Él-e még a középkor öröksége, amikor a katonáink tánccá szelídítették a fegyverhasználatot? Tóth János írása
A hajdútánctól a botolóig
A hajdúk, vagy hajtók közössége a 15. században már önálló társadalmi réteg a Kárpát-medencében. Eredetileg a nagyszámú, olykor több ezer lábasjószág, főleg a szarvasmarha nyugat-európai vásárokra hajtása volt a fő feladatuk. Eljutottak egészen Augsburgig vagy Nürnbergig akár a magyar pusztákról.
Az állatokat a több hónapig tartó, több ezer kilométeres utakon kellett megvédeni a vadállatoktól, haramiáktól, tolvajoktól. Éppen ezért a hajdúk kiváló fegyverforgatók is voltak, nemhiába állította őket katonai szolgálatba először Dózsa György később pedig Bocskai István fejedelem a Habsburgok elleni szabadságharca során – amelyért jutalmul le is telepítette őket az 1605-ben Korponán kiadott oklevelében a máig is hajdúvárosoknak nevezett településekre: Böszörménybe, Dorogra, Hadházra, Nánásra, Polgárra, Szoboszlóra és Vámospércsre, melyek akkor még Szabolcs vármegyéhez tartozó települések voltak. Ezzel együtt közel tízezer hajdúnak nemesi kiváltságokat is adományozott.
„Hogy pedig a mi említett vitézeink bizonytalan lakhelyeikről el ne széledjenek, és idegen joghatóság alá ne kerüljenek, hanem mindenkor meghatározott állandó helyen lakva a mi erdélyországi hű székelyeink szokása szerint Magyar- és Erdélyországnak minél hasznosabb és sikeresebb szolgálatot tehessenek, és hogy együttesen mindig készen találtassanak: nekik adományozzuk Szabolcs vármegyében fekvő, tokaji várunkhoz tartozó egész Kálló városát, hasonlóképpen Nánás, Dorog és Varjaspuszta birtokainkat, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid nevű részjószágainkat, minden hasznával és járulékával. (…) hogy fegyverrel és felszereléssel jól felkészülve, a mi vagy utódaink parancsára minden hadjáratban kötelesek legyenek megjelenni, és a hazának híven szolgálni.”
(részlet Bocskai István szabadságleveléből, Korpona 1605. december 12.)
Hogy miért is kezdem innen? Az egyik ősfoglalkozásunk, a pásztorkodás adta az alapját annak, hogy a hajdúk társadalmi csoportja kialakulhasson – így köztük az átjárhatóság nem volt nehéz folyamat. Az említett, a Hajdúság központi magját jelentő nagyhatárú települések adják ma is a pásztortársadalom gerincét a Kárpát-medencében. Ennek köszönhetően a Felső-Tiszavidéken is élő a hagyomány, hiszen kulturálisan mindig is kapcsolódott a magyar Alföldhöz, így a kulturális jellegzetességek az Alföld tájegységeit nézve egységesnek tekinthetők, mely tény a tánc és zenei kultúrát is jellemzi, csakúgy, mint az öltözködési és építkezési szokásokat is. Természetesen azért vannak lokális jellegzetességek is, amik variánsokban nyilvánulnak meg főleg, ám a pásztorkultúra hagyományai szinte ugyanazok minden alföldi tájegységben.
Visszakanyarodva a hajdúkhoz, a tánckultúránk egyik meghatározó jellege alakult ki ebben a társadalmi csoportban, mégpedig a fegyvertáncok, amik a pásztorok és hajdúk között átjárhatóság révén máig megmaradt a pásztorság körében, csak természetesen már nem fegyverrel, karddal, vagy méginkább szablyával, fokossal, baltával táncolva, hanem azokkal az eszközökkel, melyek az állattartáshoz kapcsolódtak/kapcsolódnak, mint a bot, a juhászkampó, a fokos, kisbalta, karikás. A táncoló hajdúkat a korabeli, főleg nyugat-európai képzőművészet is számos alkalommal megörökítette. Rengeteg réz- és fametszet található leírásokban, útikönyvekben, krónikákban, melyek megörökítik ezt a nyugati szemmel kuriózumnak számító, vad, improvizatív, dinamikus táncformát.
