Hogyan élt Márai és Lola az emigráció éveiben? Miért tiltotta meg az író művei kiadását itthon? Olaszország, a Szabad Európánál töltött évek és Amerika, Lola, Jánoska, regények és naplók cikkünk második részében a Márai-emlékév nyitányán.
1948-tól már nem csak Márai írásaiból ismerhetjük a házaspár életét. Felesége, Matzner Ilona, azaz Lola huszonéves korától kezdve írt naplót, feljegyzéseket - és ezek 1848 augusztusától meg is maradtak - Márainál. (A korai füzeteket emigrációjukkor itthon hagyta egy barátnőnél, sorsukról nem tudunk.) Az úti előkészületek és az emigrációs évek így már Lola szemszögéből is ránk maradtak. Márai, Lola és Jánoska először Svájcba utaztak. Lolától tudjuk, hogy nagy sírásokkal vettek búcsút a hátramaradó barátoktól és családtagoktól - a politikai viharok és a diktatúra sűrűsödő viharfelhői nem kecsegetettek korai viszontlátás reményével. Különösen úgy, hogy Márai megfogadta: amíg Magyarországon idegen csapatok állomásoznak, nem jön haza.
„Klári hoz tüneményes csomagokat. Sír, mint a záporeső. Margit is zokog. Mindenki izgatott, meghatott, én is, ő is. („A te házad az én házam – a te hazád az én hazám.”)
Vonattal mentek Zürichbe. Először hotelben laktak, majd lakást béreltek. Lola nem szépírói attitűddel, hanem pontosságra törekedve ír, mintha az lenne a cél, hogy visszaolvasva a bejegyzéseket, újra felidézhetőek legyenek az élmények, érzések. Ez is lett kiadáskor az írások címe: Betűbe zárva.
(Láthatatlan kezek angyalszárnyakon…!) Csak hálával köszönhetem ezt a csodát, ahová hoztak! Visszakaptam a Vilmáék elveszett paradicsomát. Ugyanaz a stílus, rend, kényelem, még a fürdőszobamérleg is olyan, mint a deutschkreutzi vagy segesdi lakásban volt. Hozzá egy kedves fiatal nő házi kisasszonynak. Nem tudom, mi vár még ránk az elkövetkező időben, de ez, ami itt van, jutalom és kárpótlás valamiért! Ő délelőtt külön szobájában dolgozik – éppúgy élvezi, mint én. Lejla elviszi a gyereket misére, utána meghívta ebédelni. Ő elment külön ebédelni, ahova jólesett. Én itthon fekszem az ágyban (vasárnap), nescafézok, pihenek úgy, mint valaha Vilmánál az „ágyamban”. Du. cirkuszba mennek – Hubay meghívása, helyettem Lejlát küldjük. Levélírás. A béke!!
Márai őrizte meg ezeket a füzeteket. Sőt. Olvasgatta is őket. 1986 márciusában jegyezte fel saját naplójába, hogy akkor már nem élő feleségétől ezt az üzenetet kapta álmában: „Te másoknak írtad a naplót, én neked.”
Ébredés után előkereste Lola füzetet. Azt írta, hogy a bejegyzéseket olvasgatva újra átélt minden együtt töltött évet, mintha egy filmet nézne.
Zürichben töltötték az őszt, de a hidegek beálltával - nem egészen két hónnappal később - Olaszországba költöztek. Nápoly Posillipo negyedében bérteltek villalakást a Via Ricciardi 7. szám alatt. Nápoly egyik legszebb negyedét Márai nápolyi Rózsadombként emlegette. A lakást is szerették.
„A lakás egy posillipói villa második emelete, három szoba, konyha, fürdőszoba, óriási terasz a tengerre. De a WC-ből is a Vezúvot, Caprit, Sorrentót látni, s mindenünnen a tengert. Kimegyek a teraszra. Sétálni lehet itt. Nagy kertre nyílik ez a terasz, vaníliaillat árad fel a kertből. Rengeteg dús pálma, babér, szőlő, különös, trópusi virágok.”
Márai nagy sétákat tett a Parco Vergilianóban ahol akkoriban még a környékbeli pásztorok legeltették nyájaikat Lucullus és Vergilius hajdani villája romjain. Márai meg volt győződve arról, hogy Nápoly az európai kultúra egyik bölcsője. Sokat gondolkodott a panorámában gyönyörködve.
„Látom az ulyssesi sziklafokot a Posillipo tövében: olyan ez a sziklakép, mint egy vasmacska egyik kunkorodó íve. Ezen a horgonyon akadt fenn Ulysses hajója, itt kezdődött valami, amit később így neveztek: nyugati civilizáció.”
