Kik azok a cívisek? A magatarti gazdák? A gubacsapók? Mit hajtottak a hajdúk? Mi adta a gazdagságot Debrecennek és környékének? És kik tartják botjukkal fejük felett az eget?
A cívis, ahogyan a debreceni polgárság nevezi magát, paraszti eredetű és még földművelésből élő vagyonos városi lakosság. A cívis hagyománytartó, sajátos életformával rendelkező réteg, amely éppen konzervativizmusa révén zárt közösséget alkotott. A családok egymás közt házasodtak. Vagyonukat állattartásból és földművelésből szerezték, hasznukat nem fektették be, hanem a hagyományos paraszti gazdálkodás keretein belül szaporították. Tágabb értelmezésben cívisnek nevezik Debrecen bennszülött lakosságát, függetlenül a rétegződéstől, vagyis a gazdag polgár-parasztokon kívül a kereskedőket, iparosokat, szegényparasztokat, cselédeket is.
A paraszti gazdálkodáshoz kötődő életforma, és annak a nagyságrendje vonzotta az iparosokat. A betelepülők olyan mesterségeket űztek, amelyek termékeikkel nem csak a város, hanem vonzáskörzete gazdálkodásához is kapcsolódtak - főleg a földműveléshez és a pásztoroló állattartáshoz. És persze a mindennapi élethez szükséges eszközök elkészítésének specialistái is megjelentek, mint a fazekasok (mely mesterségnek a térségi központjává is vált Debrecen), vagy a szövők, csizmadiák, szíjgyártók, kerékgyártók, késesek vagy a szappanosok (utóbbiakról nemrégiben itt írtunk bővebben).
A mesteremberek nyersanyag-éhsége keresletet generált - és segítette a térséget, hogy a magyarság egyik legősibb foglalkozását a pásztorkodást megtartsa. A nagyállat-tartás virágzása során a 16. századtól az első világháborúig jóllétet hozott a környék ú.n. magatarti gazdáinak.
De nem csak juhokat, hanem szürkemarhát is tartottak Debrecen környékén - amelyeket jellemzően nem a magatarti gazdák, hanem inkább bérmunkában dolgozó gulyások, földesuraknak dolgozva, vagy a falu gulyáját hajtva legeltettek. A fennmaradt adatok szerint a legforgalmasabb években milliós számú magyar szürkemarha került el lábon hajtva nyugat Európa nagyvárosaiba, Velencébe, Nürnbergbe, de volt, hogy Amszterdamba is. Ez az elképesztő szám a kor viszonyaiban azt is jelentette, hogy ugyanilyen elképesztő számú őrzőre is szükség volt. Ők voltak a botjaikkal az eget tartó pásztoraink a Hortobágy pusztáin.
Megkérgesedett kézzel, kicserzett arccal egész évben a jószággal együtt kint háló őseink nevelték és tartották meg a gazdák állatait, hogy azokat később a hajdúk (hajtók, tőzsérek – kereskedők) elhajtsák a nyugati világba, ott élelmet biztosítva az embereknek. Ők adják a puszta társadalmát, a pásztorrendet. Nagy számuk miatt szükséges is volt egy rendtartás felállítása már a 17. századtól, hogy minden egyéb pusztában járótól meg lehessenek különböztetve. Több helyen pásztorcéhek is alakultak az effajta „minőségbiztosítás” miatt. A pásztorrendbe sorolás a foglalkozások hierarchikus sorrendbe állítását is jelentette, melyre az alábbi rigmus ad magyarázatot:
„Nyalka csikós legelőre,
Hegyes gulyás dombtetőre,
Az útfélre tompa juhász,
Partódalba tetves kondás.”
