A Nagy Figurák következő részének fókuszában egy olyan kiváló, élő hagyományainkat őrző ember áll, aki nemcsak a zenei, hanem táncos tudása révén is ott van a magyar néptáncmozgalom nagy figurái között. A zenekarával világot bejárt, szászcsávási brácsás, Mezei Ferenc, Csángáló ez az ember.
A Kis-Küküllő mente a Kárpát-medence egyik legrégebb óta magyarok lakta tájegysége, már a 10-11. századtól írásos források említenek itt magyar településeket. Magát a vármegyét Szent István király hozta létre Küküllő vármegye néven, Küküllővár központtal, de abban az időben és a későbbi történeti idők folyamán sem volt a területnek igazi városi központja, vásártartó helye. Ezért írta Kós Károly a Kis-Küküllő vidékéről a Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet című 1978-as írásában, hogy „ismeretlen föld”. Ez a területi és történelmi adottság egy zárványvidéket hozott létre, mely igen erősen megtartotta hagyományos kultúráját.
Az itt termő járdoványinak, hóvíznek, és királyleánykának, na meg a Rákócziak által ide is telepített furmintnak (amit az itteniek „som”-nak neveznek, s melyektől sokszor „igen egyenesen állt a jókedv”!) köszönhetően a vidék borkultúrája is virágzott. Mondják is, hogy a legkülönlegesebb, és leginkább énekes és táncos falvak közé tartoznak a Küküllő-menti települések.
A Kis-Küküllő vidékén már a 19 - 20. század fordulóján elindultak a folklór-kutatások. Elsőként Mailand Oszkár népköltészeti közlései jelentek meg, majd Lázár István, 1889-től a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanára, később igazgatója, ciszterci szerzetes foglalkozott a térség néprajzával, népnyelvével. Kutatásait az Ethnographiában és a Néprajzi Értesítőben közölte. Ő volt az, aki elsőként foglalkozott a terület táncaival is Az Alsófehér vármegye magyar népe című, 1896-ben megjelent összefoglalójában. Itt már külön megemlíti a táncok típusait, sőt azok etnikus vonásait, kiemelt figyelmet szentel a szólisztikus férfitáncoknak, mely ebben a korban még igen meglepő. Azonban mégis el kellett telnie mindezek után majd fél évszázadnak, hogy a vidék népzenéjét és néptáncait a tudományos gyűjtőmozgalom igazán felfedezze. Érdekes, hogy az 1938-ban befejezett Bartók-rend sem tartalmaz erről a vidékről dallamokat, még a Lázár-féle gyűjtött anyagot sem.
A tervszerű néptáncgyűjtés Molnár István nevéhez köthető, aki iskolát teremtve alakította ki a klasszikusbalett-alapokon nyugvó színpadi néptáncot alapozó technikáját. Először a Lőrincrévéről fiatalon Magyarországra került Karsai Zsigmond pontozóját és az azt kísérő füttydallamokat vette filmre és fonográfra 1943-ban. Ezt követően csak 1954-ben a Kolozsvári Folklórintézet fiatal erdélyi kutatói kezdtek el az addig néprajzos szemmel ismeretlennek számító vidék népzenéjével és azon belül tánczenéivel foglalkozni Jagamas János vezetésével. Jagamas, az addigi kutatásokat összegezve a következőket jegyezte meg a vidék tánczenéjéről:
„Enyed-Marosludas vidéke kis anyagából is feltűnően egyéni jelleg domborodik ki. A Mezőségen tapasztalható román hatás is jobban kihangsúlyozódik. Nemcsak dallamátvételek formájában, hanem az eredeti alakulatok sajátosságaiban is. A dallamok egy része ugyanakkor rokonságot mutat a mezőségi jaj-nóta típussal".
Ezt a mai korban már többen és könnyebben megtették, szinte teljes képet adva a Kis-Küküllő vidékének népzenei és néptáncos életéről, azok tipizálásáról, tették ezt akár hivatalból, akár amatőr gyűjtőként, táncegyüttes vezetőként.
Szászcsávás, a Kis-Küküllő mentének Felső-Vízmellék nevű kistáján, egy vegyesen, magyarok, cigányok, románok lakta, többnyire református vallású faluja, Marosvásárhelytől 30 kilométerre. Az éneklésnek, táncnak, olyan élő hagyománya van még ma is a faluban, mely a szórványmagyarság lakta falvakban kivételes, de az erdélyi tömbmagyarság falvaiban is, nem is beszélve a trianoni Magyarország hasonló falvairól. Kivételes az, ahogyan a templomban nem külön kórus zeng fel öt szólamban a liturgikus énekekben, hanem maga a falu lakossága. Itt a nagyszülő az unokának átadva, megtanítva saját szólamát hagyományozza tovább ezt a különleges többszólamú templomi éneklést, amelyet a XVIII. század végén a nyugati egyetemeket megjárt protestáns teológusok honosítottak meg, majd lassan folklorizálódott.