Ulysses alakja annyira foglalkoztatta ebben az időben, hogy 1951-ben, mikor először olvasta fel jegyzetét a Szabad Európa Rádióban, Ulysess álnéven jelent meg az éterben. 56-ig használta ezt az álnevet, akkor lett Candidus - de erről majd később.
De nem csak az ókori, hanem a máig tartó keresztény Európa bölcsőjét is látta a városban.
„Itt készült a kereszténység, Szent Pál lelkében, s aztán később a mártírok vérében, amelyet most fiolában őriznek a dómban. Diocletianus idejében itt, Pozzuoliban, az amfiteátrumban szagoltatták meg San Gennarót és társait a vadállatokkal, de az egészséges ösztönű fenevadak ódzkodtak a szentek szagától és visszakecmeregtek a földalatti ketrecekbe.”
A San Gennaro vére c. regényéhez is gyűjtött itt anyagot, amely végül 1965-ben jelentetett meg Amerikában saját kiadásban.
A sok negatív emigrációs tapasztalatot követően úgy tűnt, Nápolyban végre otthon voltak - annak ellenére, hogy mint emigránsok, rendőri felügyelet alatt éltek, amely nem volt ugyan tolakodó, de mégis: volt. De az író próbált nem erre koncentrálni.
„Az olaszok gyermekesen nyíltak, szerények, jóindulatúak. Mégis, a latinok mások. Csak köztük jó még élni.”
Lola is kedvelte a nápolyi életet, gyakran tett nagy sétákat és úszni járt - ahogyan itthon a Lukácsba rendszeresen. Feljegyezte, hogy egy ilyen távollét alkalmával a féltékeny Márai átkutatta íróasztalát.
„Délelőtt egyedül volt itthon. Feltúrta az összes holmimat, elolvasta a naplókat! Talán megnyugodott tőle. Mégse való ez a nyomozgatás. Zavar, ha tudom, hogy olvassák (mégsem vagyok »író«)."
A pár és fogadott fiuk egészen felszabadultan él a mediterrán világban. A háborús évek és a formálódó diktatúra nyomása alól szabadulva újra rátaláltak egymásra és megtalálták az élet szépségeit és örömét. Márai szavaival:
„Az elmúlt évtizedben, bezárva az otthoni háborús és forradalmi szobafogságba, sokszor elképzeltem, milyen is lesz, ha egyszer ötvenéves leszek. Úgy képzeltem, hogy elhagyom az otthont, útra kelek, s letelepszem valahol a Földközi-tenger nyugati partvidékén. A maradék időt aztán ott töltöm el, a tenger partján, egy szép kertben, a napsütésben, írok naplót és eposzt, olvasok, néha utazgatok a tengeren, bort iszom és pipázok. Ezt képzeltem el odahaza, az elmúlt évtizedben s ez a vágyakozás nagyon valószínűtlen volt. De most ötvenéves vagyok, s csakugyan elhagytam az otthont, és itt élek, a Földközi-tenger nyugati partvidékén, a tenger partján, egy szép kertben, s naplót írok, olvasok, bort iszom, néha utazom a tengeren… Minden elkövetkezett, egészen más feltételek mellett, mint ahogy elképzeltem, s a végén egészen úgy. S ez éppen olyan valószínűtlen a maga valóságában, mint ahogy valószínűtlen volt az elképzelése.”
Ugyanakkor itt született a Halotti beszéd - amelyben ennek a hétköznapokban leírt derűnek nyoma sincs. A kényszer szülte emigrációban élő milliók panasza.
„Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt."
Itt születik a Béke Ithakában. Ebben Penelopé szájába adja az idegenben élés árnyoldalát megfogalmazó mondatot:
„A száműzöttek közös, egyhangú élménye, hogy életük valósága nem a környezet, hanem az emlékezés."
A nyugodt környezet és az alkotómunka sem tudta Márai fejéből kiverni azt a rögeszmét, hogy hamarosan ki fog törni a 3. világháború Európában, és akkor őket a szovjeteknek fogják kiadni. Így 52-ben bejelentette Lolának: New Yorkba költöznek.
„Az én elmenetelemnek innen egyetlen igazi értelme van: ki kell lépnünk az emigráció státusából. Akármilyen angyaliak itt hozzám, az igazság mégis az, hogy rendőri felügyelet alatt éldegélő hontalan vagyok. Ez a felügyelet nem lehet tapintatosabb, emberibb, mint amilyen, de mégis az. És ez az állapot nem jövő a kisgyereknek. Változtatni itt nem tudok rajta.”
