Ördögök lakták a nádast, azok világítottak Füzesen minden éjjel. A népek tudták, hogy tisztátalanok laknak ott, mert csak azoknak látszik éjjel a világjuk. Azt a nagy mocsaras, szavattyús rétet az ördögök világították, a kísértetek - mesélték falujukról az ördögösfüzesiek évszázadokon át. Innen érkezik egy különleges táncos, Réti János, a ritka fogásolás nagymestere a Nagy Figurák második részében. Tóth János írásából táncos szemmel ismerhetjük meg Mezőséget.

Sorozatunk második részében egy igazán emblematikus tájegységbe, a táncházmozgalom bölcsőjét, Szék faluját (városát) is magába foglaló Mezőségre látogatunk, annak is az egyik leghagyományőrzőbb falujába Ördöngősfüzesre. Füzes falu lápjaiba, mely otthona mindenféle „lúdvérceknek”, szellemeknek, lidércalakoknak, strâgoi-oknak.

Innen a nevének előtagja az „ördöngős”, amely jellemző a zenéjére, táncára és hiedelmeire is. Mezőség kultúrűja rendkívül gazdag  - de ez a gazdagság nem a cifraságra, a barokkos túlzásokra vonatkozik, mert az itt nincs, minden letisztult. Hanem a kultúrák sokszínűsége hozta gazdagságra, mert itt magyarok, szászok, románok, cigányok élten együtt évszázadokon át és mindenki beltette a közösbe, amit otthonról hozott - de közben megtartotta saját egyéni kultúrájának minden jellemzőjét is. Ezért egy nagyon érdekes világ ez!

A Nagy Figurák második részében bemutatott tánc a ritka magyar vagy ritka fogásolás, melyet a falu egyik ikonikus egyénisége, táncosa Réti János táncolt. A táncait és őt magát is Kallós Zoltán és Martin György gyűjtéséből ismerjük, ők készítették róla az első felvételeket 1969-ben. Ez a felvétel adja az alapját a filmünknek is.

Mezőség

„Úttalan vadon volt akkoriban a Tóvidék, vagy ahogy akkor nevezték: a Mezőség. Északon a Szamos völgyét őrző királyi sóbánya, nyugaton a kolozsi barátok gyepűje, keleten a Kendék Marosparti szállásai, s délen pedig az aranyosi és tordai hegyek határolták ezt a bölény lakta vidéket, ahol egyéb sem volt, csak tó, nádas, mocsár, kopasz domboldalak s kis bozótos erdők. Mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett hullámai: lakatlan Pusztaság.” (Wass Albert – Kard és kasza 1974.)

A Mezőség a Kis- és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos között erdőtlen dombság Erdély középső részén. A honfoglaláskor a legkorábban benépesült terület volt a Kárpát-medencében. A gyepü része, mely a XI. századi gyakori kun és besenyő betörések elleni védelem egyik kiemelt területe volt. Az ekkor még nagyrészt erdő borította, tavakkal, mocsarakkal szabdalt terült jó részét kiirtották, mocsarait lecsapolták, hogy legelőket, szántő területeket nyerjenek. Innen is a táj elnevezése. A későbbi századokban a románok és a szászok, örmények beköltözése következtében sok szempontból kevert vidékké változott a mintegy 300 települést magába foglaló Mezőség, hisz az etnikai sokszínűségen túl a különböző jogállású közösségek is tovább színesítették a társadalmi képet. A különböző kultúrák kölcsönhatása itt emelte a legmagasabb fokra az erdélyi zene- és tánckincs gazdagságát. Ezt a gazdagságot különös módon a természetföldrajzi környezet és az elmaradott infrastruktúra  segített megőrizni - mert a közösségei által létrehozott hagyományos értékek az elszigeteltség miatt konzerválódtak. A térséget a nagy kereskedelmi útvonalak elkerülték - így a korok divathullámai is.

