Miért segít visszatalálni önmagunkhoz, ha napi fél órát csendben vagyunk? Kik és hogyan segíthetnek, ha az út nehéz vagy ijesztő? És hogy alakul át a keresztényi lét és a mise a tömegegyházi hitéletből kisközösségek ünnepévé? A Dr. Baán Izsákkal a Brain Bar-on készült interjú folytatása a Kultúra.hu-ról.
Szóval, a boldogsághoz vezető úton szerinted napi fél óra csendben maradással már elindulhatunk. Miért?
Baán Izsák: Mert ha az ember ebből az állandóan kívül lévő kapcsolati énjéből meg okos kontrolláló énjéből vissza tud lépni és kiteszi magát a csendnek és az egyedüllétnek csak napi félórában, akkor szép lassan szembesül azzal, aki ő igazából.
És ez nem ijesztő?
Baán Izsák : De, igen. Első körben egy ijesztő, azért is félünk, meg menekülünk tőle. Csakhogy: ha az ember ezen a sivatagon átmegy, akkor valódi oázis várja. Egy olyan stabilitás, amit semmi más nem tud megadni ezen a világon. Mindannyian biztonságot keresünk. És a biztonságot az anyagiakban keressük, a kapcsolatainkban keressük, a tudásunkban keressük, a megbecsültségünkben keressük. Életünk során szerintem mindenki megtapasztalja, hogy ezek mennyire törékenyek. Nem kell hozzá katasztrófa, elég egy kisebb személyes krízis, kapcsolati krízis, gazdasági változás - és máris kihúzták a lábunk alól a talajt. Ezzel szemben ott van az a biztonság, hogy az én létezésemet valaki tartja. Hogy a létem önmagában érték. Ha teljesen lebénult, ágyban fekvő ember vagyok és semmit nem tudok csinálni, csak jelen lenni, az is végtelen érték. Hogy a lét az érték. És hogy ezt nem veheti el tőlem senki. Sőt, ráadásul ennek a létezésnek kell, hogy legyen egy evilágon túlmutató távlata. Aki ehhez kapcsolódik rendszeresen, az egy olyan ember, akivel nem lehet akármit megcsinálni és aki nem omlik össze, hogyha körülötte változnak a dolgok.
Indulásnak akkor ehhez az kell, hogy legyen bátorsága először csendben lenni… biztos vagyok benne, hogy az elején nagyon sok ember megijed, sír, szomorú lesz, szembesül a saját eddig elnyomott és a környezeti zaj által elnyomatott kétségeivel. Hogyha ez túl soknak tűnik - akkor ki segít?
Baán Izsák : Nagyon tetszik Pilinszkynek az a mondata, hogy ő haragszik a pszichológusokra, mert meggyőzik az embereket, hogy problémáik vannak és ezekre a problémákra megoldásokat kínálnak. Mert valójában az embereknek tragédiáik vannak, és irgalomra van szükségük. (Fontos, hogy semmiképpen nem beszélek ezzel a pszichológusok ellen, sok pszichológus barátom van, és nagyon hasznosnak és fontosnak tartva a munkájukat). Azt gondolom, hogy a spirituális keresésben, ha valaki elkezdi, akkor fog is találni. Persze fontos, hogy tiszta forrásból merítsünk. A vallási piacon nagyon sok minden van és azért félre lehet csúszni. Elsőként azt tanácsolom, hogy ha valaki elindulna ezen a belső úton és elbizonytalanodik, nézzen körül a környezetében. Biztosan vannak spirituális úton járó emberek, akiket ő hitelesnek tart és akiktől lehet tanácsot kérni. Én olyan közösséghez tartozom, amelyiknek kétezer éves útja, gyakorlatai, válaszai vannak a spiritualitás a kérdéseire is. Aki hozzánk fordul, nagyon szívesen segítünk neki ott, ahol tart. Mert nem ott kezdődik a dolog, hogy „gyere misére”. Hanem ott kezdődik a dolog, hogy nézd meg, hogy kapcsolódsz te a lélek dolgaihoz, az Istenhez. Az élet szemlélődő dimenziójának a felfedezését alapvető fontosságúnak tartom. Szoktam mondani embereknek, hogy a szakmádban, hogyha egy évig nem képzeld magad egyáltalán, vagy nem figyelsz a világ változásaira, akkor lemaradsz – és ezt mindenki elismeri. Miközben a legtöbb ember, akivel leülök, ott tart, hogy gyerekkorában lehet, hogy járt hittarra és ott érte mondjuk két rossz élmény meg három jó. És a fejében kb. annyi van az Istenről, hogy mit mondott neki a hitoktató néni 6 éves korában. Szerintem viszont fejlődni kell ebben is. Keresni, tanulni, utánanézni és elfogadni - segítséget, tanítást. Ez mind kell ahhoz, hogy az embernek legyen egy érett spiritualitása.