Márai New Yorkban is talál egy darabka Európát: Upper Manhattan-ben, a 38-ban átadott, francia apátság-hangulatot árasztó MET Cloisters közelében bérel lakást. Nagy sétákat tesz itt is a Fort Tyron Parkban és próbálja megtalálni a helyét a tőle rendkívül idegen amerikai nagyvárosban.
„Mi az, amit nem bírok Amerikában? Nincs más válasz, csak ez: a lélektelenség.”
Munkája közben folyamatosan figyelemmel kíséri a magyar eseményeket és felolvassa jegyzeteit a Szabad Európa Rádióban - 56-ban, a forradalmi napokban már nem is Ulysses, hanem Márai Sándor.
„Tízmillió ember elkeseredése olyan robbanóanyag, amely felér egy atombombával. Ez az emberi bomba robbant Budapesten. Az egész világ visszafojtott lélegzettel figyeli, amint magyarok, akiket a bolsevizmus embertelen rendszere a végső kétségbeesésbe kergetett, életüket áldozzák, mert szabadságban akarnak élni. Tízmillió ember, a magyarság küld e pillanatban figyelmeztetést a világnak, hogy szabadság nélkül nem érdemes élni. Ami most Magyarországon történik, a világtörténelem egyik ütközete. Mi, külföldön élő magyarok fájdalmunkban nem tehetünk mást, mint figyelmeztetjük a világot, hogy a mártírok, akik most Budapest utcáin véres homlokkal hevernek, ugyanabban a tömegsírban tűnnek el, amelyből Petőfi halálhörgése hallatszott ki, amikor az orosz önkényuralom dzsidái átszúrták a szabadság költőjének szívét.
Márai végig bízott a forradalom sikerében és még november 4-én is arról beszélt, hogy a világ összefog Magyarország érdekében. November 4-ei kommentárja itt hallgatható meg.
„A világ e pillanatban, november 4-én, vasárnap reggel tudja, hogy Európa közepén tömeggyilkosság történt. Egy nemzetet meg akar gyilkolni egy idegen hatalom. A nemzet ezt a gyilkossági kísérletet túléli. Milyen áron? Azt nem tudjuk e pillanatban, de túléli! Minden embernek tudni kell otthon, hogy e pillanattól minden, ami odahaza történik a világ ügye. Együtt pusztulunk, együtt menekülünk. Isten óvja Magyarországot!"
Még november 8-án is hitt abban: a világ nem hagyja magára a magyarokat.
„A magyarság úgy érezte otthon is, a világban is, hogy sorsával egyedül maradt a világban. Lesz majd néhány szép gyászbeszéd, aztán otthon elföldelik a szabadságharc halottait, a gazdaságilag paralizált, hitében és reményeiben hűdött ország az orosz szuronyok felügyelete alatt él tovább, ahogy tud. Talán liberálisabb lesz a szovjet merénylete után hivatalba iktatott új kormány, egyféle Moszkva által ellenőrzött titoizmus alakul ki a gyilkossági kísérletet követően Magyarországon, de a nagy tragédia pillanata elmúlt, a nemzet hasztalan vállalta a szabadságért a félelmes áldozatokat, a világ másról beszél. Így képzelik sokan. De ez nem így lesz. A magyar ügy most, az első nyugodtabb nemzetközi pillanatban első számú világügy.
A Naplóból tudjuk, hogy november 10-én már Münchenben van, menekülő magyarokkal beszél, híreket gyűjt, hall öccséről Budapesten, és arról, hogy a határon át lehetett szökni nyugatra majdnem 10 napon át. Olaszországba is elutazik, megpróbál a pápánál közbenjárni - sikertelenül. 22-én repül vissza New Yorkba. Rendkívül csalódott volt és kiábrándult, mikor látta, hogy a nagyhatalmak nem sietnek Magyarország segítségére. Megírja a Mennyből az angyalt:
„Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik -
Ők, akik örökségbe kapták -:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?...”
Még pár évig bírja az amerikai létet: 1958-ban megjelenik a Napló (45-57) és 59-ben kimozdulva a városból bejárja a keleti partot. 1960-ban Washingtonban jön kis az egy úr Velencéből című, a Casanova-történetet feldolgozó verses játéka, majd 1965-re elkészül a nápolyi élményekből táplálkozó San Gennaro vére. Maga adja ki, magyarul.
1967-ben hagyják el Amerikát és Salernoba mennek, ahol Lola nagybátyja, Marton Lajos rájuk hagyott egy lakást a via Trento 46 szám alatt.
