A Tündérkerti pomológia heroikus kísérlet minden múltba mállónak a jövő aranyalapjává változtatására, az Élet győzelmének előmozdítására, legszebb hagyományaink felélesztésére, újbóli lelkekbe plántálására. És olyan szép könyv, amilyen széppé kertjeinket és gondolatainkat változtatni szeretné.
Biztosan jártak már úgy, hogy szőlőszüret után még napokig szőlőszemek tengerét látták maguk előtt, ha becsukták a szemüket. Mi történik ilyenkor? A jelenség ahhoz hasonló, amikor hétvégi vitorlázás után hazaérve az ágyunkat vízen ringó hajónak érezzük, aztán az álmaink is hajóshoz illően kékek és kalandosak. Valami, ami nem az elemünk, de néhány napra átzsilipelünk a világába, elárasztja az egész lényünket, és élményszerűen győz meg arról az arisztotelészi tételről, hogy a lélek valamiképpen minden. Mintha egy időre valami mássá válnánk ilyenkor: a tudatunk ellenállás nélkül adja át magát valami erősebbnek, nagyobbnak, amely bennünket is magában foglal, magához alakít. Ilyesféle élményre számítson, aki Ambrus Lajos és Kovács Gyula Tündérkerti pomológiájának olvasásába kezd.
Másik világot fog megismerni, és elcsodálkozik majd ennek a számára addig ismeretlen világnak, összefüggésrendszernek, történetnek, enciklopédiának, szín- és formavilágnak az intenzitásán, univerzalitásán, teljes horizontra kiterjedő és esetleges ellenállását totalitásával felőrlő mivoltán. A következő hasonlatom kissé frivol lesz, de azonnal érthetővé teszi, mire gondolok. Képzeljenek el egy véget soha nem érőnek tűnő árukatalógust, amely gyönyörű képekkel kápráztat el, és mintha az lenne a célja, hogy a teljesség igényével mutasson be mindenféle kívánatos terméket, méghozzá a megjelenítés, szinte a teleportáció helyszínre varázsoló erejével, a szemlélődőt szinte berántva az általa kínált bőségbe. Keleti piacok áruáradata, zsibongása, csupa élet atmoszférája lehet ilyen: az érzékeket lenyűgöző, a turistát magával ragadó és meggondolatlan vásárlásra csábító.
Olvastam, hogy az eszkimóknak több száz szavuk van a fehérre, a sztyeppei népeknek pedig a barnára. És ez abból fakad, hogy a látásuk finomabb különbségek, árnyalatok megkülönböztetésére képes, mint az átlagemberé. De újabban úgy vagyok ezzel, hogy szívesen találkoznék már végre azzal az állítólagos átlagemberrel, összevessem vele a tapasztalataimat, és megtudjam, mi az, amit és ahogyan ő lát, mi az, ami az ő számára fontos, ami az ő életét alakítja, a döntéseit megalapozza. A különbségtétel képessége ugyanis ahhoz szükséges, hogy jól eligazodjunk a környezetünkben, és ez a jó döntésekhez segítsen hozzá. Csakhogy az „átlagember” számára mintha minden mindegy lenne, például hidegen hagyná, mit eszik-iszik, milyen színek veszik körül, vagy mit olvas, ha egyáltalán olvas.
Az átlagembernek mintha nem lenne hagyománya, noha éppen az alapján értjük magunkat, hogy egy hagyományban otthonosak vagyunk, hogy annak fehérje vagy barnája a mi számunkra nem fehér vagy barna, hanem ezerféle árnyalatra bomlik, és minden árnyalatnak jelentősége van. Arra, hogy mérhetetlenül gazdag hagyomány örökösei vagyunk, de örökségüket nem becsülők, annak értékeire vakok és szomorúan tudatlanok is, a Tündérkerti pomológia fájdalmasan, megszégyenítően ébreszt rá. Pedig „csak” számba veszi, leltározza ezt a nagy gazdagságot, felsorolja, mi mindenünk van, de olyan gondossággal, aprólékossággal, szemérmes rajongással, hogy oldalról oldalra haladva a listában egyre jobban csodálkozunk (miközben gyönyörködünk), és egyszerűen nem értjük, hogyhogy rajtuk kívül eddig senki sem szólt, milyen csodálatos, amire mint a sajátunkra tekinthetünk. Egy Nyugat-Európába szakadt rajzfilmes ismerősöm egyszer úgy summázta itthoni frusztrációit, hogy Magyarországon bevett szokás a kincsesládán ülni, és közben azon siránkozni, milyen szegények vagyunk.
A Tündérkerti pomológia megértette velem, hogy ez a kettő valóban lehet egyszerre igaz. Az Ambrus–Kovács-szerzőpáros gyümölcsfajtáinkat ismerteti benne, de olyan plasztikusan, hogy majdnem kigurulnak a könyvből, mi pedig már-már a szánkban érezzük az ízüket.
És elkezdjük nagyon sajnálni magunkat, hogy amikor a zöldségeshez megyünk majd, mégsem fogunk tudni okosabbat mondani, mint hogy almát vagy körtét vennénk, noha egy szebb és otthonosabb világban azt mondanánk, méghozzá öntudatosan, hogy kecskeméti vajalmát, Kossuth almát, borízű almát, mosolygó almát, selyemalmát, pázmánalmát, Deák Ferenc szürke renetalmáját, Török Bálint almát, London pepin almát, tojáshéjú almát, eperalmát, magotlan almát, Budai Domokos almát, márkodi nőzséralmát, papkörtét, tüskéskörtét, citromkörtét, erdei vajkörtét, mustkörtét, zelenkakörtét, mézeskörtét, darázskörtét, lómonyúkörtét vagy Petőfi körtét szeretnénk venni. De persze ilyesmi eszünkbe sem jut, és sajnos ezen ez a könyv sem változtat. Mert egy egész világ tűnt el, amelyben ezeknek a szavaknak értelmük volt, és az eladó úgy reagált volna, hogy „hány kilót adhatok, hölgyem/uram”, vagy hogy mondjuk „nagyon sajnálom, nyúlfejű irombás alma csak jövő héten várható”.
