1773. november 17-én, egy hideg debreceni hajnalon született meg az a fiú, akit később az egész magyar irodalom csak úgy emleget: a debreceni csalogány, a magyar Anakreón, vagy – ahogy a kollégiumi cenzorok gúnyolták – Cimbalom.

Vitézek és polgárok

A Csokonai  család két világ közt lebegett. Apai ágon dunántúli vitézek hosszú sora vezetett vissza egészen az 1566-os esztendőig, amikor Csokonai Demeter hadnagy egy török fogoly fejével a kezében állított be a veszprémi várba, és Miksa császártól nemesi levelet meg a „Vitéz” előnevet kapta cserébe. Ez a vér folyt az apa, Csokonai József ereiben is, aki mégis borbély-sebésznek tanult Nagyszombatban, 1772-ben végzett, és egy évre rá már Debrecenben nyitott műhelyt a Piac utcában. Anyai ágon polgári jólét érkezett: Diószegi Mihály szabómesterből lett belső tanácsi esküdt, akinek háza, szőlője, kertje biztos hátteret adott a fiatal párnak. A Nagy Hatvani utcai házban született Mihály, első gyermekként, 1773-ban; az anyakönyvbe szépen beírták: Vitéz Mihály. Debrecenben azonban ez a név csak papíron létezett – a város polgári egyenlőségében mindenki csak „Csokonai doktornak” szólította az apát, és „Csokonai fiának” a gyereket.

Az apa halálával 1779-ben, hatéves korában kellett megküzdenie a kisfiónak. (Tüdőbaj vitte el, ugyanaz a betegség, amelyik később majd a költőt is.) Az özvegy Diószegi Sára maradt mellette. Kosztos diákokkal tartotta fenn a házat, és egyetlen szenvedélye a fia taníttatása lett. A kicsi Mihály már négyévesen betűket rajzolt a porba seprűkórókkal, „Napót” írt sugarakkal körülötte. Az apa hagyatékában ott volt a vastag recepteskönyv, tele latin orvosi utasításokkal és magyar versekkel vegyesen – ebből tanulta meg a gyerek, hogy a betű nem csak gyógyít, de énekel is.

Kollégium és perek

1780-ban lépett be a debreceni kollégium kapuján. Fekete köntös, zöld tóga, szigorú törvények. Latinul, görögül, olaszul tanult, Vergilius Aeneis-ét falta, Flórának írt tavaszi verseket. Kitűnő tanuló volt, 1789-ben már a hatodik helyen állt az évfolyamon, de közben olthatatlan kíváncsiság égett benne. Rousseau-t olvasott titokban, a francia forradalom hírei felvillanyozták, önképzőkört alapított, magyarul mert verset írni egy olyan városban, ahol a latin volt az úr. Kazinczy Ferenc 1792-ben fedezte fel: levelezni kezdtek, a börtönbe zárt nyelvújító bátorította a fiatal poétát, hogy merjen a nép nyelvén szólni. Csokonai pedig szólni akart – hangosan.

A kollégiumi perek 1794–95-ben robbantak. Pipázás, borivás, templomban éneklés, tanítványokkal való mulatozás – a vádak hosszú sorában a legfőbb mégis az volt, hogy „veszélyes eszméket terjeszt”. 1795. június 20-án kizárták. Tíz évig tartó vándorélet kezdődött.

Vándorévek, szerelem, tűz és nyomor

Előbb Pest, ahol az Uránia almanachban hat verse jelent meg, de kiadót nem talált; látta a Vérmezőn Martinovicsék kivégzését, és Kazinczyt vasra verve. Sárospatakon rövid ideig tanult és írt, inkább az erdőben született versei miatt emlékeznek rá, mintsem jogi tanulmányaiért. Pozsonyban, az 1796-os országgyűlés idején három számot adott ki saját folyóiratából, a Diétai Magyar Múzsából. A pénz hamar elfogyott. Komáromban, 1797 nyarán találkozott Lillával, Vajda Juliánnával, a kereskedő szépséges lányával. Három hónap boldogság, tüzes levelek, eskük hószín keblekre – aztán 1798 márciusában Lilla mégis máshoz ment férjhez. A fájdalom óriási volt, de abból született a magyar irodalom egyik legszebb szerelmi ciklusa, a Lilla-dalok, és a Dorottya, az a fergeteges komikus eposz, amelyik kinevette a nemesi ostobaságot és a debreceni vénlányokat.

1799–1800-ban Csurgón tanított helyettesként, retorikát, poétikát, magyar verselést – állítólag Rákóczi-nótát énekeltetett a diákokkal, amiért figyelmeztetést kapott. Somogyi kastélyokban vendégeskedett, Sárközy Istvánnál írta tovább a Dorottyát. 1800-ban visszatért Debrecenbe, anyja ápolta, kéziratokat másolt, előfizetőket gyűjtött – kétszázkilencvenegyen ígértek támogatást egy kötetre, de 1802-ben tűzvész pusztította el a házukat, és vele együtt életművének nagy részét.

Kéziratban maradt remekművek

Segédtanárként tengődött tovább, fizetés alig, kiadás sehol. A Lilla-dalok Kassán valóban nyomdakísérletig jutottak, de életében nem jelenhettek meg; az Anakreoni dalok kézirata Bécsben rekedt egy nyomdánál. A tüdőbaj mind erősebben köhögött. 1803–1804 telén már alig bírt felkelni, de még javította a Dorottyát, levelezett Kazinczyval, Fazekassal, Szentgyörgyivel. Utolsó nagy utazása Nagyváradra vezetett 1804-ben, Rhédey Lajosné Teleki Lászlóné temetésére írta a Halotti verseket. Visszafelé tüdőgyulladást kapott, hazavitték Debrecenbe. 1805. január 28-án, harmincegy éves korában halt meg. Anyja ott ült az ágya mellett, és fogta a kezét. Temetésén ezrek voltak, Kazinczy nekrológja így búcsúzott: „Meghalt Csokonai, a magyar költő.”

Halála után alig nyolc évvel, 1813-ban Kazinczy gondozásában már megjelentek első gyűjteményes kötetei (Minden munkái). A Konstancinápoly, az Estve, a nagy szerelmi ciklusok, a görög műfordítások – mind olyan remekművek, amelyekben benne élt már minden, ami a XIX. század magyar költészetét meghatározta: a népnyelv zenei gazdagsága, a felvilágosult nevetés, a személyes fájdalom egyetemes lírává emelése. Ő volt az első modern magyar költő, aki nem udvarban, nem főúri szalonban, hanem kollégiumi padban és vándorbot mellett fedezte fel a szabadságot – és fizetett érte az életével.

Ma, 252 évvel születése után, még mindig ott cseng a hangja a Lilla-dalokban, a Dorottya pajzán nevetésében, az Anakreoni énekekben. Cimbalomnak hívták – és igaza volt a gúnyolódóknak: ha megütötték, szólni tudott. Ma is szól.

(Forrás: Berzsenyi László: Így élt Csokonai Vitéz Mihály – Digitális Irodalmi Akadémia)