Mikor megérkeznek, a pásztor feltekint az égre és fohászkodik, hogy „Jóistenem, csak egy szép balos tollat hullajtsanak el nekem!” Hogy miért? Tóth János írásából ez is kiderül!
A daru ősi madár. A 60 millió éves faj mintegy húsz eltérő méretű és alakú formája fejlődött ki az idők során. Hazánkban a legősibb daru-maradványok a miocén korból származnak.
A daru a keleti kultúrákban – melyekből a mi kultúránk alapszövete is származik – mitikus élőlény. Ez a madár jelentette az erőt, az éberséget és rendtartást, a bölcsességet, a hosszú életet, sőt: Kínában és Japánban a halhatatlanságot. Hitük szerint a daru ezer évig él.
Máshol a nap felé repülő madár a társadalmi felemelkedést, érvényesülést jelentette, isteni küldöttnek tekintették/tekintik. Az altajiak darura szállva és mennek a másik világba, ezért náluk és sok más keleti kultúrában is a daru: lélek-madár. Kínában is úgy tartja a hagyomány, hogy a daru viszi át a halottak lelkét a nyugati Paradicsomba. Világok közötti összekötő lény, egyedi kötődést ad a szellemvilággal.
A szibériai sámánok előszeretettel viseltek homlokszalagjukon darutollat - és pásztoraink is kalapjuk szalagjában szerették/szeretik a darutollat viselni. . A darutollas pásztorok közt akadt a legtöbb „tudóspásztor” - gyógyító, akiket a közösségük megbecsült tudásukért.
A darumadár
Herman Ottó teljesen pontos, 1901-ben megjelent leírásában így szerepel:
„Hatalmas, czimeres madár, mely a magyar nemesség ármáliásaiban nagyon sokszor van meg és ősi soron becses madara a magyarságnak. Az egész madár nemesen hamvas szürke; fejebúbján piros süvegfolt; feje különben fekete sörtetollakkal fedett; torka és a nyak felső-külső része fekete. A szárny evezőtollai palaszínűek; a három utolsó – a test felől – hosszú hajlékony, sarlós és bokros, de a fölöttük lévő fedő tollak is sarló alakúak, belső zászlójuk fekete. Fészkét járhatatlan mocsarak legrejtettebb helyére, alacsonyan, nem is építi, nem is szövi, hanem rakja, sohasem röpül feléje, hanem messziről, titkon lopakodva közelíti meg. Fészekalja két hatalmas olajos színű, sötétebben szeplős tojás, mely akkora, mint az öreg lúdé. Kevés ember fér hozzá!”
A daru fészkelési területének a legdélebbi vonalában van a Kárpát-medence. A XIX. és XX. századi vízrendezések, lecsapolások miatt viszont a darvak természetes költési helyei megszűntek szerte Magyarországon. Így az 1890-es évek óta csak átvonuló vándormadarunk. Évente kétszer találkozhatunk velük tömegével, az őszi és a tavaszi tömeges madárvonulás alkalmával, amikor déli telelőhelyeikre, a Balkán felé, illetve északra lengyelországi, ukrajnai költőhelyeik irányába tartanak és közben itt megállnak a Tisza-vonal mentén.
Napjainkban a legjelentősebb pihenőterületen: a Hortobágyon, a Hajdúságban évente 70 – 120 ezer daru tartózkodik. A Közép-Tisza menti víztározók és más mesterséges tavak folytán az ornitológusok azonban ma már lehetségesnek tartják visszatelepülését és állandó hazai jelenlétét is.
