A Horthy-korszak nosztalgiája az idealizált falu képét emelte be a színházi színpadokra, a parasztokból pirospozsgás leányok, a népdalokból nóták meg népies műdalok lettek. A városi polgárság szeretett nosztalgiával merengeni egy soesmvolt falusi idill felett. Ebbe a közegbe robbant be Kodály és Háry János - valódi parasztok, vaskos humor, igazi népdalok - és egy, ma már nehezen érthető, korabeli szlenggel és áthallásokkal teli librettó. Vajon érthető, értékelhető-e ma még?
Népies nosztalgia a két háború között
Amikor 1926 őszén Kodály Zoltán daljátéka színpadra került, a közönség már évek óta a népies nosztalgia bűvöletében élt. A trianoni sokk után az ország szívesen menekült egy idealizált, sosemvolt falusi Magyarországba, ahol a legény betyáros, a lány pirospozsgás, a csárdában pedig minden bánat elmúlik egy nótával. Az 1920-as évek elején újra fellángolt az érdeklődés a népszínművek iránt: Szabados Béla Bolond Istók című népies daljátéka 1922-ben kirobbanó sikert aratott, az 1923-as Petőfi-centenárium tovább szította a lelkesedést, a Nemzeti Színház pedig ciklusokban újította fel a régi darabokat. A keresztény-nemzeti kurzus kulturális közege szívesen látta ezt a rendezett, konfliktusmentes falut: a népies színpadon nem voltak nincstelen cselédek, kivándorlók - csak ünneplőbe öltözött, hűséges, csillogó szemű Nép.
Maga a műfaj ekkor már bő fél évszázados volt. Szigligeti Ede A szökött katonájával született 1843-ban, és a reformkorban még merész újításnak számított, hiszen először állította a magyar parasztot főhősként a színpadra. A forma azonban hamar megmerevedett: városlakó szerzők írták a városi középosztálynak, a falu inkább díszlet lett benne, mint valóság. A dalbetétekben eredeti népdalok helyett népies műdalok, nóták szóltak, szerzőik többnyire nyugat-európai dallamfordulatokkal távolodtak el a valódi magyar népdaltól.
A harmincas évekre a népiesség már az ünnepi idegenforgalom kellékévé vált. 1931-től minden augusztusban, a Szent István-hét programjaként, a főváros szervezésében és pénzén léptek fel Budapesten a Gyöngyösbokréta mozgalom csoportjai. A mozgalmat kezdettől sok kritika érte, mert a hagyományból csinált kosztümös színpadi látványosságot ezzel – de nem szabad elfelejtenünk nekik, hogy közben sok értékes anyagot mentettek meg a feledéstől. A korszakban a filmvászonra is felkerültek a régi népszínművek: Csepreghy Ferenc Sárga csikója 1936-ban, a Piros bugyelláris 1938-ban. A zsidótörvények után a hivatalos filmpolitika már a saját ideológiája szerint formálta a népies témákat, a népi írók szociográfiai igazságától messze távolodva.
Kodály és Bartók népzenekutatói munkássága éppen ezzel a világgal ment szembe: ők a falu valódi, ősi dallamait gyűjtötték, nem az úri szerzők tollából született nótát. Hogy a határ mégsem volt éles, azt jól mutatja, hogy a Gyöngyösbokrétát éppen a Háry egyik szövegírója, Paulini Béla indította el – a mozgalom nyitánya a daljáték 1929-es csákvári előadása volt, földműves szereplőkkel. a sors különös fintora, hogy az eseményről egy néma filmhíradó kockái maradtak csak ránk.
Hogyan lett Az obsitosból ellen-népszínmű
Háry Jánost nem Kodály találta meg – Háry talált rá Kodályra. A nagyotmondó obsitos, aki egyetlen kardsuhintással térdre kényszeríti Napóleont, és akinek a kezéért Mária Lujza is epekedik, már nyolc évtizede élt a magyar olvasók képzeletében, amikor 1924 márciusában a róla szóló szövegkönyv a zeneszerző asztalára került.
Az alak Garay János reformkori költőig vezethető vissza. A szekszárdi születésű Garay 1843-ban, egy évvel Petőfi János vitéze előtt írta meg Az obsitos című tréfás elbeszélő költeményét egy valóban élt katonáról, akit személyesen is ismert. A történeti Háry János Ferenc császár seregében szolgált – igaz, sem huszár, sem tábornok nem volt soha. Garay verse a régi olvasókönyveknek köszönhetően nemzedékeken át iskolai olvasmány maradt, így a húszas évek közönsége számára Háry neve már ismerősen csengett, mielőtt a zenemű egyetlen hangja megszólalt volna.
A színpadi változatot Paulini Béla és Harsányi Zsolt írta. Paulini újságíró volt, humoros és gyerekeknek szóló könyvek szerzője, Harsányi író, műfordító, színházi ember. Garay lényegében egyszereplős versét ők bontották ki többszereplős mesejátékká: így került a színre Örzse, Háry jegyese, Marci kocsis, a cselszövő Ebelasztin és a szerelmes Mária Lujza. A darab eredetileg a Nemzeti Színház számára készült prózai daljátéknak, Kodály dolga a zenei betétek megírása volt; a librettó kialakításában nem vett részt. A mű végül az Operaházba került. Kodály 1925–26-ban, lassan komponált, a partitúra éppen csak elkészült az 1926. október 16-i ősbemutatóra, amelyet Rékai Nándor vezényelt és Márkus László rendezett, a címszerepben Palló Imrével.
