Szorulás, számadás, szétverés, a pusztai év zárása. Ezt jelentette és jelenti ma is, amikor a legelőkről a jószág és ember „beszorul” a téli szállására. Pásztorságunk ünnepe ez. Annak a közösségnek az ünnepe, akik még a mai napig is űzik azt a mesterséget, melyet Herman Ottó neves polihisztor tudósunk a magyarság egyik ősfoglalkozásának mondott a halászat és a vadászat mellett. Tóth János írása.
A pásztorság már a honfoglalás előtt jelen volt a magyar társadalomban és honfoglalás után is fontos része maradt az új keresztény rendnek, Már korai okleveleink is megemlékeznek a pásztorokról: a tihanyi apátság alapítólevelében I. András király az alapításkor az apátsághoz javakat - 34 mént kellő számú anyakancával, 70 juhot és 100 disznót - rendelt és mindehez kellő számú lovászt, kanászt és juhászt is biztosított.
Szent László király az 1077-es pannonhalmi apátság alapításakor hozzá a Zselic alatt lévő erdőt 300 disznóval és kondásaival együtt adományozza. Anonymus Gesta Hungaroruma pedig már azt is bizonyítja, hogy a pásztorszervezet már akkor tagozódott volt - külön említi a juhászokat, ökörpásztorokat (gulyások) és kondásokat (kanászok).
A pásztor nem csak felnevelte a jószágot, hanem meg is védte az állatokat „vésztől, bajtól, kólikától”, tehát támadásoktól, lopásoktól, betegségektől. Nagyon megbecsült tudomány volt az övék már a vándorlás korában, sőt, kereszténység korai éveiben a megbecsülés még királyi adómentességben is testet öltött: a pásztoroknak nem kellett dézsmát adniuk adószedéskor.
A társadalom alapegységéből a perifériára
Ez az a közösség később aztán egész Európát meghódította. Tovább tagozódott, lett köztük hajtó, hajcsár, hajdú vagy akár tőzsér (kereskedő, ebből származik a tőzsde szavunk) , akik a középkor során ellátták a magyar szürkemarha révén friss hússal egész Nyugat-Európát.
A pásztorság ekkor már a társadalom perifériáján mozgott, mert azt tartották, hogy olyan „szabadosok”, maguknak, magukban élnek, nem részei annak a közösségnek, melyek a falvak, városok állandó, letelepedett közösségét adják - még akkor sem, ha sokan közülük igen módosan a városban, faluban is tartottak fenn házat maguknak és családjuknak.
Mivel évente több százezres - volt év a 16. században, hogy milliós - számú lábasjószágot el kellett juttatni Nyugat Európa nagyvárosaiba, Velencébe, Amsterdamba, Augsburgba, Nürnbergbe, Bécsbe, ezért a pásztoroknak harcedzettnek is kellett lenniük. És előfordult, hogy többen szembe kerültek a törvénnyel - a tolvajlás, betyárkodás, zsiványság nem állt távol a pásztornép egy részétől. Ez ellen küzdve alakította meg a többség a céhes formát mutató első állattenyésztő közösségeket és olyan rendtartásokat vezettek be, melyek élesen elkülönítik a pásztort a tolvajoktól, szabadosoktól, csavargóktól, zsiványoktól.
1723-ban törvény rendelte a pásztorokat és pásztorközösségeket a vármegyei hatóságok alá, a településeket pedig kötelezte arra, hogy közös nyájakat, gulyákat, méneseket, kondákat alapítsanak és közösen fogadják meg a pásztort, aki egy személyben felel akár vagyonával is a rábízott állatokért.
Ekkor kapott legitimációt a számadó intézménye és létrejött a pásztorrend is - a pásztorokra, tevékenységükre vonatkozó szabályok gyűjteménye. 1794-ben I. Ferenc király új törvényben hirdette ki a pásztorság rendtartásával kapcsolatos összes szabályt.
Szegődés: szolgálatba fogadni csak olyan pásztort lehetett, aki rendelkezik a szükséges bizonyítványokkal, mint például elbocsátó levél az előző gazdától.
Személyleírás: a szolgabíró gyakori pusztai ellenőrzései miatt a pásztorok szerződésébe bele kellett foglalni a személyleírásukat is.
Bojtárok szegődtetése: a számadónak segítségül hívott fiatal legényeket, bojtárokat, csak a gazda tudtával lehetett felvenni, vagy elbocsátani.
Akiket tolvajláson kaptak és elítéltek, azok soha életükben többet pásztornak nem voltak felfogadhatók.
Jószágbizonylat (marhalevél): a gazdáknak kötelességük volt olyan bizonylat kiállítása, melyre felvezették a számadóra bízott jószágaikat. Erre a pásztornak a saját állatait is fel kellett vezetnie, hogy azok száma is tudott legyen, ne lehessen ezzel csalni.
Kötelező lett a lábasjószág bélyegjeggyel való ellátása, az azonosíthatóság végett, megelőzvén a csalásokat.
A a szolgabírók és hajdúik által minden héten váratlan időpontokban tarthattak puszta- és kunyhóvizsgálatot.
Kötelező volt a hátaslovak számának, használatának pontos meghatározása, illetve azok elkóborlásakor elkobzásuk.
Megtiltották a pásztorok számára a fejsze, balta, fokos használat - hiszen azok mind gyilkolásra alkalmasak.
Össze kellett írni a betyárokat: a tudott betyárokat összeírták, munkára fogták. Ha viszont továbbra is folytatták a csavargást, katonai szolgálatra kötelezték őket.
A bőrrel való üzérkedést is igyekeztek minden eszközzel megakadályozni: az elhullott jószág bőrének nyúzását csak valamilyen hatósági tanú jelenlétében engedélyezték.
