Az aratás nem csupán fizikai munka volt a magyar paraszti kultúrában — rituálé, közösségi esemény és érzelmi levezetés egyszerre. Ennek a komplex élménynek egyik legtermészetesebb kifejezési formája az aratódal volt: népi líránk egyik sajátos, méltatlanul keveset emlegetett rétege, amely az aratórészesek mindennapjaiból nőtt ki, és amelynek hangján egyszerre szólalt meg a fáradtság, a szerelem, a panasz és az ünnep.
Közkincs és belső nyelv
Az aratódalok nem alkottak homogén műfajt. A Magyar Néprajzi Lexikon megkülönböztetése szerint az egyik rétegük valódi népköltészeti közkincs volt — olyan dalok, amelyeket mindenki ismert és énekelt. A másik rétegük azonban jóval zártabb világ: az aratórészesek saját, belső nyelve, amelyet csak az érdekeltek ismertek igazán. Ez utóbbiak nem szórakoztatni akartak, hanem tanúskodni — a részesmunka keménységéről, az igazságtalanságról, a kiszolgáltatottságról.
A dalolás alkalmai is megváltoztak az idők során. A korábbi, lassabb tempójú aratással szemben az újkori, hajszásabb munkaritmus átrendezte, mikor és hogyan énekeltek: munkába menet és jövet, kezdéskor és végzéskor, valamint a pihenők rövid szüneteiben csendültek fel a dalok. A munka közben való éneklés — a klasszikus munkadal — ritka kivétel maradt; a Néprajzi lexikon egyetlen példaként egy kaszafenő mondókát említ: Kis kaszám, kaszáljál!
A tartalom gazdagsága — öt hang, egy világ
Az aratódalok tematikailag öt nagy csoportra oszthatók, és ez az öt csoport együtt a teljes aratómunkás-világ keresztmetszetét adja.
Az első és legnépesebb csoport a szerelmi daloké. A búzatábla és a szerelem természetes szomszédok a népi képzeletben — nem véletlen, hogy olyan sorok születtek, mint az Arass, rózsám, arass!, vagy a Búza, búza, búza, de szép tábla búza kezdetű dal, amelyben a táj, a búza és a rózsa (szimblikus) virágzása együtt jelenik meg. A tarlón való találkozás, a közös munka közelisége, a nyári hőség — mindez termékeny talaj volt a szerelmes éneknek.
A második csoport a munkaszerzéssel kapcsolatos dalok csoportja, amelyek a gazda és a részesaratók viszonyát, az alkufolyamatot örökítik meg — például a Csillag Béla húsz aratót fogadott…kezdetű dal — ezek kordokumentumok is.
A harmadik csoport a munkaidőhöz kötődik, és ezek között akadnak az egyik legszebbek. A hajnali ébresztőtől — Sáriba már megverték a rézdobot: Keljetek fel, szegény kepésaratók! — egészen a nap végének fáradt rezignációjáig: Lement a nap, még sincs este… Ezek a sorok nem csupán a napszakokat, órákat hanem a fáradtságot is képszerűen érzékeltetik, benne van a várakozás és a kimerültség is.
A negyedik, talán legösszetettebb csoport a panaszdaloké. Ezek új színt hoztak a magyar népköltészetbe — a lexikon szavaival: régiesebb rétegük az öntudat alacsonyabb fokát mutatja, ahol az aratók szinte könyörögnek az úrnak. Ezek a kárvallott részesek alkalmi szerzeményei, amelyek sokszor egyedi eseteket örökítenek meg: Rémárison arattunk, Kenyér nékű maradtunk… A panasz idővel élesebbé vált: a fejlettebb dalokban már munkásöntudat jelenik meg — Éjjel-nappal úri földön dolgozom. Ezek már előrevetítik a mozgalmi dalok korszakát, amikor a szegénység panasza itt már társadalmi követeléssé kezd formálódni.
Az ünnep hangja — a végzők napja
Az aratódalok ötödik, különálló csoportja az aratóünnepi daloké. Ezek hangvétele teljesen más: a fáradtság itt feloldódik, a közösség ünneplésbe fog. Az aratókoszorú elkészítéséhez és ünnepélyes viteléhez menetdalok kapcsolódtak — Fölvirradt a végzők napja végre-valahára… —, az aratóbálhoz pedig vidám mulatónóták: Elvégeztük az aratást… A gazda megvendégelte a munkásokat, és ami napokig tartó fizikai megpróbáltatás volt, egyetlen este ünneppé változott.
Műfaj a műfajban
Ami az aratódalokat formai szempontból izgalmassá teszi: a Magyar Néprajzi Lexikon szerint többségük új stílusú népdal, és nem különbözik sokban a népdalok átlagától — mégis, tartalmában, funkcióban és közönségében önálló, jól körülhatárolható réteget alkotnak. Vallásos közösségekben egyházi népénekek is helyettesíthették őket — Eljött az aratásnak nagy napja, Emlékeztet ítélet napjára… —, míg a népies műdalok az átlagnál jóval idillibb, szépítettebb képet festettek az aratásról: Ne menj, rózsám, a tarlóra!
Ez az idilli és a valóság közötti feszültség maga is tanulságos: a népi műdal a romanticizáló külső személő attitűdjét tükrözi, az igazi népi aratódal pedig a belső megélést: a fáradt aratóét, aki izmaiban érzi, milyen az, amikor lement a nap, még sincs este.
cover: Fortepan / Tauber-Rozman család
