A Dombos Kultúrklubban Kishegyesen!
Berecz András népzenei műsorát hozza el Kishegyesre! Dalok, jókedv, nevetés, és vidám anekdoták!
Berecz András egyetlen gyerekként, 1957-ben született Budapesten, édesanyja 43 éves korában. Tizennégy éves koráig az V. kerület, majd Kelenföld lakója volt, jelenleg Zuglóban él, de gyökerei szülein keresztül a Felvidékhez és a Nagykunsághoz kötik. Édesapja Berecz István a Felvidéki Sőregen, a Gömör megyei (ma Szlovákia) egyutcás falucskában született, harmadik gyerekként már iskolába is járhatott. Rimaszombatban érettségizett, Prágában közgazdasági egyetemet, a debreceni egyetem bölcsészkarán francia-magyar szakot, majd Budapesten a Pázmány Péter egyetemen jogot végzett, tízegynéhány nyelven beszélt. Sokféle munkahelyen megfordult, de végül, és leghosszabb ideig műszaki szakirodalmi fordítóként dolgozott az Országos Fordító- és Fordításhitelesítő Irodánál. Sok 56-os és „rendszeridegen elem landolt itt" – kulákok, bárók, grófok – maga Berecz István is közéjük tartozott (az Egyesült Izzó 56-os munkástanácsának tagja volt). Hangszeren nem játszott, nem énekelt, de fütyülni remekül tudott. Édesanyja Tanka Mária szülőhelye a Nagykunság közepén fekvő Kunhegyes. Egészen fiatalon, az otthoni viszonyok elől menekülve, szerencsét próbálni költözött Budapestre, ahol a korszellemnek megfelelően marósesztergályos szakmunkásvizsgát szerzett, és nyugdíjazásáig fémmunkásként dolgozott a Finommechanikai Műveknél. Fiatalkorában emellett egyéb munkákat is elvállalt, besegített egy zöldségesnek, valamint Tímár Magda újságírónőnél takarított (egyébként vele jó barátságba is került). Az édesanya otthonról hozta a mesélés, éneklés szeretetét és tudományát. Anyai nagyapja, Tanka Gábor Kunhegyesen és környékén nagyon híres nótafának, jó táncosnak számított, citerán, klarinéton is játszott. „Édesanyám édesapja nagyon híres táncos és énekes ember volt. Két bottal tudott táncolni. Összecsapta őket, forgatta igen szaporán, s hozzá a lábát is magasba kapkodta rendesen. Olyan szépen ki tudta kopogni a ritmusokat a két bottal, hogy igen nagy tekintélyt szerzett magának. Tárogatón és citerán is játszott. Volt egy okarinája is – édesanyám szavaival: hörcsögformájú cserépsípja – a kemencesutban. Amit csak kezébe vett az öreg, az muzsikálni kezdett. Cimbalmos muzsikus, ha betolta hozzájuk a hangszerét, nem is vitte el őtőlük. Amikor disznóvágás volt, az a sok hús meg kolbász öt-hat nap alatt mind elfogyott, mert a koldust is behúzta a ruhájánál fogva. Mindent megétetett az emberekkel. Ha nem dicsérték meg a pálinkáját, a bottal szétcsapta, úgy itta meg a döngölt föld. Nagy természetű, verekedős, ivós ember volt, de a végtelenségig jó szívű, mindenét megosztó és örök tréfás ember"– mondta róla Berecz András egy interjúban (2007. Vörösvári Újság 14-15) Mivel otthon nem volt tévéjük (ma sincs), András minden nap édesanyja dalait, meséit és családi történeteit hallgatta. Édesanyjának nagyon jó hangja és ritmusérzéke volt, a kis Misi unokája is sokszor kérte tőle azt a speciális körmös dobolást, amivel sajátos ritmusban tudta kísérni a csárdásokat. A tévénélküliség, az átlagosnál idősebb szülők, a vidékről hozott sajátos kultúra és nyelvezet az iskolában nem elszigetelte, hanem mókamesterré avatta a kis Andrást. „Olyat mondtam, amilyet nem hallottak, azt meséltem, amit én láttam. Persze meg is toldottam." Általános iskola után a Táncsics Gimnáziumba járt, 1976-ban érettségizett. 1973-ban találkozott először élőben széki zenével a Huszonötödik Színházban, ahol Sebőék játszottak egy színdarabban. Gimnáziumi osztálytársa Nagy Balázs (Táltos együttes, ma tekerőkészítő) 1974-ben mutatott neki széki fotókat és erdélyi zeneanyagot eredeti felvételekről. 1975-76-ban a táncházzal is kapcsolatba került, de nem táncolni, hanem a zenét hallgatni, üldögélni járt oda. András 1976-ban érettségizett. Gimnázium után előbb festő akart lenni, sokáig a legjobb kifejező eszköze a rajz és a fotó volt. Végül a jogi karra jelentkezett, de előtte egy évet dolgozott a Híradástechnikai Vállalatnál, majd – mint előfelvételis – egy év sorkatonai szolgálatot is le kellett töltenie Kalocsán. Ez alatt a két év alatt már egyre jobban beleásta magát a magyar népzenébe, s népdalénekes pályafutása is ekkor kezdődött. Eredetileg a gregorián, madrigál és barokk zene mellett a flamenco és a keleti népek zenéje érdekelte. A Gorkij Könyvtár zeneműtárában Rétsághy Zsolt barátjával gyakran hallgattak baskír, tatár, mongol, grúz, iráni, azeri, török, indiai muzsikát. Itt hallotta először a Rajeczky Benjámin szerkesztette Hungarian Folk Music lemezt és a négylemezes Magyar Népzene I. albumot is, amely nemcsak egyszerűen lenyűgözte, hanem az életét változtatta meg. „Olyan fülbeszökő zenei szabadságot, hangképzést, költői szöveget, szép kiejtést kaptam én ott ízelítőül, egyszerre, ami nélkül tovább el sem tudtam volna képzelni a »hátralévő« napjaimat, az életemet! Ezek a névtelen moldvai, erdélyi asszonyok, férfiak a zsigereimben kóválygó kacat dallamokat szép szerényen hátraparancsolták, átnyalábolták – az angyalok erejével el is taposták." – emlékezett vissza András az egyik vele készült interjúban (Folkmagazin IX/2002. 