A Szent Korona, Magyarország legfőbb nemzeti ereklyéje, az államiság és a függetlenség szimbóluma, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, majd az azt követő időszakban drámai viszontagságokon ment keresztül. Hogyan került a föld alá? Majd a 20. században bunkerbe, később hordóban ismét a föld alá? És az Egyesült Államokba? Majd onnan haza?
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején a Szent Korona a magyar államiság szimbólumaként kiemelt jelentőséggel bírt. A forradalom kitörésekor a korona a budai várban, a koronaőrök felügyelete alatt állt, akik hagyományosan a főnemesi családok tagjai közül kerültek ki. A koronaőri méltóságot ekkoriban két országgyűlési képviselő, báró Perényi Zsigmond és Vay Miklós töltötte be, akik a korona biztonságáért feleltek. A forradalom előrehaladtával, amikor a Habsburgok és a magyar kormány közötti konfliktus kiéleződött, a korona őrzése egyre nagyobb kihívást jelentett. A magyar kormány igyekezett biztosítani, hogy a korona ne kerüljön az osztrákok kezére, hiszen birtoklása a törvényes hatalom birtoklását szimbolizálta.
A forradalom idején a Szent Korona a magyar címer része maradt, ám 1849-ben, a Habsburg-ház trónfosztását kimondó debreceni országgyűlési határozat után a korona levétele a címerről szimbolikus jelentőséggel bírt. A trónfosztás deklarálta Magyarország függetlenségét, és a Kossuth-címer, amely a korona nélküli, egyszerűsített változat volt, ezt a függetlenségi törekvést fejezte ki. A Kossuth-címer a hagyományos magyar pajzsot ábrázolta, de a Szent Korona helyett a babérkoszorúval körülvett, egyszerűbb formát öltött, hangsúlyozva a köztársasági eszmét és a Habsburgoktól való elszakadást. A korona levétele azonban nem csökkentette a fizikai ereklye jelentőségét; továbbra is a nemzeti szuverenitás szimbóluma maradt, amelyet mindenáron meg kellett védeni.
A szabadságharc bukása és a korona kimenekítésének tervei
1849 nyarára a szabadságharc helyzete kritikussá vált. Az osztrák és orosz csapatok előrenyomulásával a kormány és a koronaőrök előtt két lehetőség állt: vagy elrejtik a koronát Magyarországon, vagy külföldre menekítik - másképp Habsburg kézre kerül. A külföldre menekítést törvény tiltotta. Az 1608-as koronázási eskü is előírta, hogy a koronát az ország területén kell őrizni, kivéve végszükség esetén. Bár a helyzet erősen végszükség-szerű volt, a kormány végül úgy döntött, hogy a koronát belföldön rejtik el.
A kimenekítési tervek kidolgozása során a magyar vezetés Debrecenben, a szabadságharc ideiglenes fővárosában őrizte a koronát és a koronázási jelvényeket.
Szemere Bertalan döntése
Szemere Bertalan, az utolsó forradalmi kormány miniszterelnöke kulcsszerepet játszott a korona elrejtésében. 1849 augusztusában, a szabadságharc bukása után Szemere felismerte, hogy a korona elvesztése végleg alááshatja a magyar függetlenségi törekvéseket. A döntés meghozatalakor Szemere a koronaőrökkel és más bizalmi embereivel konzultált, és úgy határozott, hogy a koronát és a koronázási jelvényeket (jogar, országalma, kard és palást) Orsova közelében, a Duna partján rejtik el. Ez a helyszín stratégiai szempontból alkalmasnak tűnt, mivel az ország szélén, a határ közelében feküdt, így a korona elrejtése után a menekülők külföldre távozhattak.
Szemere döntése nem volt könnyű, hiszen a korona elásása szimbolikusan is a szabadságharc végének beismerését jelentette. Ugyanakkor a miniszterelnök abban bízott, hogy a korona elrejtése csak átmeneti megoldás, és a magyar függetlenség helyreállítása után az ereklye visszakerülhet a nemzet birtokába. Szemere személyes felelősséget vállalt a műveletért, és gondosan megszervezte a korona elrejtését, hogy az osztrák hatóságok ne tudjanak a nyomára bukkanni.
A titkos akció
Augusztus 23-án Szemere Bertalan és bizalmas emberei, köztük Házmán Ferenc és Rónay Jácint, Orsova közelében, egy elhagyatott Duna-parti területen ásták el a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket. A műveletet titokban, éjszaka hajtották végre. A koronát egy speciális, vízálló fadobozba helyezték, amelyet ólomlemezekkel béleltek ki, hogy megvédjék a nedvességtől és a korróziótól. A dobozt a Duna partján, egy fa tövében, körülbelül másfél méter mélyen ásták el, majd a helyszínt gondosan álcázták, hogy ne legyen észrevehető.
