Móra nem csak író volt, de régészeti és néprajzi munkát is végzett. Nem véletlenül annyira pontosak leírásai: alaposan ismerte a paraszti életet, szokásokat, tárgykultúrát - és külön elmélyedt a gyógynövények és gyógyászat generációról generációra öröklődő tradíciójának részleteiben.
Móra Ferenc 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán szegényparaszti családban. Apja, Móra Márton szűcsmester volt - ahogy legismertebb regénye, a Kincskereső kisködmön főhőse, Gergő édesapja is.
Édesanyja Juhász Anna, kenyérsütő asszony. A mindennapi betevőért dolgozó család a nehéz anyagi körülmények ellenére is nagy gondot fordított gyermekei taníttatására. Ferenc példaképe, a nála 15 évvel idősebb bátyja, István publicistaként, költőként és színdarabszerzőként futott be - és vált meghatározóvá öccse számára. Ferenc meglepő módon mégis földrajz-természetrajz szakosként végzett, leginkább a botanika, azon belül is az etnobotanika érdekelte. De már ekkor írt: a Népies növénynevek a Kiskunság flórájában c. tanulmányát 1900-ban adta közre. Ebben közel 100 növényfaj etnobotanikai ismertetése szerepel. És már ekkor kapcsolatba került a népi gyógyászattal, melyet műveiben is idéz.
„ A Daru utcában csupa olyan orvostudorok laktak, akik nem tudtak írást, s így a tudományukat elvitték magukkal a sírba. Szerencsére én még emlékszem egyre–másra. Például a sárgaság ellen az volt a legjobb, ha a betegnek a poharába aranypénzt tettek, s arról itatták. Csakhogy a mi utcánkba nem volt járatos az aranypénz, be kellett érni sárgarépával. Abból faragtak pohárkát, s aki sárgarépa pohárból ivott, azt elhagyta a sárgaság.” (Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962.)
Az egyetemi tanulmányai végeztével Felsőlövőn (ma Ausztria) kapott segédtanári állást, de egy tanév után otthagyta a katedrát és Szegedre költözött, vissza az Alföldre és 1902-ben a Szegedi Napló munkatársa lett. Itt találkozott Tömörkény Istvánnal, a szegedi népélet nagyszerű ismerőjével, aki csakhamar bizalmas barátságába fogadta. A Máról-holnapra című rovat szerkesztésével bízták meg, amelyben rövid, szellemes reflexiókkal tálalta az aktuális eseményeket. 1903-ban a lap karácsonyi mellékletében jelenik meg első jelentősebb szépirodalmi munkája, egy Mátyás-anekdota feldolgozása, Az aranyszőrű bárány című verses meséje, mely az általa gyűjtött egyik népmese saját átirata.
1904-ben Tömörkény közbenjárására a szegedi Somogyi Könyvtár-és Városi Múzeumba nevezik ki könyvtárosnak, a múzeum természettudományi anyaga őrének és a Közművelődési Palota tisztségviselőjének. A természettudományi anyagból ekkor egy igen jelentősnek nevezhető kiállítást rakott össze - ezzel kortársai elismerését is kivívta, mert hatalmas teljesítmény volt a gyűjtemény akkori állapotához mérten.1911 – 1919-ig a Szegedi Napló főszerkesztői székét kapta meg.
„Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra”
Szintén Tömörkénynek köszönhetően jutott el 1907-ben a csókai ásatásra, ahol később megalapozhatta régészi karrierjét. Mivel hiányzott az egyetemi szintű tudása a régészetről, Móra 1908-ban egy kolozsvári tanfolyamon elsajátította a régészeti szakma fortélyait, így ezt követően hét szezonon át kutathatott még a mai Szerbia területén fekvő lelőhelyen szerb kutatókkal együtt. A munkájának köszönhetően rengeteg leletanyaggal gazdagodott a múzeum. Emellett rendkívül pontos feltárási jegyzeteket és rajzokat is készített, az 1920-as évektől kezdve pedig bevezette a régészeti feltárásoknál a fotódokumentációt is. A szépírói tevékenysége mellett a régészeti szakma is élvonalban jegyzi - az időben rétegzett lelőhelyeket ugyanis ő kezdte el korokra bontani.
„Tömörkény igazgató úr kiküldött ősöket előkurkászni a föld alól, mint könyvtárost.
— Hogy csináljam? — kérdeztem megrökönyödve. — Hiszen nem értek én ahhoz. Sohasem voltam ásatáson.
— Hát aztán? — vont vállat Tömörkény. — Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra.
Csakugyan: a magam nyomorúságára tanultam ki a régészetet.”
(Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962.)
1917-től, Tömörkény halála után Móra lett a könyvtár és a múzeum igazgatója, a Kultúrpalota vezetője (a mai Móra Ferenc Múzeum épülete). Élete végéig megmaradt ebben a munkakörben.