Az elvonulás a világtól. (fuga: menedék) A szerzetes lemond tulajdonáról, anyagi javairól, világi igényeiről, követeléseiről, a világ kényeztető kényelméről a párkapcsolatról, családról. Egész életét az elmélkedésnek spiritualitásnak - és munkának szenteli. Szent Benedek jelmondata: Ora et Labora - azaz Imádkozzál és dolgozzál - egyaránt jelenti a tevékeny, munkás életet - kívül és belül. A szerzetesek dolgoznak a kolostorban - Bakonybélben gyógynövényeket termesztenek, lekvárt, mézet, készítenek és imádkoznak, elmélkednek, dolgoznak belső világukon. Dr. Baán Izsák eddig három könyvet írt melyben elmélkedéseinek, belső munkájának esszenciáját tárja a világi olvasók elé. Mert a jelmondat harmadik tagja: et Lege. Olvassál. Vagyis: tanulj.
De nézzük a másik oldalt is: lehet úgy misére járni, hogy ezen a bizonyos 6 éves szinten rekedtünk meg. Azért megyünk egy misére, mert minden vasárnap kell, mert így szoktuk. És miközben zajlik a szertartás, azon gondolkodunk, hogy ki kéne teregetni, el kellene menni bevásárolni, az autót meg kell javítani, és egyébként meg de rondán van fölöltözve már megint az XY.
Baán Izsák: Ja persze, és ő is minek jön ide, hiszen a múlt héten hallottunk róla eztazt…igen, van ilyen. De szerintem egyre kevésbé lesz. Az egyházi közösségeink nagy átalakulásban vannak és ennek a fajta népegyházi, tömegegyházi hitéletnek a végnapjait éljük - a Covid az utolsó szeget is beverte a koporsójába. És nem baj, hogy szembe kell néznünk azzal, hogy egészen kisebbségi lét a keresztény lét, de hát Jézus is ezzel számol - tudjuk, kovász meg mustármag. Szerintem, aki így jár misére, az nem fog tudni megmaradni ebben a gyakorlatban. Akkor inkább menjen haza teregetni vagy bevásárolni. A hitélet egyre fontosabb oldala az, hogy élő közösségek legyenek. Hogy olyan emberek járjanak össze ünnepelni, akik egymást ismerik, meg akik számíthatnak egymásra. A jövő azoké a közösségeké, ahol van egy kohézió a tagok között is, tehát nem a maga a mise, ami összehozza őket, vagy nem csak a mise. Nyilván mindig Jézus köré gyülekezünk, ez fontos.
Hogy nem külső kényszerből, hanem belső indíttatásból megyünk oda? Ez a különbség?
Baán Izsák: Igen. Ráadásul - mivel nagyon hat ránk a fogyasztói mentalitás és a fogyasztói társadalom - a spiritualitásban, vallási életünkben is megkísért minket az az attitűd, hogy azért megyek misére, mert ott kapni akarok valamit. Tehát ha rosszul beszél a pap, majd elmegyek a másik plébániára, ahol jól beszél. Itt politizál, ide biztos, hogy többet nem megyek - inkább elmegyek amoda. Itt jó zene, ott hamisan énekel a kántor. Városban lehet válogatni – nyilván, aki vidéken él, az úgy járt, hogy az van, ami van. Közben pedig ennek az lenne a lényege, hogy azért megyek akárhova is, mert magamat szeretném odaadni. Az a kérdés, hogy mit tudok hozzátenni. Mi Bakonybélben nagyon törekszünk az emberek bevonására. Van ajtónállónk, két ember, aki köszön a templomba betérőnek, megkérdezi, hogy miben tud segíteni. Ha új arcok, akkor rákérdez, honnan jöttek. Abban hiszünk, hogy azáltal, hogy odateszed magad, hogy beleadod, azáltal lesz a tiéd igazából az a valami, az a Mise, az az ünnep, az a közösség. És akkor már nem az a kérdés, hogyha itt nem azt kapom, akkor megyek máshova, hanem hogy itt együtt csinálunk valamit, ami nagyszerű. Azt gondolom, hogy lelkileg, mentálisan, morálisan, spirituálisan túlélni azt a krízist, amibe az emberiség sodródik egyre mélyebben, csak úgy lehet, hogy van egy megtartó közeg, amelyik erősít engem abban, hogy, ha az árral szembe megyek is, de érdemes. Hogy ez a jó.
(az interjú első része a kultúra.hu-n itt olvasható).