Darufolklór a történeti időkben
A daru már az ókori görög mitológiában felbukkan. Apollónt darvak figyelmeztetik, mikor Hermész ellopja marháit, Zeusz egyik fiát, Megaroszt, szintén a darvak ébersége menti meg a vízözöntől, a finn Kalevalában pedig a felbecsülhetetlen értékű szampót ellopó hősöket leplezi le éktelen rikácsolásával madarunk. A legenda szerint Hermész és a darvak beavatottjai a betűk szent titkainak, ezért Hermész a darvak ék alakzatú kötelékének mintájára alkotta az ugyanilyen formájú betűket. Ezt az alakzatot, amelyben az idősebb, tapasztaltabb madarak vezették és védték a fiatalabbakat, társadalmi modellként is szolgált. Ibükosznak, a görög költőnek a gyilkosaira darvak hívták fel a figyelmet. Ez a motívum felbukkan később a magyar folklórban is, amikor egy csipkeárus tót atyafi gyilkosaira a darvak jelzése derített fényt.
Diószegi Vilmos moldvai magyarok, csángók között végzett kutatásaiból ismerünk a daruról szóló gyermekrigmusokat, melyek a magasan szálló darvak megkötéséről szólnak, tehát arról, hogy hogyan lehet megigézni. Ezek a régi magyar hitvilág megmaradt elemei lehetnek, melyeket Domonkos Pál Péter és Róheim Géza kutatásai is alátámasztottak. Hegedű Lajos így közölte le ezt 1952-ben:
"Küzs gyerekek vótunk és min megláttuk, na sog daru vót igy ugye sorba, mikor megláttuk, hogy jönnek, akkor montuk:
Daru, daru.
Kötöm el utadot,
Sippal, dobbal,
Tekenyő kalácsval,
Korsó pálinkával!
Akkor ety facskád (kis fadarabot) beszúrtunk lábra, és ténleg akkor kesztek kerülni, kerekedni. Kesztek kerülni mindég akkor, mikor aszt a fácskái beszúrtam a fődbe, akkor kesztek kerülni.”
A régiek hite szerint ez és hasonló versikék voltak alkalmasak arra, hogy az emberek a fenti világgal létesíthessenek kapcsolatot a darvakon, mint Isten küldöttein keresztül.
A darvakat övező kultusz képi formája leginkább a nemesi és városi címerekben maradt meg. Több nemesi család nyilvánvalóan a daru tulajdonságait szerette volna magáénak tudni: éber őrző, bölcs és halhatatlan, sokáig élő - ezért tette meg címerállatául. A címerekben a daru gyakran tart követ a lábával, mely szintén egy ókori történetet idéz meg az őrző daruról. A madár éberségét vesztve elejti a követ, így felriasztja saját magát.
Még Szent István Király koronázási palástján is szerepel egy darupár, melyek a palást viselőjét védték, óvták. Gyakori festett kazettás templommennyezeteken is az ábrázolásuk.
A daru szót használták egy bizonyos szürke szín jelölésére is, főleg az állattartó pásztoraink. Mikor valamely állat, ami egyébként alapvetően nem szürke színű, idősödve „darusodni” kezd, szürkül a szőre, mondhatjuk „bölcsesedik”. De alapszíneket is jelöl, mint a daruszőrű paripa. De a marha is lehet „darvas”, ha szürkés foltok borították az egyébként más alapszínű szőrzetét.
Olyannyira beépült a madár szimbolikája a magyarság, főleg a parasztság mindennapi világképébe, hogy szerszámokat, például darunyak (szénavágó, nádvágó, csutkavágó, tőzegvágó eszközök elnevezése), vagy billogforma is lehetett a daruláb, például Debrecen környékén. A darunyak elnevezés egy ételt jelöl a Hajdúságban, melynek más vidéken a neve vakaró, azaz a kenyérsütés végén megmaradó, teknőből kikapart maradék kenyértészta, melyet szintén megsütöttek, zsírral, tejföllel fogyasztottak. A Dél-Alföld táncaiban egyik figuratípus elnevezése a „darudübögő”.
Dalainkban is gyakran szerepel.
„Magasan repül a daru, nagyokat is kurjongat,
A szárnyából, a farkából szép tollakat hullongat.
Szedjed babám, szedjed, kalapom mellé tegyed,
Hadd tudja meg e nagy világ, hogy téged szeretlek.”