A tánc jellegét így örökíti meg egy 1572-ből keltezett, Istvánffy Miklós alnádortól származó leírás :
„ Az asztalok eltávolítása után a hadi ifjúság, és az előkelő férfiak fölserdült gyerekei a ház tornácában táncokat jártak és ezek között Balassa Bálint, a kegyelemben a minap visszafogadott Jánosnak a huszonkét éves fia nyerte el a pálmát, abban a táncban, mely a mi juhászainknak különleges sajátja, de amelyet a külföldi népség közös magyar táncnak tart – midőn a császár, a király, a többi hercegek egy magas emelvényről gyönyörködéssel nézték őt, amint – Pánt és Satyrusokat utánozva – lábszárait, földig guggolva majd összekapta, majd szétvetette, majd felszökkenve ugrándozott.”
Ez az ugrós táncforma a Reformkorban megjelenő új táncsítlusokhoz igazodva változott. Leginkább a zenei kíséretében és a tánc motivikájában történt változás, mivel kísérődallamai a csárdás és verbunk dallamok lettek, így a tánc alkata is ekként változott és a két új magyar táncstílus motívumai kezdtek benne érvényesülni, sokáig a motívumkincs közösen élt együtt és a táncban megjelentek még az ugrós táncok sajátosságai a magyarság körében.
A fegyvertáncoknak számos formája ismert, de itt csak egyetlen típusáról, a botolóról szólunk részletesebben. A filmünkben bemutatott botoló formája több jellemzőt is mutat, mely a típusait is meghatározza. Az egyik, amikor két férfi egymással szemben vívást imitálva támadó/védekező mozdulatokat alkalmazva, párbajszerűen használja a botot, vagy más eszközt. Ilyenkor a lábmozdulatok szinte csak másodlagosan követik a lényegesebb, botvívó mozdulatokat. Ez a botolók megmaradt legarchaikusabb formája.
A másik, a szólóban járt, inkább mutatványos jelleggel táncolt botoló, ahol az eszköz mennél esztétikusabb forgatása áll az előtérben és a lábfigurák is sokkal összetettebbek, plasztikusabbak, bár a vívást imitáló mozdulatok még itt is megjelennek, mint a filmben is bemutatott „hatvágás”.
A harmadik formája, amikor párosan, de nővel járják a botolót, melyben a nő táncának lekövetése, díszítése, a nő „meghódítása” a cél. Itt is inkább a látványos mutatványos jelleg dominál, mindamellett, hogy a nő célja a bothasználat visszaszorítása, ezzel ebben a táncban is érvényesül egy kis küzdelem. Mindenkinek a fantáziájára bízom, ki győzhet ebben a küzdelemben…
Érdekes dolog, hogy a legtovább és legarchaikusabb formában a botolót a cigányság őrizte meg. Hogy miért van ez így, ismét vissza kell kanyarodnunk a hajdúkig. A nagy szarvasmarhahajtó utak során csak az egyik csoportja volt az utazóknak a hajdúk közössége. Kísérték az útjukat tőzsérek, kereskedők is, hiszen az útvonalak, amiken mentek egyben más kereskedelmet szolgáló utak is voltak, mint például a sóé. De a kereskedőkön kívül szükség volt olyan amberekre is, akik a fegyverzetet, a szekereket, egyéb eszközöket javítottak, ilyenek voltak a kovács cigányok. Ők fegyvert soha nem használtak küzdelemre, harcra, nem kerülhetett a kezükbe, de a mellettük lévő közösségektől a fegyverforgatást és az ehhez kötődő táncot ellesve eltanulták azt. Mint ahogyan ez jellemző minden kultúrelemünkre is, hogy a cigányság körében maradtak meg a legősibb formák akár az építkezést, akár gasztronómiát, énektípusainkat tekintjük. Sok esetben érvényes ez bizonyos táncainkra is, mint például a botolóra. Ennek legősibb páros formái az ő körükben maradtak fenn, szintén a Felső-Tiszavidéken.