A művelet során Szemere és társai pontos térképet készítettek a rejtekhelyről, hogy később visszataláljanak. A korona elásása szimbolikus gesztus is volt: a magyar nemzet akaratát fejezte ki, hogy nem adja fel a függetlenség eszméjét, még a vereség pillanataiban sem. Az osztrák hatóságok azonban hamarosan nyomozni kezdtek a korona után, mivel tudták, hogy az ereklye birtoklása a magyarok számára szimbolikus jelentőséggel bír. A rejtekhelyet végül 1853-ban, egy árulás nyomán találták meg, amikor egy magyar emigráns, bizonyos Kiss Miklós, elárulta a helyszínt az osztrákoknak. A koronát kiásták, és Bécsbe szállították, ahol a császári kincstárban őrizték egészen 1867-ig, a kiegyezésig.
Újra itthon - de csak átmenetileg
A Szent Korona a kiegyezés után, 1867-ben került vissza Magyarországra, és ismét a budai várban őrizték. Egy darabig.
A 20. században azonban újabb viszontagságok vártak rá. A második világháború végén, 1944-ben a nyilas kormány a szovjet csapatok elől menekítve a koronát először Veszprémbe, majd Velembe szállította, ahol egy bunkerben őrizték. 1945 tavaszán a koronaőrök, Pajtás Ernő vezetésével, Ausztriába menekítették az ereklyét, és Mattsee közelében egy hordóban elásták, hogy elrejtsék az előrenyomuló szovjet hadsereg elől. Az amerikai csapatok azonban rátaláltak, miután a koronaőrök fogságba estek és elárulták a rejtekhelyet.
A koronát az Egyesült Államokba szállították, ahol különböző helyszíneken őrizték, végül Fort Knoxban, az amerikai aranykészletek mellett helyezték el. A hidegháború alatt a korona visszaszolgáltatása politikai kérdés volt, mivel a magyar emigráció és az amerikai kormány egy része úgy vélte, hogy a kommunista Magyarországon nem biztonságos az ereklye. Az enyhülés időszakában, az 1970-es években azonban megkezdődtek a tárgyalások a visszaszolgáltatásról.
Jimmy Carter amerikai elnök döntése alapján, aki a koronát a magyar nép szimbólumának tekintette, 1978. január 6-án a korona és a koronázási jelvények visszakerültek Magyarországra. Az American Airlines gépe 1978. január 5-én szállt le Ferihegyen, és másnap a Parlamentben Cyrus Vance külügyminiszter ünnepélyesen átadta az ereklyéket a magyar nép képviselőinek. Kádár János, amerikai kérésre, nem vett részt az eseményen. A koronát restaurálás után a Magyar Nemzeti Múzeumba helyezték, majd 2000. január 1-jén az Országház kupolacsarnokába szállították, ahol ma is látható.
A Szent Korona, Európa egyik legrégebben használt koronázási ékszere, a magyar államiság és függetlenség szimbóluma. Hányattatott modernkori sorsa ellenére nem ekkor sérült a kereszt 1638-ben ferdült el a tetején.
A tudományos konszenzus szerint a korona két részből áll: a „görög korona” (Corona Graeca) és a „latin korona” (Corona Latina), amelyeket valószínűleg III. Béla (1172–1196) idején illesztettek össze. A görög korona bizánci eredetű, Dukász Mihály császár és Géza magyar király ábrázolásával, míg a latin korona a keresztpántokkal és latin feliratokkal készült, feltehetően más kegytárgy részeként. A két rész összeillesztése nem tökéletes, ami a korona egyedi jellegét adja. A hagyomány szerint I. István 1001-ben II. Szilveszter pápától kapta a koronát, ám a mai korona ebből az időből nem származhat, mivel a jelenlegi ereklye később, valószínűleg a 12. században készült.
A korona szimbolikája az állami folytonosságot és a Szent Korona-tant testesíti meg, amely szerint a korona a magyar állam jogi személyisége, a királyi hatalom forrása. Ez a tan az Anjou-kortól a második világháború végéig meghatározó volt a magyar alkotmányosságban. A korona keresztjének ferdülése valószínűleg 1638-ban, III. Ferdinánd királynéjának koronázása során történt, amikor a koronaládát erőszakkal kellett feltörni, mivel a kulcs nem működött. A baleset során a kereszt megdőlt, amit később sem igazítottak ki, így az máig a korona jellegzetes vonása.