„Magasan repül a daru szépen szól,
Haragszik rám az én rózsám, mert nem szól,
Ne haragudj édes rózsám sokáig,
Hisz tied leszek, tied leszek, koporsóm bezártáig.”
Őrdarvak
Tudjuk azt is, hogy nem csak az előbb említetteteket vigyázta, hanem igen gyakran erődítményeknél, váraknál is teljesített „szolgálatot”. Takács Sándor írásaiból ismerjük azt, hogy „Még a fészkén ülő darura is állandóan őr vigyáz. Szóval szakasztottan úgy őrködtek, mint végházainkban a vitézlő rend. Nem hiába hívták tehát a darvakat vitézlő madaraknak! Nem hiába tartogatták őket várainkban és kastélyainkban. Hiszen az éberségről példát, az őrködésről formát ők adtak. Tőlük látták a vitézeink, mint kell talpon virradniok. Tőlük tanulhatták a virrasztóink, mint kell hajnalsetétekor és virradatkor ébresztő szóval kelteniök az alvókat - ha kívülről veszedelem közeledett.”
Számos forrás értekezik arról, hogy több végvár, többek közt az egri is tartott őrdarvakat. Ez főleg a hódoltság korára volt jellemző, de ekkor nemcsak a magyar, hanem a török kézre kerül várainkban is ( a törököknél is hasonló kultusz övezte/övezi a darut, mint nálunk). Később ez divattá vált uradalmak udvarházaiban is, hogy darvakat tartottak a baromfiak között, de korabeli leírások vannak arról, hogy sokszor hasznosabbnak találták őrzőként, mint a kutyát, és ezért tartották - és persze kimért tartásáért, a tavaszi időszakban járt násztáncáért. Egyeszerűen nemes szépségéért.
Szűcs Sándor gyűjtéséből ismerjük, hogy a daru „gyütt járt a baromfiakkal, őrködött köztük. Amikor jókedve kerekedett, táncolt és játszadozott; magát illegetve körbe lépegetett, kavicsot vagy kis gallyat vett csőrébe, feldobta, meg elkapta. Viselkedéséből időt is jósoltak. Mikor szárnyát teregetve és kiáltozva keringett az udvaron, esőre számított a ház népe. Az öregek elbeszéléseiből tudom, hogy nagyapám udvarában is élt egy pár szelíd daru. A másfél méter magas madarak nagy lármát csaptak, ha idegen ember járt a ház körül és ha közelébe férkőzhettek, meg is csipdesték erős csőrükkel. Egy éjszakán két szép csikót akartak elkötni az ólból valami kunsági betyárok s a darvak kiáltozására, röpködésére ébredtek fel a szolgafattyúk és az udvaron, a kazlak tövén alvó tehenészek. Emlegetik a sárréti öregek, hogy a Nadányiaknak meg egész darufalkájuk volt, mely Bakonszeg utcáin sétálgatott. A hagyomány szerint a bajomi és a zsákai várban is tartottak szelíd darvakat. Úgy voltak szoktatva, hogy éjszakára felültek a sárfalakra, ahonnan éles szemükkel a legkisebb mozgolódást is észrevették, ami a vár körül történt s kiáltozásukra mindig éberebbek lettek az őrök.”
Ezt a szokást aztán a parasztság is átvette és tanyaudvarok lakó gyakran voltak darvak. Hogy hogyan jutottak hozzá? Azt csak néhány mocsárjáró ember tudhatta. Ők voltak, akik ismereték nemcsak a mocsárvilágot, hanem a lakóit is, így a darvakat. Ezek az emberek voltak a pákászok, akik között is kiemelt szerepet kaptak a darvászok, mely mesterség űzéséhez kiemelkedő tehetség kellett, ugyanis az éber madarakat nagyon nehéz volt becserkészni. Sokszor nem is kísérleteztek vele, mivel nemcsak éber, de harcos is, és ha megtámadták ezt a közel másfél méter magas madarat, az hegyes csőrével, éles karmaival nagy sebeket tudott ejteni az támadóján. Éppen ezért nem a darvakat fogták, be, hanem a fészkeiket fosztották ki, amikor a fiókák még nem voltak képesek azt elhagyni. Magukhoz szelídítették a fiókákat és felnevelték - ezután lehetett őket eladni. De azt is meg kellett gátolni, hogy a sok pénz kifizetése után elrepüljenek a vevőtől - így a szárnytollaikat gyakran csonkolták.
