Kevesen tudják, de Görgey Artúr, a 49/49-es szabadságharc tábornoka kémikusi karriert cserélt katonazubbonyra - és még kémikusként sokat tett a szappangyártás fejlődéséért. Hogyan emelkedett a marhafaggyúból főzött barna és büdös háziszappan a hófehér vagy pasztellszínekben pompázó illatos piperecikk státuszba? Rövid szappantörténetünkből kiderül!
A szappanfőző mesterség már a kezdetektől jellegzetesen városi ipar volt - a nyersanyag beszerzése és a szappan eladása is a városi fogyasztástól függött. A középkorban persze még nem olivaolaj és shea vaj volt a szappanban, mint a mostani receptekben láthatjuk, amilyet például a Petőfi Akadémia legutóbbi videójában is főzött Pottyondy Ákos.
A középkorban még az illatos piperecikktől meglehetősen távol álló marhafaggyú adta a szappan-alapot. A faggyút nagyobb tételben a városi mészárosoktól szerezhették be a szappanfőzők. Az pedig, hogy a mészárosok mennyi faggyúval szolgálhattak, azon múlt, mennyire volt fizetőképes kereslet a marhahúsra az adott városban - és azon, hogy a lakosság mennyi faggyút vett meg házi használatra.
Középkori városaink többsége a szappanfőzőmesterek számára is megélhetést nyújtott már 700 éve is - úgy-ahogy. Sopronban pl. 1379-től folyamatosan működött egy szappanosmester - de nem volt könnyű sora. 1598-ban a város lakosai megelégelték, hogy a szappanos felvásárolja az összes faggyút, így nem jut a gyertyamártóknak és nem jut azoknak sem, akik maguk szeretnének otthon szappant főzni. A város hivatalosan felszólította így a mészárosokat, hogy a faggyút a polgárságnak adják el és ne adjanak el mindent a szappanfőzőnek. Emellett kötelezték a szappanfőzőt, hogy másutt vegye a faggyút. Ilyen körülmények közt a mesterség nem volt túl vonzó, mint életpálya. A soproni szappanoscéh csak 1783-ban alakult meg - tíz tagjának többsége pedig nem is Sopronban, hanem a környező városokban (Kőszeg, Szombathely, Sárvár) űzte az ipart.
A magyar szappanfőző iparosoknak a középkorban egyetlen városban volt aranyélete a Kárpát-medencében: Debrecenben. Már a 15. század második felétől több szappanos is működött a városban, kiváltságlevelüket 1587-ben Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemtől nyerték. A debreceni szappanoscéh a 17. század elejétől Erdélybe és a Felvidékre rendszeresen szállított, sőt, szultáni adóként mindig több szekérrakomány pipereszappant küldött Konstantinápolyba. A debreceni szappanosok már nem csak egyszerű mosószappant, hanem levendula- és rózsaolajjal illatosított szappant is főztek - hasonlóan az akkor már világszerte ismert párizsi és velencei szappanfőző mesterekhez. Az 1700-as évek végén a debreceni szappanoscéhben 80 mester, 10 segéd és 6 inas dolgozott, évi termelésük meghaladta a háromezer táblát - azaz több, mint kétezer mázsa szappant főztek.
Debrecenben tanulták a mesterséget a kecskeméti, nagykállói szappanosok. Kecskeméten a 17–18. században 20-30 szappanosmester dolgozott a városi céhben. Szegeden az 1800-as években 50 mester dolgozott. Céhbe 1851-ben tömörültek, és árujukat a paprikával együtt az ország minden részébe hordták a szegedi kofák és szekeresek.
A szappanosok helyzete az árusítási monopólium megszűnésével indult hanyatlásnak. 1849-től ugyanis már a szatócsok is árusíthattak szappant és gyertyát. A céheknek ugyan átmenetileg (1851-ben) sikerült visszavenni az árusítás kizárólagos jogát, de ez csak 3 évig volt tartható. 1854-től végleg szabad forgalmú lett a szappan és a gyertya is. A szakmának a kegyelemdöfést a szappan gyári előállításának elterjedése adta meg az 1900-as évek közepén.
A házi szappankészítés a Kárpát-medencében a parasztságtól indult. A paraszti háztartások elsősorban mosdásra használtak szappant - mosásra a fahamu és a lúg szolgált egészen a 19. század végéig. A ruha lúgozásának, szapulásának általánosan elterjedt hagyományos módját az alföldi módosabb parasztgazdaságokban váltotta fel először a 19. század elején a szappannal és szódával való mosás - de ekkor még saját készítésű háziszappant használtak. Az asszonyok kalákában, együtt főztek szappant, néha annyit, hogy még vásárokon is kínáltak belőle eladásra - amit a céhek persze nem néztek jó szemmel. De a hái szappankészítés hagyománya tartotta magát. Sőt, ahogy az újságok és kalendáriumok elkezdtek recepteket és útmutatást közölni a „kevés költséggel és kevés bajjal készítendő háziszappan”-ról, a polgári háztartásokkban is egyre többen vágtak bele a szappankészítésbe. A házi szappanfőzés az 1830-as években már Pest-Budán is erős versenytársa lett a céhbeli munkának.