Ilyen párbeszéd ma nem lehetséges, mert sem a kérdező, sem a válaszadó nem rendelkezik azokkal az ismeretekkel, amelyek lehetővé tennék, mert egy komplett kultúra süllyedt el, amelynek tudós embereit, utolsó mohikánjait Kovács Gyula évtizedekkel ezelőtt még kikérdezte, és útmutatásuk alapján felkutatta a falu szélén álló utolsó famatuzsálemet, amelyről a ritka, kihalófélben levő fajták megmentése érdekében oltóágakat vághatott. Az 1980-as években elkezdett munkájának, megszállottságának eredménye, hogy ezekről az almákról, körtékről, birsekről, szilvákról, cseresznyékről, meggyekről, berkenyékről most olvashatunk, és megérthetjük felfoghatatlan gazdagságunk és megrázó szegénységünk képtelen egyidejűségét. Annak képtelenségét, hogy nem tudjuk, amit tudtunk, ami az általános műveltséghez száz éve még hozzátartozott, és amit egy párhuzamos valóságban szégyen lenne nem tudni.
A Tündérkerti pomológia ennek taglalásával hanyatlástörténetként láttatja az elmúlt századokat, és a magyar gyümölcsészet Atlantiszát siratja, és noha a szomorú fejlemények felelőseit is ismerni véli, valójában végzetszerűnek, és nem rosszindulat, ármány, rút összeesküvés eredményének tűnik a folyamat.
A könyvben a bevett helyesírástól eltérően nagy kezdőbetűsek a gyümölcsök nevei, így: Úrkörte, Leveskörte, Bőrkörte, Kenderalma, Pónyik (alma), Szercsikaalma stb. Elgondolkodtam, hogy mi lehet ennek a mélyebb oka, és arra jutottam, hogy egyrészt a fák és a termésük iránti tisztelet, panteisztikus rajongás, másrészt a gyümölcsök mitologikus szemlélete lehet az oka. Ennek nyomán már-már látni véltem egy olyan, Jankovics Marcell stílusában készült rajzfilmet, amelynek ők: szilvák, almák, cseresznyék, naspolya, almák lennének a hősei. Mert akkor a saját szemünkkel győződhetnénk meg arról, hogy mindegyikük utánozhatatlan egyéniség, fontos szereplője az életünknek, és amit ők tudnak mondani, annak a helyén fájdalmas űr lenne, ha hallgatnának. Ha végleg elhallgatnának.
Sajnos erre is jócskán van példa a könyvben, amikor Kovács úr arról számol be, hogy bizonyos fajták már csak irodalmi hivatkozásokban élnek. Hiába járt be megyéket, egyetlen élő fát sem talált, így az általuk képviselt minőség vélhetően végleg eltűnt a világból, mi pedig szegényebbek lettünk. Mert ne higgyük, hogy bennünket ez nem érint.
Minden gyümölcsökhöz kötődő árnyalat, íz, illat, szín, gyakorlat, aktivitás, szokás, hiedelem elvesztése, érvénytelenné válása valami lényegestől, lényegitől foszt meg bennünket; ahhoz hasonlóan, mintha mondjuk holnaptól nem teázhatnánk-kávézhatnánk, vagy elfelejtenénk, hogyan kell krumplis tésztát készíteni.
Ambrus Lajos és Kovács Gyula közös művük alapján a pomológia „hegylakóinak” tűnnek (már tudniillik a szó sorozatbeli jelentése, a korokon át vándorló hős értelmében). Úgy beszélnek ugyanis, mintha a száz vagy háromszáz évvel ezelőtt történtek idején is jelen lettek volna, és bizonyítják is, hogy minden, ami a gyümölcsészet terén az utóbbi öt- vagy nyolcszáz évben történt, az számukra a jelen, és sokkal valóságosabb, mint a mai aktualitások. Nemegyszer az az olvasó érzése, hogy a Tündérkerti pomológia mintha nem ma, hanem a múltban játszódna, hogy mintha a szerzői arra a varázslatra tennének kísérletet, hogy a múltból jelen legyen, annak érdekében, hogy ami érték volt benne, soha ne tűnhessen el az életünkből.
A gyümölcstermesztés egykori jeles tudorai, akiket ők többnyire pomológoknak neveznek, olyan barátaik-kollégáik, akikkel naponta csevegnek, és noha mi régi korok embereiként tekintünk rájuk, számukra nem haltak meg, hanem bármikor megkérdezhető szaktársak, könyveik, levelezésük révén ma is ható tekintélyek: szavuknak súlya van, véleményük minden fontos szakkérdésben mérvadó, vitáik pedig mindmáig elevenek. Jó ennek a korokat és országokat átívelő tudósközösségnek a családias összetartozásával, az ügy érdekében minden áldozatra hajlandó ethoszával szembesülni. Arra is ráébreszti az embert (mivel sok köztük a külföldi gyümölcstudós), hogy egész életünk, minden értékünk, nézetünk mennyire szervesen összekapcsolódik mindazzal, amire amúgy idegenként, külföldiként, más kultúrák, hagyományok sajátosságaiként tekintünk.
A kötet most ajándék kiadvánnyal együtt kapható a Kultúra.hu webshopjában!