3. 34-37). A moldvai csángókról előbb Bálint Zsolt beszélt neki. Később gyakran feljárt Domokos Pál Péterhez, ő készítette fel első moldvai gyűjtőútjára is. A katonaság kényszerű egy éve alatt a színpadi szereplés jelentett némi menedéket a katonaélet gyötrelmei alól. A honvédségi kulturális berkekben Tóth Ferenc, a kalocsai népművelő, tánccsoportvezető segítette a fellépések sorának megszervezésében. Egyetemista korától (1978-82) egyre többet utazott a magyar nyelvterületen többek között népdalgyűjtés céljából. Moldva után Gyimesbe, Székelyföldre látogatott, később a mezőségi, kalotaszegi zenével ismerkedett. Ekkoriban már Kallós Zoltán is sokat segített neki. „Ott tanult meg magyarul énekelni, mesélni, embert köszönteni, vendéget fogadni – úgy, ahogy mi már nem tudunk" – írja róla Dezső János (Magyar Szó, 1990. 06. 02. 19). Ebben az időszakban már rendszeresen megfordult a budapesti táncházakban, ahol egyre többen úgy ismerték, mint aki a közismert táncházi dalrepertoárnál jóval többet tud, és szívesen énekel. 1983-84-ben ismét Kalocsára került – katonai szolgálata második felét töltötte. Ekkor már rutinos énekesként sokat szerepelt egyénileg és katonatársaival is különböző kulturális rendezvényeken, műsorokban. A keszthelyi Guzsaly együttes sorkatona tagjaival „Süvöltő együttes" néven szereztek hírnevet, egyik műsorukról az Igaz Szó (a Magyar Néphadsereg magazinja) is elismerő sorokat közölt. Leszerelése után nem sokkal, 1985 februárjában lett az Ökrös együttes tagja, amely akkor már az önálló színpadi megjelenés mellett a Kodály Kamara Táncegyüttes kísérőzenekara volt. Ugyanebben az évben kezdett Juhász Zoltánnal is dolgozni, akivel két másik zenészbarát – Fábián Éva és Sáringer Kálmán – társaságában megalapították az Egyszólam együttest, amely nemcsak közös muzsikálást, hanem sok-sok közös gyűjtőutat és a mai napig évente ismétlődő, gyűjtéssel és tanítással egybekötött nyári népzenei tábort jelentett a szoros barátság mellett. Időközben feleségül vette Jávorka Lillát, aki a Kodály Kamara Táncegyüttes táncosa volt, és 1987-től 1999-ig négy gyermekük született. István (1987), Katalin (1989), Mihály (1997) és Márton (1999), az édesapa gyermekkorához hasonló körülmények között, televízió nélkül és meleg családi körben, sok-sok mesével és dallal nevelkedtek. Az 1990-es évektől két zenekara mellett szólóénekesként és mesemondóként is egyre többet szerepelt. 1999-től már saját kiadásában jelenteti meg önálló lemezeit és könyveit. A Berecz András név jól hangzó márkává vált a magyar előadóművészet palettáján és a népi énekesekről írt tudományos monográfiáról a tudományos körök is elismerően nyilatkoztak. 1990-től sorra kapta az elismeréseket, díjakat. Egyre elmélyültebb alkotó tevékenysége eredményei – a Kőkertben liliom sorozat, a csuvas népköltészeti fordítások, a nagykunsági mesék és dalok, a Sinka-ének és a gyergyói népzenei válogatás – mind hosszú időn át érlelt, rendkívül igényes formában megjelentetett kiadványok. Az említett műveket egyre rangosabb helyszíneken – MOM, Bárka Színház, Művészetek Palotája, pécsi Kodály Központ, majd 2013-tól a Nemzeti Színház – színpadán mutatta be, a legrangosabb hazai és határon túli népzenei előadók és ifjú tehetségek közreműködésével. 2010-től „Berecz estek" címmel indult előadássorozata óta két fia, István és Mihály is rendszeresen fellép vele, az Egyszólam együttes többi tagjainak gyermekeivel együtt. 2014-ben családi koncertjüket a Zeneakadémián mutatták be. István Juhász Zoltántól tanult furulyázni, emellett tárogatón játszik, valamint kiváló táncos, aki 2012-ben ben megnyerte a Fölszállott a páva televíziós vetélkedőt szólótánc kategóriában. Mihály 3 éves kora óta gardonozik, 7 éves korától hegedül, 9 évesen kezdett zongorázni, 2010-ben oratorikus művet komponált. 2013- ban már Kocsis Zoltánnal és a Zuglói Filharmóniával szerepel szólistaként. Berecz András egyféle, mindig hiteles, „átlátszó", egyenes életet él. Nála a közös szellemi kincseinkre való rácsodálkozás, a megőrzés és továbbadás vágya, az egyetemes értékekhez való igazodás az alkotómunkában, a színpadon és a magánéletben is életforma, olyan, mint a levegő, ezért lehet bárki számára etalon az ő művészete.
Az életrajzot összeállította: Juhász Kati [2014]