Ördöngősfüzes az erdélyi Mezőség egyik kistája, a Kis Szamos-mente faluja.  A falu a táncházmozgalomnak több kiváló egyéniséget is adott: Hideg Anna néni énekes- mesemondót a Lapohos fivéreket, akik nemcsak kiváló táncosok, de ismert vőfélyek (gazdák) is voltak, vagy Hajdú Feri bácsi táncos mesterünket. Táncainak gyűjtése elég későn kezdődött el, Martin György Kallós Zoltán közreműködésével először 1969-ben szervezett filmes táncgyűjtést a faluban, ekkor végigjárták a Kis-Szamos mente számos települését. Ekkortól ismerhette meg a nagyközönség is Mezőség táncos és zenész egyéniségeit, a táncok és a zene magával ragadó régiességét, különlegességét. Jól mutatja ezt, hogy első népzenészeink, nagy táncházzenekaraink a Muzsikás és az Ökrös együttesek is feldolgozták a falu tánczenei hagyományait és azokat az akkor kibontakozó táncházmozgalom egyik kiemelkedő tájegységévé tették. Megismertették így a szélesebb közönséggel azokat az egyéniségeket is, akik táncukkal, zenéjükkel képviselték ezt a különlegességet.

Mindezeken túl azonban táncosokként nem elégedhetünk meg azzal, hogy elkészültek ezek a felvételek, amelyeket leemelhetünk a polcról és megnézzük, tanulunk belőlük. Nagyon fontos lenne, ha maga a közösség is újra magáénak tudná a hagyományos kultúráját, vagy az, hogy akik a folklórban jeleskednek és megtanulják ezeket a muzsikákat, táncokat, ne elégednének meg azzal, hogy a mozdulat és a dallam kifogástalanul van előadva, elvárt lenne, ha meg is ismernék ezeknek az embereknek a jellemét, a közösség életvitelét is.  Ebből a szempontből a mai fiatal generáció nagy hátrányból indul, hiszen már csak rekonstruálni lehet ezt, megélni eredeti valójában nem. Sokan szerencsések vagyunk, hogy ez a megélés még megadatott és talán hitelesen tudunk beszélni ezekről a dolgokról, mint ahogyan Busai Norbert, a Hagyományok Háza néptáncos szakmai vezetője és Módos Máté a Hagyományok Háza Néptánc Szakcsoportjának munkatársa is teszi filmünkben, akik személyesen is ismerték Ördöngősfüzes kiemelkedő táncos egyéniségét Réti Jani bácsit.

„Réges-régen olyan kicsi volt ez a falu, hogy ki sem látszott az őt körülvevő óriási nádasból. A végeláthatatlan posványos, gázos mocsárban vénséges fűzfák nőttek. Éjjel, ha a kutyák elcsendesedtek, s már csak az állatok tompa dobbantása hallatszott az istállókból és pajtákból, a porladozó fűzfacsutkók, revék világítani kezdtek. A falut keresztül-kasul kajtató éjjeliőr ilyenkor megbabonázva a templomkapu alá húzódott. Ördögök lakták a nádast, azok világítottak Füzesen minden éjjel. A népek tudták, hogy tisztátalanok laknak ott, mert csak azoknak látszik éjjel a világjuk. Azt a nagy mocsaras, szavattyús rétet az ördögök világították, a kísértetek. Egyszer aztán a templomi parókiára jött egy új pap. Annak volt egy szépséges szolgálóleánya. Az nagybeteg lett. Ordított, tépte le a ruháját, harapta a kezeit. A népek tudták, hogy az ördögök költöztek a leányban. Még a papilak is ördögös lett. A pap kétségbeesésében a környék összes papját összehívta. Csak segítsenek, mentsék meg a leányt. A sok pap egy hosszú éjjelen át egyebet sem csinált, csak letérdelve imádkozott. És a leány másnap jobban lett. A sok pap és imádság kiűzte az ördögöket a papnak a szolgálóleányából. Aztán a népek mindjobban kezdtek hallgatni az új papokra. S ahogy szaporodtak, s népesedett be a falu, kezdték kiirtani az éjszakákon át világoló vén nádast. Többet már nem világítottak a fűzfacsutkók, s a revék. Kivilágosodott a rét. Elmentek az ördögök, mert azok csak a sötétséget szeretik. Ott már nem volt helyük, mert világosság lett. De az ördögök nem mentek el Füzesrõl. Ezentúl a Zsádem árkában laktak, alól a falun. Oda költöztek a füzesből. A falu pedig egyre csak nőtt-növekedett. Kellett a kő háznak, pajtának, kalyibának. A népek a Zsádem nagy árkából bányászták a köveket a házaknak, a pajtáknak, a kalyibáknak. A régi öregek azt mondják, hogy az ördögök csak a kövek közt is szeretik.” (Hajdú-Farkas Zoltán: Füzes ördögei In.: folkMAGazin 1999/4)

