A tájban, a természetben a legérdekesebb és a legértékesebb az ember! - írja fenti művében ifj. Koós Károly. Az építész Koós fia szerint "nagyon kényelmetlen és nehéz" volt a géniusz fiaként karriert építeni - de neki mégis sikerült. 107 éve, augusztus 31-én született. Tóth János írása.
Ifjabb Kós Károly néprajzkutató 1919. augusztus 31-én született Sztánán, Kós Károly építész, néprajzkutató, író, irodalomszervező és a türei (Kalotaszeg – Erdély) református lelkész leánya, Balázs Ida negyedik gyermekeként. Saját bevallása szerint „nagyon kényelmetlen és nehéz is” volt id. Kós Károly fiának lenni, a névazonosság miatt rendszerint összetévesztették édesapjával, és sokszor összekeverték, vagy még keverik is munkásságukat. Ám mégis, kortársai szerint a néprajzban végzett elképesztő pályaműve miatt rendkívül fontos tudományos tevékenységet, értékes munkákat hagyott maga után. Gazda Klára egyenesen „a romániai magyar néprajztudomány legmarkánsabb személyiségé”-nek nevezi.
„Én a közösségi munkát tartom emberekhez, s főleg értelmiségiekhez, keresztyénhez méltó és rangos feladatnak, életcélnak, kötelességnek.”
Elemi iskolái után a középfokú tanulmányait először Kolozsváron, a Református Kollégiumban kezdte 1931-ben, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium diákja lett, ahol a az emberföldrajzi és szociológiai tanórák és az Erdélyi Fiatalok falukutató cikkeinek hatására nagy figyelemmel fordult a hagyományos népi kultúra felé. Ekkor még azt gondolta igen erősen, hogy lelkészként egy faluban tudna a népélet szolgálatába állni leginkább, és kutatni is tudna. Így az érettségit követően 1939-ben a Református Teológiai Akadémia hallgatója lett.
Egy év után azonban ezt az eltökéltségét feladta, mert látta, hogy a teológia nem arra készíti fel az embert, hogy a falu társadalmának az igazi lelki, szellemi vezetője legyen, ezért nem folytatta tovább tanulmányait. Először egy szövetkezetvezető tanfolyamot végzett el, majd 1940-ben beiratkozott a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemre a Viski Károly vezetésével akkor induló néprajz szakra.
A Kolozsvári Tudományegyetem tanárai között találjuk ekkor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem tanszékalapító egyetemi tanárát, az etnográfus Gunda Bélát, a régész Roska Mártont és László Gyulát, a művészettörténész Gerevich Tibort, a neves történészek közül pedig Szilágyi Lorándot, Szekfű Gyulát és Bíró Vencelt. a szakterületükön mindannyian kiváló szakemberek, a kor vezető értelmiségi gondolkodói. Ebben a közegben, nameg az otthonról hozott örökségnek köszönhetően nem is volt kérdés, hogy ifj. Kós Károly a néprajztudomány elkötelezett, kiváló kutatójává váljon. 1943-tól egyetemi gyakornok, ezzel együtt az Erdélyi Múzeum Egyesület néprajzi tárának őre lett. 1944-től az egyetem ősrégészeti majd néprajzi tanszékének tanársegédje és óraadó tanára, 1950-től 1979-ig az Erdélyi Néprajzi Múzeum igazgatóhelyettes osztályvezetője, 1951–1956 között pedig vezető kutató volt az Akadémia Művészettörténeti Intézetében.
A néprajzkutató, mint „bozótműves”
Ifj. Koós Károly mindig figyelt az ember és a természet viszonyára, a társadalmi kontextusra. A néprajztudományt inkább természettudománynak tartotta, amely a természet egyik produktumát vizsgálta. Ez nem is meglepő, hiszen felfogása szerint a tárgyi kultúra egyenes leképezése a szellemi kultúránkban megjelenő motívumoknak, ezért azt mindenképp egy olyan tudományos kerettel kell vizsgálni, ami nem feltétlenül a humánum. Szerinte inkább fiziológiai és reál megközelítésekkel lehet legbehatóbban megközelíteni a tárgyakat és szokásokat - természetesen nem mellőzve az embert és világképét az egész rendszerből.
„A műveltség az embernek a természeti és társadalmi környezetével, az ebben való léte kérdéseivel szembeni állásfoglalásának, magatartásának, viselkedésének rendszere, amely az ember által létrehozott anyagi, társadalmi és szellemi értékek együttesében mutatkozik meg.”