E szerint a Hortobágyon legelső volt a rangsorban a csikós, aki a jó hátas remondákat őrizte, mivel a háborús időkben a legnagyobb értéket a ló adta. Második a gulyás, aki a legértékesebb élelem-forrást, a szarvasmarhát őrizte. Harmadikként a juhász áll a sorban (megjegyzendő azonban, hogy sokszor egy juhász számadó nagyobb vagyonnal rendelkezett, mint a felette álló foglalkozások egyikében lévő társai, mivel a juh hamarabb cserélt gazdát, vagy „ugrott ki a bőréből”). Utolsóként pedig a disznókat őrző kondás kullog, akit mindenki lebecsült, pedig a legnagyobb számú jószágállományt tartották egy kondában - több állatre kellett ügyelnie, mint a csikósnak, juhásznak vagy gulyásnak - de mivel a disznó koszos jószág, senki sem őrizte szívesen.
A mai világban is meglévő évezredes hagyományos ismereteik legfontosabb feladatukhoz, az állattartáshoz, jószágőrzéshez kapcsolódnak. A jószág számbavételétől kezdve a mesterséges és természetes jegyek ismeretén át, akár a csillagok járásának követéséig, széleskörű tájékozottságot követel meg az állattartás. Emellett azok egyben tartása, gyógyítása, haszonvéte (tej-, bőr-, csont-, szarufeldolgozás) is az ismereteik részét képezi.
A pásztorművészetben különös kiválósággal jeleskednek a hortobágyi pásztorok. Legjelentősebb kézzel, szakértelemmel készített tárgyaik: a karikás, a tarisznya, bicskatok, melyek elkészítési módszereit csupán csekély számban, de még őrzik. A fém-, szaru-, és csontberakás az Alföld ezen részein vált általánossá, a rühzsírtartók esetében utánozhatatlanná.
A hortobágyi pásztorok tekintélyt parancsoló hagyományos öltözete napjainkban is a legerőteljesebb identitás-kifejező forma. A nagy pásztorrendezvények alkalmával idős és fiatal büszkén magára ölti a tipikus viseletdarabokat. A hortobágyi pásztorviselet ikonikus elemei a kékfestő vászonból készült ingek, és a 4–5 szélből készült bő, korcos gatyák, a széles karimájú, félgömb tetejű fekete nemezkalapok. A cifraszűr ma is igazi státuszszimbólum. A csikósok és gulyások szűrje színes selyemfonallal dúsan hímzett, a juhászoké és a kondásoké posztó rátéttel díszített.
Debrecen környékén vált kiemelkedővé a szaru és bőrmunkák széleskörű alkalmazása. A pásztortárgyak elkészítése, a módszerek elsajátítása ma intézményi keretek között is folyik a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium és Kollégiumban, de emellett három nagyon komoly szakmai felkészültséggel rendelkező tagokból álló civil szervezet, a Debreceni és Hajdú Bihar Megyei Népművészeti Egyesület és a Bihari Népművészeti Egyesület is örökíti tovább a pásztorművészet remekeit. Az 1100 éve Európában 20 éve az Unióban programsorozat debreceni állomásán ők tartják majd a kézműves foglalkozásokat a Déri Múzeumban.
Kézműves foglalkozás NOVEMBER 22. 10.00–13.00 | 13.00–17.00
Déri Múzeum, Díszterem (Debrecen, Déri tér 1.)
A Hagyományok Háza kézművesműhelyeibe változatos tevékenységekkel várjuk az érdeklődőket, ahol találkozni lehet a mesterségek természetes alapanyagaival, eredeti és újragondolt kézművestechnikákkal. A foglalkozások tematikáját úgy állítottuk össze, hogy felnőttek és gyerekek egyaránt megtalálják benne az alkotás örömét.
A kézműves-foglalkozásokat a Hagyományok Háza megbízásából a Debreceni és Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesület, valamint a Bihari Népművészeti Egyesület mesterei tartják november 22-én. A nap folyamán hat olyan népi kézművestechnikát próbálhatnak ki a látogatók, melyek Debrecenhez, illetve a vármegye különböző néprajzi tájegységeihez szorosan kapcsolódó mesterségekhez kötődnek. Ennek megfelelően a kínálatban szerepel a gyöngyfűzés, a mézeskalács-készítés és -díszítés, a gyertyamártás, a szalmafonás, a szűrhímzés és a szűrrátétkészítés. 10 és 13 óra között iskolai osztályokat, a délután további részében pedig a családokat várjuk.