Jani bácsi 1929-ben született Örödöngősfüzesen, ott is élt egész életében. Kiváló táncosként tartották számon a faluban, így kerülhetett már az első táncos adatközlők közé, az első felvételkor már negyven évesen. Jani bácsi meggyőződése szerint aki jó táncos, annak „nagyon jó zenehallás kell, hogy tudjon jól táncolni!”

A zenehallás mellé persze akarat is kell, ami neki már kislegény korában is megvolt. Tíz- tizenkét évesen bezárkózott az istállóba és ott gyakorolta azokat a tánclépéseket, kombinációkat, amelyeket az édesapjától, és a hasonló korú férfiaktól látott. A saját fütyörészése szolgáltatta a zenét. Maga így vallott erről: 

 „Hallgass ide, kell szeressed is, de kell legyen füled! Kell szeretni is, kell itt, hogy hogy húzza a zenész, hogy a zenész után pattogtat. Tanítottam nekijek, azt mondtam, nem is kell prímás. Nem kell prímás! Csak brácsos és bőgő. S nem lehet azután táncolni? Hát én úgy táncolok, hogy pattogatok, nem így van? Ahogy én pattogatok, úgy facsarom a lábam.” (Folkmagazin, 2009).

A magyar táncot, vagyis a ritka fogásolást és a verbunkot rajta kívül csak kevesen tudták, egyedül az ő családjában maradt fenn ez a tudás. Nemcsak szóló férfitáncokban, hanem páros táncokban kiváló volt. A magyarcsárdást különösen egyedien táncolta.

Réti János a mezőségi tánckultúra kimagasló képviselője. Férfitánca az utána jövő generációknak és a táncházas fiataloknak alapvető jelentőséggel bír. Arra is ösztönöz, hogy a táncban ne csak a tisztán másolás, hanem az egyedi íz is helyet kapjon, adassék meg mindenkinek a táncalkotás öröme. Útravalóul pedig ezt kapjuk Jani bácsitól:

„Hát hallgass ide, én ezeknek a fiataloknak azt üzenem, hogy még tanulják az én táncomat, kell még tanulják, ne haragudj. Pedig ott van a filmen, az este bejött három fiatal legény, a mellettünk való szobából jöttek, s bejöttek az este. Én adtam nekijek egy-egy kicsi pálinkát, de nem ittak, csak éppeg megpuszilták. Azt a hatvankilencest mutatta ott, azt mondtam: álljon fel maga, s velem így csinálja a ritka magyart. Azt mondta, Réti bácsi, mi ezt a filmet mind nézzük, de hát, ahogy maga táncolta ezt a ritka magyart, mind nézzük, s mind csináljuk, de csináljuk, úgy, mint csinálta maga, azt mondta. Hát hogy létezik, hogy maga így facsarta a lábát, s így csinált, s úgy? Mondom, akkor negyvenéves voltam, s most nyolcvan vagyok pont. Nem? Mondtam, én most is megcsinálom a ritka magyart. Megmondom a zenésznek: Ritkát! Azért ritka magyar, hogy ritkán csinálja, nem gyorsan, mint máma ezeknek! (…) Ti, ha eztet a filmet, ami van nálatok, ezt meg kell hogy tanuljátok, de meg kell tanuljátok, nem úgy, hogy csak csináljátok, hanem tanuljátok meg, nézzétek meg a filmről, jól, hogy hogy tekerem én a lábom, s hogy hogy csinálom. (…) Én járom ezt az enyimet rendesen. Én ezt tanultam meg akkor, és azt csinálom máma is.”