Egy másik esetet Ecsedi István írásából ismerünk. Eszerint a hortobágyi csikósok ónos eső után lovagoltak ki az összefagyott szárnyaikkal röpképtelen darvak közé. Beterelték a madarakat egy hodályba, és ott tartották, szelídítették őket magukhoz.
oll-adó
A tollak értékét mutatja az is, hogy rendszeresen adótételként is szerepel. 1600-as évekbeli urbáriumokból ismerünk olyan tételeket, hogy daruval, vagy annak tollával tartoztak adót fizetni a jobbágyok. Ilyen adatról tudunk Tiszanánáról, de Egerből is. A hódoltsági időkben Kecskemét adótételei között évenként két darutoll szerepel. A török defterek, adókönyvek tanúsága szerint nemcsak Kecskemét, hanem a hódoltsági területek szinte valamennyi települése tartozott tolladót fizetni az adott terület török elöljáróinak, mely toll akkoriban igazán nagy értéket képviselt, míg egy darutollért 1 forintot kellett fizetni, addig egy csikó 3,5 forintot, egy fias tehén 9-10 forintot ért.
A darutoll, mint státuszszimbólum
A 19. században kezdett elterjedni a parasztság körében is a drágább tollak: daru, kócsag, gém, túzok, sőt páva- vagy strucctollak viselete. Mint státuszszimbólum, a toll minősége mutatta viselőjének társadalmi helyzetét. A toll milyensége (milyen madártól származik) tulajdonosának anyagi helyzetére, elhelyezésével pedig társadalmi hovatartozására is lehetett következtetni. A darutoll mindig első volt a sorban. A jobb módúak daru- vagy túzoktollat, a szegényebbek gém-, vagy kócsagtollat viseltek kalapjuk szalagján.
Ez a szokás most, mára úgy formálódótt át, hogy vidékenként is változó, hogy milyen toll jelenti a magasabb kiváltságot. A Dél-Alföldön jobbára első helyen a kócsagtoll van és utána következik a darutoll, a nagy pusztaságon, a Hortobágyon a túzok és darutoll egyenrangúnak számít, inkább a pásztorok foglalkozásokként tesznek más-más tolldíszt kalapjuk mellé. A csikósok és gulyások leginkább a darutollat kedvelik, míg a juhászok leginkább a túzokét.
Mint ahogyan fentebb írtam, mára már csak vonulóként keresik fel ezek a madarak egykori itteni fészkelőhelyeiket. De reményünk van rá, hogy újra eljön az az idő, amikor ismét csak darvászok kellenek ahhoz, hogy darutoll díszelegjen kalapunkon.
Források:
Ecsedi István: A hortobágyi puszta és élete. Debrecen, 1914.
Diószegi Vilmos: Dobbal való kötés, oldás In.: Néprajzi közlemények 2. évfolyam Budapest, 1957.
Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. Budapest, 1901.
É. Kiss Sándor: Egy letűnt népi foglalatosság: a madarászat In.: Ethnographia 1974.
Örsi Zsolt: A darumadár 2013. In.: karpatmedence.net; https://www.karpatmedence.net/tarsadalomneprajz/torteneti-neprajz/575-a-darumadar
Sőregi János: Adatok a daruvadászathoz és a darutoll viseléséhez In.: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve. Debrecen 1936.
Szűcs Sándor: Régi magyar vízivilág. Budapest 1977.
Takács Sándor: Rajzok a török világból 1917.