A botoló kifinomult szóló formáját azonban a pásztorság körében kell keresnünk. Ennek egyik kitűnő példáját adja Balázs Mihály juhász pásztorbotolója, melyet 1968-ban rögzített filmre Ács Sándor, Halmos István, Martin György, Pesovár Ferenc, Sárosi Bálint, Sztanó Pál, Víg Rudolf és Waigand Márton a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Aranyosapátiban, a „kismagyarországi”, Felső-tiszavidéki Beregben.
A Bereg, a Nyírséggel, Szatmárral együtt a nagy magyar Alföld észak-keleti nyúlványa, ami meg is határozza kultúráját. Itt nem jöhettek létre olyan nagyhatárú települések, mint amilyen Debrecen, Püspökladány, Karcag, Hódmezővásárhely, stb. a vízjárta területek miatt. Nem voltak olyan mértékű lecsapolások, amelyek a legeltető nagyállattartás szükségletének megfelelővé tették volna a vidéket. Kisebb léptékben azonban igen. Kisebb gulyák, ménesek, juhnyájak járták ezeket a tájakat is, de a hortobágyi pásztorok hierarchikus rendje nem alakult ki. Nem voltak olyan sokan, hogy szükség legyen rá. A legjelentősebbállat itt a juh lett, mivel a fás, ligetes legelőterületeket ez a jószág nagyon jól tudta hasznosítani - így a legerősebb réteg a pásztorok körében a juhászoké volt. Ebből következik, hogy az eszköz is, amit nemcsak az állatok őrzéséhez, hanem a tánchoz is használtak, a juhászkampó volt.
„Hej élet juhászélet, ez aztán az élet, ha megunom magamat, magam is úgy élek!”
Ez a közösség, mint ahogyan minden más területen is, a falu társadalmának egy marginális részén helyezkedett el. Nem tartoztak szorosan a falu társadalmához, mégha benne is éltek. A pásztorság mindig egy kicsit kívül helyezkedett el azon, sajátos értékrendet tartva, ezáltal megőrizve régiességét, hagyományait, így például énekeit, táncait. A legjobb táncokat is mindig olyan dalokra táncolták, melyek róluk szóltak. A filmünk alapját adó felvétel alatt megszólaló muzsika is egy juhásznóta, melyet Petőfi Sándor Alku című versének szövegével énekelnek. Hogy mi volt előbb, a vers, vagy a nóta, azt csak Petőfi tudta volna megmondani.
„Juhászlegény, szegény juhászlegény!
Tele pénzzel ez a kövér erszény;
Megveszem a szegénységet tőled,
De rá'dásul add a szeretődet.
Ha ez a pénz volna csak foglaló,
S még százennyi lenne borravaló,
S id'adnák a világot rá'dásnak,
Szeretőmet mégsem adnám másnak!"
(Szalkszentmárton, 1845. szeptember 25 - 26.)
A Mihály bácsi táncát Appelshoffer János koreográfus, néptánctáncpedagógus adjunktus, Örökös Aranysarkantyús táncos, a népművészet Ifjú Mestere tolmácsolásában láthatjuk, aki nemcsak táncos tudásával, hanem mint állatokat tartó gazdaember, az életmódjával is kapcsolódik hagyományos kultúránkhoz.
Források:
Andrásfalvy Bertalan: Párbajszerű táncainkról In.: Ethnographia 1968.
Benedekfalvi Luby Margit: Fogyó legelőkön 1942.
Csetriné Lingvay Klára: Bocskai István (1557–1606) In.: Művelődés 2008.
Gencsi Zoltán: Pásztorkönyv 2022.
Magyar Néprajzi Lexikon: botoló, botolás, botvágás címszó
Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok 1995.