A Népművészet Mestere díjat táncos tudásáért 2010-ben kapta meg.

Az erdélyi lassú legényesek a táncstílusunk újabb rétegét képviselik, melyek részben már az új táncstílus formai és zenei jegyeit hordozzák, megtartva az régi stílus ide vágó formáit is. Improvizatív jellegű, főleg Mezőségen kötetlenebb szerkezetű, szólisztikus, olykor csoportosan járt tánckezdő férfitánc. A lassú legényeseknél általános, hogy egy nagyobb technikai tudást igényelnek a táncostól, nem a csapásoló motívumok, mint inkább a lábfigurák, „facsarások” jellemzik. Sokkal több finomságot, érzelmi töltetet igényel és mutat is meg a gyorsabb, sűrű legényes táncokhoz képest. Ezért is van, hogy sokkal kevesebben tudják magukénak ezt a táncfajtát.

Réti Jani bácsi a ritka fogásolás mestere volt és nemhiába emiatt kiváló páros táncos is volt, hiszen mindkettőben a finomabb mozdulatok dominálnak. És milyen fontos is volt ez a faluközösség nőtagjai számára is, hiszen aki a lassú, finom mozdulatok kiváló bírtokosa, az sokkal finomabb a páros táncokban is, így a párválasztásban is igen fontos szerep jutott a szóló legényesek lassúbb formáinak, melyek az eröszakosabbnak tűnő gyors sűrű legényesek csapásokkal bőven tarkított formáihoz képest sokkal érzékletesebb kifejezési formát képviselnek.

A neves folklórgyűjtő, Kallós Zoltán édesanyja is Ördöngősfüzesről származott, rokonsága a mai napig is él ott. Innen származik kedves dala is, melyet a táncházmozgalom szinte himnusszá emelt, róla minden évben ezzel a „füzesi” nótával emlékezünk meg:

Fordulj kedves lovam napszentület felé,
úgyse jövünk többet soha visszafelé,
messze földre megyek elbujdosom innen,
szép szülűhazámat nem látom meg többet.

Fúdd el jó szél fúdd el hosszú útnak porát,
hosszú útnak porát fakó lovam nyomát,
jó ló volt a fakó jó a viselete,
áldja meg az isten aki fölnevelte!

Az idegen földön olyan beteg vagyok,
szomszédim házáig alig elámbolygok,
szomszédim azt mondják talán meg is halok,
én is azt gondolom meg nem is maradok.

Idegen városba idegen emberek,
járok az utcákon senkit sem ismerek,
szólanék hozzájuk de ők nem értenek,
ezen az én szívem de nagyon kesereg.

Fordulj kedves lovam napszentület felé,
úgyse jövünk többet soha visszafelé,
messze földre megyek elbujdosom innen,
szép szülőhazámat nem látom meg többet.

 

Források:

Kádár József–Réthy László–Tagányi Károly: Szolnok-Doboka vármegye monográphiája (I–VII., Dés, 1900–1905)

Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok 1995.

Magyar Néprajzi Lexikon Mezőség címszava

Magyar Néprajz VI. – népzene, néptánc, népi játék

Magyar Zoltán: Tetűbőr belezna 2008.