Különleges itt az is, hogy a gólyaláb nem egy mutatványos eszköz, hanem a közlekedés szerves része volt még néhány évtizede a mocsárjárásban, a vízjárta területeken, és kivételes az a rendtartás, melyet a mindekori lelkipásztorok tartanak a faluban, a különböző etnikumú lakosság békés együttélése érdekében. És kivételes abban, hogy olyan táncéletet őrzött meg - természetesen a hozzá kapcsolódó zenével -, mely a nyolcvanas, de leginkább a kilencvenes évektől a néptáncmozgalom egyik ikonikus településévé tette.
Martin György tipizálása szerint a Kis-Küküllő vidéki, vízmelléki, azon belül a szászcsávási tánckultúra, az erdélyi nagy dialektusterület része, azon belül pedig a Maros-Küküllő vidéki táncdialektus része. Martin György írja A Maros-Küküllő vidéki magyar táncdialektus című 1982-es munkájában:
„Ez a legdélibb magyar táncdialektus szinte máig megőrizte régies jegyeit. A régi táncstílus fejlett típusai még több fejlődési fázisban élnek: a sűrű és ritka pontozó páros- és férfitánc formái, a verbunk férfi, női, páros- és menettánc alakjai. Az Erdély-szerte ritka, a táncszüneti vagy a férfitáncot kísérő énekes, vagy hangszeres zenéjű leánykörtáncok pedig szinte csak itt lelhetők fel.”
A vidék tánca megőrizte régies jegyeit. Az új tánc- és zenestílus csak a XIX. XX század fordulója utáni első évtizedeitől került be a táncrendbe a táncciklusok közé. A németes polgári táncok terjedése kései és korlátozott volt, mivel nagyobb város nem lévén a térségben, a táncmesterek munkássága nem terjedt ki erre a vidékre. A Vízmelléken viszont nagyjából fél évszázada érvényesül a marosszéki székely hatás – természetesen a városi vásározások kulturális kölcsönhatásai miatt -, mely új páros (korcsos, páros verbunk, németes táncok) és újabbnak mondható férfitáncok (székely verbunk) beszűrődését és a régi táncciklus módosulását eredményezte.
A vegyes falvak magyar, román és cigány (ez hasonulva inkább a magyar táncokhoz) népe mindenütt megőrizte sajátos tánctípusait annak ellenére, hogy a régies kereteket megtartó táncéletben, a közös nyári táncokban a három etnikum olyan szoros együttélése érvényesült, amilyenre más vidékekről nem ismerünk példát. A Maros–Küküllő vidékén a párnak nevezett táncciklusok két fő típusát különböztetjük meg. A vidék nyugati és középső részén (Nagyenyed vidéke és a Hegymegett) a pontozót követi a lassú pontozó, majd az öreges lassú (lassú csárdás), végül jön a csárdás. A Vízmelléken a páros pontozó, a féloláhos és a páros verbunk jelenléte miatt gazdagabb tartalmú, bonyolultabb, a marosszékivel rokon felépítésű ciklussal találkozunk: a nyitó pontozó után forgó páros tánc jön pontozó zenére, majd a lassú, a csárdás, a féloláhos, a páros verbunk és végül a szökő, a gyorsabb tempójú csárdás.
Táncával és zenéjével azonban kimagaslik ebből a közegből is Szászcsávás. Köszönhető ez a fentebb említett 1980-as, ’90-es éveknek, amikor felfedezte magának mind a népzenei, mind a néptáncos mozgalom a falut és annak kincseit.
Az a szászcsávási cigányzenekar, melynek a filmünk „Nagy figurája” Mezei Ferenc is tagja volt, 1967-ben alakult. Az elmondása szerint mindannyian nagyapjától, a „Vén Kráncitól”, Horváth Mezei Ferenctől tanultak meg muzsikálni. Az ekkor alakult zenekar tagjai: Jámbor István „Dumnezeu” prímás; testvére, Csányi Mátyás „Mutis” bőgős; és sógoruk, Mezei Ferenc „Csángáló”, a kontrás. Ők adták, adják ma is alapot a zenekarnak, de gyakran kiegészültek/kiegészülnek rokon muzsikusokkal; „Csángáló” unokatestvérével, Mezei Levente „Leves” (2017-ben elhunyt) prímással; Jámbor István és Csányi Mátyás öccsével, Csányi Sándor „Cilika” prímással; és „Csángáló” fiával, Jámbor Ferenc „Tocsila” kontrással. Mindannyian kiváló zenészek, ami abból is áll, hogy nemcsak a saját, de a többi másik, zenekarban lévő hangszeren is kitűnően játszanak, tudják váltani egymást, amikor egy-egy koncert alkalmával táncolnak is a közönségnek, hiszen a zenei tehetségük mellett kitűnő táncosok is egyben.