A túlélőtáborok
Ifj. Kós Károly szenvedélyes kiránduló volt. Ennek a hobbinak az egyik legkeményebb műfaját, a vadkempingezést kedvelte leginkább. Már gimnazistaként túlélőtáborokat szervezett társaival, sokszor hetekig kint voltak a vadonban. Ebből az élményéből és abból, ahogyan a néprajztudományt szemlélte, és működött benne, adta ki a túlélőtáborok egyik leghasznosabb kiadványát, melyet néprajzi ihletéssel és hitelességgel írt meg. Ez a könyve a Mihez kezdjünk a természetben? címet viseli. Már gyerekkorától kezdve járta a természetet és megismerte annak élővilágát és a tapasztalatait adta közre ebben a könyvben, hogy hogyan lehet azzal teljes szimbiózisban létezni emberként.
Olyan témákat dolgoz fel, mint a vadon termő ehető növények és begyűjtésük, gyógynövények, vadászat (módszerek, fegyverek és csapdák), időjárás - népi megfigyelések, közlekedés és teherhordás szárazon és vízen, távközlés, menedékek, kunyhók és berendezésük, tűzgyújtási technikák, sütés-főzés, ételkészítés és ehhez köthető eszközök, ruházat készítés, természeti nyersanyagok használata: fa, kéreg, növények, kő, agyag; művészkedés, természeti energiák felhasználása egyszerű gépekkel. Hasznos és hiánypótló mű volt az 1980-as évek közepén.
Néprajzi gyűjtőmunkája
Már egyetemistaként, amikor ösztöndíjasként a Budapesti Tudományegyetemen tanult egy évig, szervezett a magyar és nem csak magyar népművészet kutatására csoportos gyűjtőutakat a Szilágyságba, a Kis-Küküllő mentére, a moldvai csángók közé vagy Torockóra, melyek eredményei jórészt meg is jelentek kisebb kötetek formájában. Ilyen volt például olyan kistájakról megjelent összefoglaló munkái, mint a Kászoni székely népművészet, a Szilágysági magyar népművészet, vagy a Moldvai csángó népművészet című kötetek, de lehetne még folytatni a sort.
„Szívesen vállalkoztam mindenik gyűjtőutammal arra, hogy közvetítő legyek az országnyi szülőföld különböző tájai, falvai, múltba merülő hagyományai, sajátos értékei, az ezeket létrehozó és továbbfejlesztő dolgozó nép korábbi nemzedékei és a térben, időben és emberi közösségben tájékozódni kívánó, a maga helyét, egyéniségét tudatosan kereső mai utódok között.”
A további gyűjtőmunkáit főként azokon a tájegységeken végezte, amelyek az elődök által nem voltak kellően feltérképezve. Kászon, Avas, Szilágyság, Kis- és Nagy-Küküllő vidéke, moldvai csángó közösségek, Mezőség, a Fekete-Körös völgye, Borsa völgye lettek a fő terepei. Átfogóan vizsgálta az erdélyi magyarság népviseleteit, a díszítőművészet egyes megnyilvánulási formáit (festett bútorok, guzsalyok, ivócsanakok, kályhacsempék, fejfák). Az erdélyi magyar parasztság tárgyi világát funkcionálisan, történeti-táji összefüggéseiben vizsgálta, összehasonlító tárgytipológiai kutatásaiban az együtt élő népek közötti természetes kapcsolatrendszer, ember és táj, ember és ember közötti összefüggés bizonyítékait kereste. Ennek a munkának lett az egyik legkiemelkedőbb alkotása a mezőség nagy néprajzi összefoglaló munkája, A Mezőség néprajza című kötet, mely csak halála után, 2000-ben jelenhetett meg. Nagy tervét, a romániai magyarság néprajzának összefoglaló szintézisét már nem válthatta valóra.
Intézmény- és művelődésszervező tevékenysége
Azon túl, hogy rengeteget volt terepen, nemcsak ebben az operativitást igénylő munkában volt kiemelkedő, hanem az elődök munkásságának feldolgozásában is. Nagyon érdekelte az erdélyi néprajzkutatás múltja, tudománytörténete, annak kiemelkedő személyiségeinek munkássága, kiemelten persze a saját terepterületeit érintő személyiségek kutatásait, mint Orbán Balázsé, Hermann Antalé, Györffy Istváné.