A Háry maga is a korszak nosztalgikus hangulatából nőtt ki – mégis több lett egy újabb népies daljátéknál. A különbség a zenében van. A népszínművek betéteiben népies műdalok szóltak, a Háryban viszont a dalok egytől egyig a néphagyományból valók.
A zeneszerző saját gyűjtéseiből válogatott, többségüket még az első világháború előtt jegyezte le, főként a Felvidéken, gyerekkora tájain, Galánta és Nagyszombat környékén – ott, ahol Háry faluja, Nagyabony is fekszik. A Tiszán innen, Dunán túl dallamát Bartók gyűjtötte Tolnában, abban a megyében, ahonnan a valódi Háry származott. Szabolcsi Bence szerint a mű három rétegből építkezik: a magyar népdalból, a 18–19. század fordulójának verbunkos zenéjéből és Kodály saját, a mesét színező kompozícióiból.
A népszínmű a falut városi nótával szólaltatta meg, Kodály viszont a falut a saját hangján engedte énekelni, méghozzá az ország legrangosabb zenés színpadán. Irodalmi forrásként sem egy népszínművet vettek alapul az alkotók: a darab a reformkor népies hagyományához, Garay verséhez nyúlt vissza, abba az időbe, amikor a népiesség még nem kopott manírrá. Hasonló utat járt be Kacsóh Pongrác is, aki 1904-ben Petőfi János vitézéből írt daljátékot.
Kodály hősét sosem tartotta hazugnak, Münchhausen-figurának sem: szerinte Háry a magyar mesélő fantázia megtestesülése. Ugyanakkor ma már elég nehezen tudjuk követni a 100 évvel ezelőtti szöveget, sem szavau, sem utalásai nem egyértelműek ma már. Ki tudja ma már például, mi az a podagra?
A második kalandban Háry már a bécsi Burgban szolgál, a császári testőrség strázsamestereként: nagy sarzsiba került. A sarzsi a francia charge szóból, német közvetítéssel érkezett a magyarba, és rangot, főként altiszti rangot jelent; a strázsamester (Wachtmeister) a lovasságnál nagyjából a mai őrmesternek felel meg. Ferenc császárt eközben a podagra kínozza, Háry pedig – mint mindenhez – ehhez is ért: csodakenőcsöt ajánl ellene. A podagra a köszvényes roham régi neve, amely jellemzően a nagylábujj alapízületében tör ki: a szervezetben felhalmozódó húgysav tűhegyes kristályokként csapódik ki az ízületben, az immunrendszer idegen testként támad rájuk, és ebből lesz a hirtelen, gyötrelmes gyulladás.
Szótárazni színpadi mű nézése közben eléggé nehéz - így nem csoda, ha ma már nehezen tudjuk befogadni a Háry Jánost. Az Opera elkészítette idén a gyerekváltozatot, gyerekszereplőkkel, Háry Jánoska címen. Rövidebb és érthetőbb, gyerekekeszámára befogadható változat volt a cél, Dávid Ádám szövegével - érdemes megnézni, hogy sikerült. (A bemutatóról korábban itt írtunk).
Most pedig érkezik a centenáriumi felújított változat felnőtt közönségnek az operába, Október 17-én premierrel, majd október 18, 20, 21, 22, 24 és 25-én előadás-sorozattal nyitnak.
Vajon hazudik-e Háry János, amikor elmeséli, hogyan mentette meg az osztrák császár lányát, Mária Lujzát, miként győzte le egymaga Napóleon hadseregét, majd mondott nemet a bécsi udvar minden gazdagságára, hogy végül Örzsével térjen haza Nagyabonyba? Kodály számára a válasz egyértelmű volt: Háry nem közönséges nagyotmondó, hanem költő, akinek történetei nem a történelmi tények, hanem a képzelet igazságát őrzik. Ez a gondolat áll Béres Attila új rendezésének középpontjában is. Értelmezésében Háry történeteinél nem az a kérdés, igazak-e vagy sem: esetében a költészet az egyszerű ember túlélését segíti, és megmutatja, miként őrizheti meg méltóságát egy olyan világban, ahol a történelem alakítására kevés befolyása van. A mese teremtő erejével lehetőséget ad arra, hogy az ember újraértelmezze múltját, elviselje jelenét, és elképzelje jövőjét.
Aki szívesen kísérletezne azzal, megérti-e ősbemutatója után 100 évvel a Háryt és vele Kodály törekvéseit, még egy esélyt ad az Opera: a Háry100 jubileumi programsorozat részeként a bemutató másnapján Kodály népdaldélelőttöt tart az Operaház. Az október 18-án, 11:00 órakor kezdődő programban Brassói-Jőrös Andrea, Gál Erika, Kovácsházi István, Sándor Csaba és Rácz István válogat a zeneszerző népdalfeldolgozásaiból. A fellépő művészek partnere a zongoránál Szennai Kálmán.
cover: AI asszisztált grafika.
