Berecz Andrást mesemondóként szokás ismerni. Kevésbé köztudott, bár erről tízezres stadionközönség vagy tengeren túli tanítványok sokasága is tanúskodhat, hogy kiváló népdalénekes. Amúgy fordít csuvas nyelvről, előadást tart Arisztotelészről is, ám az csak mostanában derült ki, hogy harangos ember. Ha kell, fel- vagy alájuk mászik, és lefényképezi ünnepeink ott rejtőző évgyűrűit. Az évszázados harangokról készült különleges fotóiból kiállítás készült a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében, amely a Magyar Nemzeti Múzeumban mutatkozik be, majd körbejárja a Kárpát-medencét.

Berecz András, amikor megkérdem, mi fogta meg a templomtornyokban ma is zúgó harangokban, azt feleli, hogy a középkorban azt tartották róluk, azok is apostolok. „Mikor az apostol a Sátánról, a gonoszról beszél, a szavai kemények, mint a harang bronza. A harang formája olyan, mint egy edény, csak fejjel lefelé, örökké árad belőle a lélek, mint az apostolban.”

A mesemondó polihisztor már rég felfedezte magán, hogy különös vonzalmat érez a templomok tornya iránt, mert, hacsak tehette – és erre akkor is talált módot, ha megpróbálták róla lebeszélni –, felmászott a tornyok magasába. Oda, ahol a harangok laknak. Egy 15. századi falusi harangot vizsgálgatva tűnt fel neki, hogy van egy jel a belsején. Minden régi harangnak van, hiszen ahol a harang nyelve megüti a palástot, ott egy kicsit elmélyíti azt, árkot ás, ahol fölfénylik az anyag, „és a sárgának, a vörösnek, az olajzöldnek olyan árnyalatai jönnek elő, amik önmagukban is gyönyörűek!” 

Ahogy nézegette a hangokat keltő találkozások évszázados lenyomatát, egyszerre csak mintha egymáshoz búvó, tűznél melegedő embereket látott volna. Vette a telefonját, és lefényképezte a fémbe írott mesét, amit a harang nyelve ütött ki. Aztán gyűjteni kezdte ezeket a jeleket másutt is, felmászott, felkúszott a régi harangokhoz, közben nemcsak a harangokat, hanem a harangozókat is megörökítette.

Veszélyes szenvedély

Velük több szempontból is érdemes jóban lenni. Az ő számára például azért is, hogy egyáltalán felengedjék a toronyba, másrészt pedig azért, mert amikor a fotózás érdekében bedugja a fejét a többmázsás bronz hangszer belsejébe, jó tudni, hogy az arra az időre néma marad. Vagy ahogy ő fogalmaz: „Ha engem hókon csapott volna egy olyan három-négy mázsás bronztömeg, most nem beszélgetnénk. Előtte pedig át kell törni néhány akadályon, az egyik a kételkedők, mikor lelkészek, harangozók, egyházfiak, gondnokok végigmérnek, nézik az ősz fejemet. Uram, maga oda inkább ne menjen fel!” De persze, hogy ő felmegy…  

„Hát mit bánom én, olyan keskeny pallókon mentem, hogy alattam ott volt 25-30 méter. Bemásztam kerítésen olyan helyeken, lőrésnyi résen beférkőztem, és 45 fokos szögben szinte hanyatt kapaszkodtam tovább a gerendákon. Még jó, hogy a darázsfészkek lakatlanok voltak a bádog és a gerendák között.”

Kitépett nyelvű harangok

Ahogy sorra feltalálta és lefényképezte a régi harangokat, rájött, hogy azok nemcsak az egymáshoz érő fémek és az idő kölcsönhatásának nyomait rögzítik, hanem „az ünnepeink évgyűrűit” jelentik. Talált néma harangokat is. Olyanokat, amelyek már emberöltők óta nem zúgnak, nem kondulnak. Fellelt ilyeneket múzeumokban, udvarokban, különféle gyűjteményekben, és rábukkant az egykori Weiss Manfréd-gyárhoz a háború alatt „besorozott” 25 ezer harang túlélőire is. A beolvasztást megúszó harangok már több mint száz éve hallgatnak. Alájuk kúszott, mászott, hogy megnézze, miként őrzi az anyag az egykor kondítások nyomait. Azt látta, hogy az egykor fényes ábrák, a nyelv vágta árkok ma is láthatóak, csak megfeketültek, ellilultak. Ezeket is lefényképezte.

„Némelyik olyan, mintha a National Geographic csillagászati részeit nézné az ember.

Nem is hiszi el, hogy ez egy harang belülről. Mintha a tejutat látnád, meg a bolygókat, egyszerűen a csillagos égbe tekintesz.”

Az élő harangokért tornyokba kell felmászni, hiszen ott laknak, kitépett nyelvű, elhallgattatott testvéreik viszont a földön hevernek.  

„Ember nincs, hogy megemelje, azért alákúszok hanyatt a pisiszagú homokon. A macskák észrevették, hogy nagyon fájin a felület a harang alatt, ahova Andris bácsi is bedugja a kis fejecskéjét, de ez inkább a dolog humorához tartozik. Ezeket a néma harangokat pusztán azért tettem az élő harangjelek mellé, hogy valami kis drámát csináljunk, mert egy igazi pozitív hős érdektelen, ha nem teszünk mellé valami ganyé figurát, valami ördögit. Szóval, ez azért kellett nekem, hogy aláhúzzam az élő harangjeleket.”  

Az írás további részéből kiderül, hogy kik Berecz András kedvenc harangozói, és hogy mit jelent az, hogy a harangnak szíve van.

 

A Kárpát-medence harangjait bemutató Szívverés a magasban című fotókiállítás-sorozat május 8-án 16.00 órakor nyílt meg Budapesten az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Múzeumkertjében a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében és a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, majd hamarosan megkezdi vándorútját a Kárpát-medencében. A  harangok elmennek Kassára, Beregszászra, Kolozsvárra, Csíkszeredába, Lendvára és Zentára is.