1980-ig élnek itt. Jánoska közben felnőtt, és Amerikát választja, de Lola és Márai Európát. Márai számára megváltás volt Amerika után újra az olasz tengernél élni, minden nap úszott, otthon érezte magát. Megtalálta kedvenc sétahelyét: ez volt a görögök alapította Paestum négy templomával. Kedvelte a szomszédságot, átjártak egymáshoz, Salerno befogadta az idős magyar párt. Márai rendületlenül írja a Naplót - követi a világ eseményeit, reflektál, elemez, magyaráz és próbálja megérteni a változó világot. Határozottan zavarja a konzumcivilizáció - amelynek hazája Amerika, de már Európát is elérte. Történeti környezetbe ültetett műveket jelentet meg, elsőként 1970–ben az Ítélet Canudosbant, majd 1971–ben Rómában történt valamit. 72-ben érkezik az Egy polgár vallomásai folytatásának szánt Föld! Föld!, 75-ben az Erősítő, 76-ban a negyedik Napló kötet.
Mikor 80 évesek lesznek, úgy döntenek, elhagyják Salernot és Jánoska közelébe költöznek, San Diegoba. A Naplóban így búcsúzik Salernotól:
„Vigasztaló volt közöttük élni, az eszes, jó modorú és emberséges délolaszok között, Itáliában –, amely most mocsaras, de bizonyos, hogy túléli a válságot, amiben vergődik, ha az egész, a Nyugat, aminek organikus tartozéka, túléli a Kelet áradását”
San Diego nem New York, de Amerika. Márait zavarja a nyolcvanas évek amerikai hangulata is, a „reklámtéboly" és „konzumcsömöre" van. Rengeteget olvas, Naplójában olvasmányélményeiről értekezik, és figyeli az időseket - kortársait.
„Hetvenkedni, így-úgy még lehet. De nyolcvankodni már nem lehet többé”
Saját idejének végessége egész életében sokat foglalkoztatta. A Manhattani szonettekben már 61-ben maga mögé képzeli a halált.
„Most már mindig mögöttem áll. Ha éppen
Írok valamit, vagy járok, beszélek -
Mint udvarias titkosrendőr, szerényen
Vár. Nem sürget. Zsebében az ítélet. "
Nyolcvanéves kora után sorra érik a veszteségek: 1985-ben kapja a hírt: meghalt Gábor öccse és Kató húga is. Közben Lola is sokat betegeskedik és Márai 1986 januárjában elveszíti őt is. Ez év novemberében másik öccse, Radványi Géza halálhírét is fel kell dolgoznia, majd bekövetkezik az elképzelhetetlen: 87-ben meghal nevelt fia, Jánoska is.
Márai a tragédia-sorozatot írással próbálja meg túlélni, életének utolsó szakaszában öt regénye jelent meg és rendületlenül írja a Napló utolsó kötetét. Benne több alkalommal is szerepelnek Lolával a síron túlról, álmában folytatott beszégetései.
„Ma éjjel elmondta a „mindent”. Hosszú szerelmi vallomás a „minden”. Az a szerelmi vallomás, amit hatvankét éven át vártam, de közben mindig valahogy másról beszéltünk. Az „életben” nem is lehet elmondani, csak holtan, az óceán mélyéből, úgy tör fel a vallomás, mint valamilyen forró vízáradás a tengerfenék mélyéből, ahol a mélyvízi vulkánok lobognak. Elmondja, hogy szeretett, csak engem szeretett, szerelemmel szeretett, hatvankét éven át. A naplóban mindig újra csak ennyit ír. „Ő”. Vagy „Vele”. Vagy „Nála”. Most elmond mindent. Mi lehet ez? Én beszélek, vagy ő? Sokáig tart a vallomás. Hajnal felé elakad a szava, ismétel két-három szót, mint mikor a hanglemez egyik rovátkájában megakad a tű és a lemez forog, de már csak ugyanazt ismétli. A szerelmi vallomásnak vége. Ezt is „megéltem”.
Lola halálának harmadik évfordulója után fejezi be a Napló írását. Az utolsó bejegyzés 1989 január 15-én született.
„Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje”
És végül nem bírja kivárni: 1989 február 21-én öngyilkosságot követ el. Hamvait a Csendes-óceánba szórják.
Művei 1990 után jelennek meg Magyarországon. 1998-tól pedig meghódítja Európát: A gyertyák csonkig égnek olasz fordítása több, mint 100 000 példányos sikert ér el, majd németre fordítják életművét - és összpéldányszáma Németországban eléri az egymilliót.
források: PIM.hu/marai
Ötvös Anna: Lola könyve
Matzner Ilona: Betűbe zárva
Márai Sándor: Napló
Márai Sándor: Béke Ithakában
Vallomások egy polgárról - Pacsika Emília interjúja Greksa Erzsébettel Tiszatáj
fotók: PIM.hu/marai