Két újonnan alakuló intézmény – az Erdélyi Múzeum-Egyesület önállósított, majd a Bolyai Egyetem kezelésébe átadott Néprajzi Tára, illetve az újraszerveződő Erdélyi Néprajzi Múzeum – szakmai tevékenységének a megtervezése, irányítása kapcsolódik a nevéhez. Múzeumőrként, muzeológusként a tradicionális paraszti kultúra teljességének bemutatására törekvő komplex, szabadtéri részleggel is rendelkező múzeum megvalósítása érdekében dolgozott. Ezekben az intézményekben Muzeológusként az eltérő feladat- és gyűjtőkörű központi és tájmúzeumok, valamint a szabadtéri néprajzi múzeumok szervezésének, kutatóhellyé fejlesztésének elméleti és gyakorlati kérdéseivel és megoldásaival foglalkozott.
A néprajzos utánpótlásképzés biztosításaként fontos szerepet vállalt a fiatal néprajzos-muzeológus nemzedékek felkészítésében, irányításában. Számos, a néprajzi múzeumok és gyűjtemények funkcióit, a gyűjteményképzés elveit, a gyűjtemény megőrzésének és tudományos hasznosításának kérdését taglaló magyar és román nyelven megjelent tanulmánnyal segítették az újabb generáció szakmai felkészülését. Emellett az amatőr gyűjtőmozgalom egyik motorjává is vált azzal, hogy számukra is elérhető folyóiratot indított útjára.
„A néprajzi könyvek amellett, hogy a hagyományos népi műveltség feltáró és értelmező munkával pótolhatatlan tudományos feladatot teljesítenek, a szakembereken kívül a tanítás, a nevelés és közművelés minden dolgozójához, a művelt és művelődni akaró olvasók tízezreihez is eljutnak. Eljutnak, hogy ott a szólamoktól mentes, igaz emberi és nemzetiségi önmegismerés, a közösségben való önkéntelen gondolkodás, a szülőföldbe való mélyebb gyökéreresztés hatékony eszközei, munkálói legyenek.”
Az 1970-es években a Faragó Józseffel közösen szerkesztett Népismereti Dolgozatok című évkönyvek írásaiba bevonta a vidéken gyűjtő néprajzkutatókat és amatőr gyűjtőket, helytörténettel foglalkozó pedagógusokat. Ezzel döntően hozzájárult ahhoz, hogy egy fiatal, néprajzos kutatónemzedék nevelődjön ki, akik birtokolták a „genius loci”-t, azaz a hely szellemét és szakszerű irányítás mellett rendkívül fontos munkákat tettek le a romániai magyar honismeret asztalára. 1973-ban a Román Tudományos Akadémia rendes tagjává választotta. És csak ezután, ennek következtében lett a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja, a Magyar Tudományos Akadémia pedig csak halála előtt egy évvel, 1995-ben választotta meg tiszteletbeli tagjai sorába. Dr Kós Károlynak több román állami elismerése volt, mint magyar, pedig a munkásságában jórészt a magyar kultúra értékeit vizsgálta, kutatta és adta közre. Akadémiai székfoglaló beszédében a következőket mondta: „… én a néprajzban nem valamilyen számomra egyedül lehetséges szakmát vállaltam, hanem benne a társadalmi hatékonyságra is törekvő élethivatást választottam. Ez ösztönzött minden törekvésemben és ennek tulajdoníthatók, a nehézségek dacára, szüntelen munkával elért eredményeim”.
Természetesen nem lehetett a munkásságát úgy szemlélni, hogy ne lett volna ott egész életében édesapja szelleme és emléke, ezért nagyon nehéz is volt számára kitörni a „tölgyfa árnyékából”. Ez a küzdelem egész életét végigkísérte és a 2013-ban Somogyvári Rudolf – Kós Béla által készített, többszörös díjnyertes dokumentumfilm címe is az lett, hogy a „A nagy fa árnyékában”. De tudjuk, hogy e küzdelem ellenére egy kivételes, egyéni munkássággal bíró néprajzos volt, aki a határon túl tartotta a lángot.
Ifj. Koós Károly 1996. február 29-én hunyt el Kolozsváron. A Házsongárdi temető családi sírkertjében helyezték örök nyugalomra.
Fotók:
Készítette: Csomafáy Ferenc - Cseke Gábor, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=81025602
cover: Fortepan / Gulyás Zsuzsa
Források:
Csorba Csaba: Dr. (ifj.) Kós Károly tudományos munkássága In.: Erdélyi Magyar Adatbank
Bogdándi Zsolt: Ifjabb KÓS KÁROLY In.: Erdélyi Múzeum Egyesület adatbázisa
Gazda Klára: A modern élethez is – kulcs. Beszélgetés dr. Kós Károllyal a néprajzról, mint tudományról és szolgálatról In.: A Hét. 1977.
Magyar Néprajzi Lexikon
Szabó Zsolt: Ifj./Dr. Kós Károly életműve In.: Kriza János Néprajzi Társaság értéktára