A pásztorok kunyhóikban nagyobb, zsír főzésére alkalmas edényeket nem tarthattak, nekik és feleségeiknek tilos volt a szappannal való kereskedés.
És persze tiltották a „mételyben elhullott” állat húsának eladását és persze fogyasztását is.
A pásztorrend mellett tovább éltek az íratlan szabályok, vagyis a pásztortársadalmon belüli hierarchia. Mint ahogyan minden szabályrendszer, ez is igazodott a nagy általános szabályok mellett a helyi adottságokhoz, ugyanis volt, ahol nem volt jelen az összes pásztorfoglalkozás, ott más lehetett a hierarchiában a sorrend. De általánosan, és ahol minden pásztori foglalkozás képviselője jelen volt, mint a Hortobágyon, a következő volt a sorrend egyik számadó csikós közlése szerint: „Elől áll a Jóisten, közvetlenül mellette a csikós, majd hosszabb szünet, s követte a gulyás, a juhász, végül a kondás.” Ez még akkor is így volt, ha például egy juhász számadó sokkal módosabb volt, mint egy hasonló korú és időben ugyanannyit szolgáló csikós számadó - mert a juhász fazekába könnyebben kerülhetett hús - és ha a sajátjába került, kerülhetett máséba is…
Behajtás, számadás, pásztorfogadás
„Tavasszal a kihajtáskor minden bandzsi lehet pásztor,
de majd ősszel szoruláskor, az a pásztor, aki számol!”
A feudalizmus felbomlását követő belterjes, istállózó állattartás elterjedésével, az általánosan Szent György naptól (mert a kihajtásnak is kell legyen egy határnapja) kint lévő jószág és pásztora a téli idő beálltával bevonul a téli szálláshelyére. Az állatok téli szállásra való „szétverésének” ideje vidékenként változó volt, hiszen a természetrajzi viszonyok is meghatározzák, hogy a legelőn meddig tartózkodhattak az állatok úgy, hogy még egészségesen megőrződjenek. Mivel mégis kellett egy határnapot tartani, ezért kialakultak olyan, a pásztorévet lezáró jeles napok, amikor az elszámolásokat a pásztorrend vezetőinek, a számadóknak meg kellett tenniük.
Ennek ideje általánosabban András nap volt, de igazából a jószágot akkor hajtották be, amikor az már „havat vitt a hátán”, tehát az első havazáskor, bár a pásztornóta ezt is másként tudja:
András nap felé az idő,
esdegél a havaseső.
Sírnak, rínak a bárányok,
szomorkodnak a juhászok.
Kérdi egyik a másiktól,
hogy mit csináljunk a bárányokkal?
Hajtsuk be a gazdájának,
adjon szénát bárányának.
Huncut gazda csak azt mondja:
hajtsd ki juhász a pusztába,
van még tippan a bokorba,
van négy lába kapargassa!
A magyarság Kárpát-medencébe való érkezésekor teljesen általános volt, de még az 1950-es években is lehetett ilyen életformával találkozni, amikor az állatok, főleg az őshonos magyar fajták (rackajuh, magyar szürkemarha), egész évben, így télen is kint maradtak a legelőn. Akik ezeket az állatokat egész évben a legelőkön őrizték, voltak a szilaj, vagy rideg pásztorok. Rájuk nem azok az elszámolási időszakok vonatkoztak, mint a behajtó társaikra.
András nap mellett ismeretes volt még a behajtás határnapjaként ünnepelni Vendel napot (október 20.). Vendel egyébként is a pásztorok védőszentjeként számontartott szentünk, és főleg a Dunántúlon volt kultusza, ahol ez a nap volt a behajtás és számadás határnapja.
Az elszámolás egy olyan eszközzel történt hagyományosan, mely a kettős könyvvitel mai formájának őse. Ez a rovásfa. Egy bot, amelyre rávésték tavasszal a jószágokat - életkorukkal együtt, majd hosszában kettévágták. Egyik fele a gazdánál, másik fele a számadó pásztornál maradt.
Az egész nyáron a jószágot őrző pásztor erre a botra jegyzi fel a gazda állományának szaporulatát és az elhullást, ha van. Behajtáskor, számadáskor ezt a két kis bot-felet teszik össze - és így könnyű a számolás. És hamisítani lehetetlen, mert egy-egy rovásfa csak a párjához passzol rendesen.
Az állatok őszi behajtásának ünnepét néhány éve egy másik határnapon, Szent Dömötör napján (október 26.), illetve ahhoz közel lévő hétvégén tartják meg a Hortobágyon. Ez idén sem lesz másként, így október 25-én behajtották a téli szállásaikra az állatokat a hortobágyi pásztorok.
Ezek a határnapok voltak hagyományosan annak is a napjai, amikor a következő évre megfogadták ismét a számadókat és pásztoraikat a gazdaközösségek - természetesen, ha meg voltak elégedve az elszámolással. Ezután hatalmas ünnepély vette kezdetét és zengtek a csárdaajtók hajnalig.
cover: Juhász, 1905 Fortepan / Bejczy Sándor
Források:
Anonymus: Gesta Hungarorum - Béla király jegyzőjének könyve a magyarok cselekedeteiről. Pais Dezső fordítása 1926.
Balogh István: A jószág teleltetése Debrecen környékén In.: A Debreceni Déri Múzeum évkönyve 1937.
Benedekfalvy Luby Margit: Fogyó legelőkön Budapest 1943.
Gencsi Zoltán: Pásztorkönyv Debrecen 2022.
Ecsedi István: A Hortobágy puszta és élete Debrecen 1914.