A cigánymuzsikusok körében igen jellemző a dinasztiális jelleg, tehát az, hogy egy család, több generáción keresztül látja el akár egy térség zeneszolgálatát, mint ahogyan ez a szászcsávási zenekarnál is megfigyelhető. Ahogy Mezei Ferenc mondja: „vérembe nőtt a zenélés”. Emellett már nem is igen tudtak egyéb foglalkozást kitanulni, hiszen a tágabb közösség zenei szolgálata teljes mértékben kimerítette idejüket, mindannyian a zenélésből éltek és élnek a mai napig. Ez a tágabb közösség nemcsak a többi környező falut jelenti, hanem másik etnikumú közösségeket, magyarokat, románokat, cigányokat is egyaránt, ezért a zenekar repertoárjában minden e vidéken lévő falu és minden etnikum tánczenéje és dalai megtalálhatók, emiatt rendkívül gazdag. Felfedezésüket követően számos magyar és európai városban felléptek, de koncerteztek Amerikában és Japánban is. Mindkét országba többször visszatértek a különlegesen lendületes, sokszínű zenéjük miatt. Több lemezük megjelent itthon, de jelentettek meg albumot Svájcban és Franciaországban is. Egy autentikus népzenei együttestől, akik gyakorlatilag egy kis falu cigánysoráról indultak, fantasztikus, egyedülálló teljesítmény, az egyik leghíresebb magyar zenekarrá váltak cigányként, erdélyiként.
Mezei Ferenc „Csángáló” 1951-ben született Szászcsáváson. Hat éves korában már a kezében volt a hangszer, mint az szokás is volt egy zenészdinasztiákban. Tizenhat évesen alapították a zenekarukat. Ma már ő maga tanítja gyermekeit és unokáit a zenélésre és táncra. Sajnos betegsége miatt a muzsikálást és táncolást abba kellet hagynia, erről egy megható film is készült 2020-ban Isteni kéz címmel László Barna rendezésében.
„Én, amit láttam és tudok táncolni, úgy magyarul rendesen, cigányul perfekt!”
Mezei Ferenc a táncos adatközlők közül az egyik legletisztultabb, legérettebb, elegáns táncos, mind a férfi, mind pedig a páros táncokban. Minden mozdulata, zárása, figurája tűpontos.
„Ott nem volt figura, ott nem volt hiba, hogy tapossam egy figurát, hogy ne legyen pontra, vagy nótára, vagy figurára.”
Mostani filmünkben Mezei Ferenc cigány csingerálását narrátorként mutatja be Kovács Norbert „Cimbi” Bánffy Miklós- és Megyei Príma Díjas koreográfus, a népművészet Ifjú Mestere, aki egyik legjobb ismerője Mezei Ferenc táncának. Táncosként az ő táncának bemutatásával érdemelte ki az „Örökös Aranysarkantyús táncos” címet, mely szóló néptáncosként az egyik legmagasabb szakmai elismerés. A bemutatott tánc egy sűrű verbunk típusú tánc, de mint ahogyan az életben, úgy a táncban is hatással vannak a közösségek egymásra. Itt is ezt láthatjuk, ahogyan a cigány táncba a magyar pontozó figurák elemeit fedezzük fel csak „cigányos” stílusban, de abban a szerkezetben, ahogyan azt a magyarok is használják. Mezei Ferenc tánca azért izgalmas, mert elképesztő figuravariációk vannak benne, ezzel együtt olyan ritmus és hangsúlyváltások, amelyek más táncában nem fedezhetők fel. A táncot Kovács Gábor Norberttől Junior Príma Díjas táncostól, a Fordulj kispej lovam táncegyüttes táncosától láthatjuk.
Források:
Jagamas János: Adatok a romániai magyar népzenei dialektusok kérdéséhez In.: Zenetudományi írások, Bukarest, 1977.
Dr. Kós Károly – Dr. Nagy Jenő – Szentimrei Judit: Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet 1978., Bukarest
Lázár István: Alsófehér Vármegye magyar népe Nagyenyed, 1896.
Martin György: A Maros-Küküllő vidéki magyar táncdialektus In.: Zenetudományi Dolgozatok Bp.1981.
Miniportré – Mezei Ferenc „Csángáló”
Majdán János: Elfeledett borvidékek a Kárpát-medencében In.: Rubicon 2018.
Magyar Zoltán: A magyar népi kultúra régiói Bp., 2011.