A szappan minőségét alapvetően megszabta a hozzáértés és a felhasznált nyersanyag milyensége. A debreceni szappanfőzők a Hortobágyon gyűjtött és gondosan tisztított sziksót még az újabb időkben elterjedő mesterséges szódánál is jobbnak tartották. A szegedi szappan is a sziksónak köszönhette keresettségét. Mivel a különböző szikes területekről változó kémhatású sziksót söpörhettek össze, a szappanosok gondot fordítottak a megfelelő lelőhelyek karbantartására. A tiszta sziksóból mész hozzáadásával főztek erős lúgot . Ezzel szemben a paraszti háztartásokban ilyen-olyan sziksót használtak, amelyet épp a vándor árusoktól kapni lehetett. Sok helyütt fahamuval próbálták javítani a minőségét, másutt a fahamuból lúgot főztek, és azt adták a sziksóhoz. A munka veszélyes volt, a kipárolgó gőz belélegzése irritálta a tüdőt, a szemet és roncsolta a szöveteket, ezért leginkább az udvaron főztek szappant. Régi receptek megőrizték, hogy lúgot addig kellett főzni, míg a baromfitollat vagy subaszőrt szét nem marta. A szappanfőző műhelyekben viszont már ekkor egy megfelelő műszer, erőmérő grád szolgált a lúg erejének megállapítására.
Szembeötlő eltérést mutat a felhasznált zsiradékok összetétele is. A debreceni szappanfőzők egykor csaknem kizárólag tiszta marhafaggyúból készítették a szappant, mert ez biztosított megfelelő szilárdságot és fehérséget termékeiknek. Ezért tartották a hivatásos mesterek okvetlenül szükségesnek, hogy a zsiradéknak legalább egynegyed része marhafaggyú legyen. A házi szappanfőzéshez viszont mindenféle disznózsiradékot gyűjtöttek össze, s marhafaggyú aligha került bele. Néhol legfeljebb birkafaggyút adtak hozzá.
A szappankészítés módja is különbözött a profi műhelyekben és a házaknál. A házi készítők a megszabott mennyiségű lúggal több órán át főzték a zsiradékot úgy, hogy a forró lúgba öntötték a teljes zsiradékmennyiséget - ami nem volt veszélytelen művelet. A műhelyekben ezzel szemben kevés lúggal felforraltáka zsiradékot, majd fokozatosan adagolták hozzá a lúg maradékát. A főzés eredményeként kicsapódó szappant általában még kétszer "átfőzték friss lúgon", hogy minél fehérebb legyen.
Tudjuk, hogy a harmadik főzésnél a szappanosok mindig adagoltak konyhasót is a masszához, mert a lúg így jobban elkülönült a szappantól. A paraszti gyakorlatban a kisózás csak szórványosan fordult elő. A kisózott lúgból másfél órai pihentetés után száraz vászonnal bélelt öntőrámákba meregették a felületre gyűlt szappant. A kihűlt szappantáblákat dróttal vagy zsinórral megfelelő méretű vagy súlyú kockákra vágták, majd szellős helyen szikkadni hagyták. A parasztasszonyok többsége legalább egy évig szárította a padláson a feldarabolt mosószappant, hogy elég kemény legyen.
A házilag főzött szappan természetesen nem vetekedhetett a műhelyek termékeivel, de aligha akadt olyan gazdasszony, aki pénzt adott volna mosószappanért, ha maga is tudott szappant főzni. A szappan ráadásul hiánycikk lett az első világháború idején - így sokaknak nem volt választása, és házilag voltak kénytelenek előállítani a szappant. szappanosok általában így aztán egyre inkább a pipereszappan előállítására kényszerültek. De erről a területről is hamarosan kiszorították őket az olcsóbb áruval és bővebb választékkal jelentkező szappangyárak. A céhek így lassan elsorvadtak - a mestereknek már nem adott megélhetést a szappanfőzés tudománya.
képek: Fortepan / Berkó Pál, Fortepan / Szent-tamási Mihály, Fortepan / Bauer Sándor, Fortepan / UVATERV
Debreceni szappanosmester. Rajz a debreceni szappanfőző céh privilégiumleveléről, 1676
források: Magyar Néprajz, MANDA, Domokos Ottó: Anyagi kultúra, cleaninginstitute.org