,,A Hortobágy-puszta volt az az őshely, ahonnan gyűrűszerűen terjedtek széjjel a nóták a térségben.”- írja Ecsedi István 1927-ben. A hortobágyi pásztorok idős nemzedéke mai napig dalra fakad a csárdában ülve. Pásztordalaik tárgya a jószág: a fakó csikó, a daruszőrű tinó, a vezérürü, a selymes bárány. Szerencsére a térség néptánc- és népzenei együttesei bőséggel merítenek dalikból. A betyártörténetek, balladák alakjai is felsejlenek ezek szövegeiben. Nem meglepő hát, hogy Hortobágy pásztoraitól nagy számban kerültek lejegyzésre történetek, anekdoták, egyéb elbeszélések is. A táncaikat Dr. Béres András és Dr. Varga Gyula a Déri Múzeum hajdani munkatársai gyűjtötték össze az 1950-es évektől.
A hortobágyi pásztorok hagyományos tudása 2022-ben felkerült a Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére.
„A szabadság városa!”
Debrecen szabad, mert egyrészt szabad királyi várossá lett 1361-ben I.Lajos jóvoltából, másrészt, mert 1849 januárjának vízskeresztjén ide települt át Kossuth Lajos vezetésével a kormány, és harmadrészt gazdasági okokból: a nagy hagyománykal rendelkező nevezetes debreceni vásárok miatt.
A debreceni vásárokat többféle névvel illették, jelezve a vásár, az árucsere rendkívüli jelentőségét a város és hatalmas vonzáskörzete életében. A debreceni vásárokat inkább nevezték sokodalomnak, mint más vásárokat. Bizonyára azért, mert a debreceni vásárok hosszú-hosszú évszázadokon keresztül tényleg sokadalmak voltak, rendkívül sok embert a városba, a vásárba hozó árucsere-alkalmak voltak. A debreceni vásárokat igen elterjedten nagyszabadságoknak is nevezték. A feudalizmus idején uralkodó rendiségi korlátok között a debreceni vásárok azon kevés intézmények közé tartoztak, amelyeken viszonylag szabad, az árucsere lehetőségét biztosító és ezzel a vásártartónak is nem kevés hasznot hajtó független körülmények uralkodtak. A szabadság tehát ebben állt. Nagy pedig azért volt, mert volt olyan év, hogy az év 365 napjából 170 napon volt vásár a városban - sokszor egyszerre több helyen is.
Ezt a „szabadságot” Debrecen ki is terjesztette a határában lévő területekre, így Hortobágyra is, ahol a hortobágyi híd mellett rendezhettek először csak állatvásárokat, később minden egyéb áruvásárt is, melyet a Városi Tanács 1892-ben rendszeresített, amikor már ötven éve állt a Kilenclyukú Híd. Ez lett a későbbiekben a méltán nagy hírre szert tett Hortobágyi Hídi Vásár, melyet kezdetben évente kétszer is megrendeztek. Az 1100 éve Európában, 20 éve az Unióban programsorozat óriás kirakóján a Hortobágyi Hídi Vásár szerepel ezúttal.
„Debrecennek van egy vize, kinek Hortobágy a neve / Arra van egy kőhíd rakva, gulya, ménes jár el rajta.”
Az 1100 éve Magyarországon, 20 éve az Unióban programsorozat kőszegi programjai részletesen a kultura.hu/mimagyarok oldal Eseménynaptárában böngészhetők. Fedezzük fel együtt Debrecen kincseit ezen a hétvégén!
képek: Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény
Fortepan / Library of Congress
Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
Fortepan / Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége
Fortepan / Vincent Till Baumgartner
Fortepan / Bejczy Sándor
Fortepan / Gyöngyi
Fortepan / Hegedűs Anikó
Fortepan / Ebner
Fortepan / Horváth József
Fortepan / Fortepan
források: Magyar Néprajzi Lexikon
