életemben, amikor úgy döntöttem, hogy hazatérek. Ennek révén találtam rá a valódi irányra, mert itthon éreztem leginkább, hogy a korábbi tapasztalataim kamatozni kezdenek és új kapuk nyílnak meg előttem. Az Ilosvai mindig szerves része volt az életemnek, és örülök, hogy végül nem mondtam le róla.
Az együttes művészeti vezetőjeként kicsiket és nagyokat is tanítasz, emellett Kassa megye kulturális központjának kulturális referense és a Táncfórum alelnöke is vagy. Hogyan néz ki egy átlagos heted?
Azért szeretek ezekben a szerepekben dolgozni, mert így számomra nem létezik olyan, hogy „átlagos hét”. Mindig történik valami új, és bár vannak nyugodtabb időszakok, most éppen intenzív szakaszban vagyok. Ilyenkor egymást érik a rendezvények, amelyeken gyakran egyszerre vagyok jelen szervezőként, együttesvezetőként és fellépőként – néha egy időben és egy helyen.
Szeretem ezt a pörgést. Élvezem a szervezést, a találkozásokat; azt, hogy különböző emberekkel dolgozhatok együtt, és hogy mindig történik valami. Nagyon hálás vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek – és hogy a felvidéki kulturális élet szervezésében különböző szakmai platformokon vehetek részt.
Ugyanakkor tudom, hogy a mai világban könnyű belesodródni a folyamatos teljesítés kényszerébe, ezért próbálok odafigyelni például arra, hogy több időt töltsek a természetben. Ebben nagy segítségemre van a párom és a két kutyám, Szotyi és Fickó.
Melyek a legkedvesebb feladataid? És mi jelenti a legnagyobb kihívást?
A rendezvényszervezésnek leginkább a logisztikai részét szeretem – azt a folyamatot, amely során az apró részletek fokozatosan a helyükre kerülnek, és működő egész áll össze. Ehhez szorosan hozzátartozik a résztvevőkkel és a szervezőcsapattal való folyamatos kommunikáció, ami néha kihívás, de éppen ettől izgalmas. A legjobb érzés az, amikor mindent előkészítettünk, és már csak a kapunyitásra várunk. Aztán jön a második felvonás: akármennyire alapos az előkészület, mindig történik valami váratlan: későn érkező fellépő, technikai malőr vagy az időjárás húzza keresztbe a terveket. Ezeket a helyzeteket a helyszínen, gyorsan és határozottan kell megoldani. Furcsa módon szeretem a kihívást, ami velük jár – a nyomás inkább felpörget, mint kimerít.
Az együttesbeli munkák közül talán a koreografálás és az előadásokra való készülés áll hozzám a legközelebb. Amikor a káoszból lassan rendszer lesz, azt az átalakulást nagyon élvezem. Azt hiszem, szeretem a rendet, de a káoszt is. Így működöm.
Hogyan fér meg egymás mellett és mennyire fonódik össze a felvidéki magyar és a szlovák népi kultúra?
A szlovák néptáncra még mindig erősen jellemző a stilizált előadásmód, de a generációváltás hatására egyre több olyan együttesvezető és táncos lép színre, akik számára fontos az autentikus néptánc. Sokan közülük nyitottak a magyar néptánc iránt, mivel látják, hogy nálunk mennyire kidolgozott módszertan és gazdag anyag áll rendelkezésre.
Ezt a nyitottságot én is gyakran megtapasztalom: rendszeresen hívnak szlovák együttesekhez, fesztiválokra vagy táborokba tanítani, a koreográfiában segíteni. Számomra nemcsak szakmailag értékes, hanem emberileg is jó érzés, hogy a két kultúra képes és kész tanulni egymástól.
Az interjú további részéből az is kiderül, mit jelent Zsófia számára a néptáncosok összetartó közössége, és hogy milyen a néptáncos életérzés. Olvass bele a Kultúra.hu-n!