A vidék egyik legjelentősebb lapjának főszerkesztőjeként a világháború alatt minden igyekezettel visszatartotta lapját a háborús hírverés szolgálatától. Juhász Gyula így jellemezte Móra és a Szegedi Napló ekkori működését: "Kitör a nagy háború, és az egyetlen újság a magyar vidéken, amely az első órától fogva a vezető helyen mindig a békét siratta, mindig a magyar vért sajnálta, mindig a jövőt éltette, a Szegedi Napló volt… A háborúban a tollal küzdők sorában a legtisztább magyar hősök egyike volt a mi Móra Ferencünk."
Móra a néprajzkutató
Történeteiben azt a világot mutatta be, ahonnan érkezett. A személyes élmények és a későbbi érdeklődés hozta lázas kutakodás csapódik le a műveiben. Az alföldi népélet megélője, majd kutató szemlélője volt, amelyben mindekor megtalálta saját sorsának gyökereit. Cikkei, tárcái, regényei hiteles képet adtak a korabeli Alföldről, és a „keserédes” történetekben sok esetben éles kritika fogalmazódott meg a korabeli állami vezetéssel szemben. Ezt a különlegesen csípős stílust leginkább Rab ember fiai (1909), a Csilicsali Csalavári Csalavér (1913), a Kincskereső kisködmön (1918), vagy az 1922-ben megjelentetett Dióbél királyfi c. műveiben lehet megtalálni.
Ki kell emelnünk azt is, hogy a kor polihisztor ideájához híven valódi kutatója is volt a néprajznak, mely nemcsak abban nyilvánult meg, hogy néprajzi tárgyakat gyűjtött a Somogyi Könyvtár és Városi Múzeum részére, hanem abban is, hogy feljegyezte az anekdotákat, történeteket, regéket, mondákat, meséket - bár ezeket főleg saját átiratában, stilizált szövegként adta közre. És fontos látni, hogy nála két mai tudományág, a botanika, és az ahhoz kapcsolódó népi tudás összegyűjtése, tehát a néprajz, már összekapcsolódott. Ezeket a gyűjtéseket sem feltétlenül publikálta tudományos lapokban, de a művei hemzsegnek ettől a tudástól. Apró Ferenc szegedi helytörténészt hívta fel erre a figyelmet és összegyűjtötte Móra műveiben az etnobotanikai ismereteket.
Tudjuk, hogy az Alföld telis-tele volt hajdanán „tudós pásztorokkal”, „kuruzsló javasokkal”, meg táltosok örökségét hordozó bábákkal. Móra nem csak a népi gyógyászati tudást örökítette meg, hanem az ő ráolvasásaikat is, mint:
„Nyúlháj,
Daruháj,
Majd meggyógyul,
Ha nem fáj;
Sárkerep,
Pernyefű,
Elmaradsz
Mán ettű…”
(Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962.)
Vagy:
„Mi Urunk kis Jézus tarlón játszadozék, midőn ő szent anyja feküdött a füvön, szödte szirmát kék virágnak, fűzte aztat koszorúba, Szél anya a Szellőt küldte, te vagy-e az a kis Jézus? Fölkapta Szellő a pelyvát, beleszórta a szömibe, sírva fakadt a kis Jézus, ő szent szöme földagadott. Ölbe vötte ő szent anyja, vitte Kédron patakára, Jeruzsálöm forrására, Kédron patak habja habzott, szent szömire rálocsolta, bújj, bújj daganat, oszaldozzál, foszladozzál, Pétör szöme mögtisztuljon, Atya Istent mögláthassa, Szűz Anya Mária szent neviben, és a mi Urunk Jézus Krisztus irgalmassága által. Ammön!”
(Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről 1927.)
Régészet és néprajz
Az író régészeti munkássága sem távolodott el teljesen a néprajztól. Az összefüggéseket kereste, így a régészet által feltárt leletek néprajzi vetületeit is kutatta. Ezt azonban már publikálta is a Néprajzi vonatkozások Szeged vidéki népvándorlás kori és korai magyar leletekben címmel az Ethnographia 1932. évi számában.
A források sokszor csak ezekre az adatokra korlátozódnak, azonban fontos számba venni azt is, hogy gyakorlatilag a jelenlegi Móra Ferenc Múzeum néprajzi gyűjteményét ő alapította meg, a saját tárgygyűjtéseivel, mely gyűjtéseket a saját családjának hagyatékával kezdte.
„Második pontja végrendeletemnek az, hogy díszdiploma adassák ki a városi múzeumnak, amelynek alapja az édesanyám menyasszonyi ládája meg az édesapámnak a verpánkja, curholója és bőrtörő gamója.” (Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962.)
Elképesztő munkatempóját a szervezete nem bírta már, és a tüdőbaja mellet már kialakult daganatos betegsége miatt 1934. február 8-án hunyt el Szegeden.
Öröksége velünk maradt - és nyugodtan hívhatjuk nem pusztán írónak, hanem az egyik utolsó magyar polihisztornak.
Források:
Apró Ferenc: A népi orvoslás Móra műveiben In.: Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat 2025.
Balogh Csilla (szerk.): Az ezerarcú Móra Ferenc Szeged. 2007.
Móra Ferenc: Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, 1962.
Móra Ferenc Múzeum évkönyvei - Szeged
