Különleges, egymást keresztező csőrével valóságos élő konzervnyitóként bontja fel a kemény fenyőtobozokat, és még a legkeményebb téli fagyokban is fiókákat nevel. A keresztcsőrű (Loxia curvirostra) a fenyőerdők egyik legizgalmasabb, papagájmódra akrobatikázó lakója, amelynek élete minden pillanatában a tobozterméshez igazodik – ismerjük meg ezt a hazánkban is védett madárfajt. Tóth János írása.

A természet egyik legérdekesebb evolúciós szerszámát viseli magán a verébalakúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó keresztcsőrű. A népnyelvben és a régi szakirodalomban – különösen Erdélyben – keresztorrú madárként, illetve kis vagy piros keresztcsőrűként is emlegetett faj Európa, Ázsia (főként Szibéria) és Észak-Amerika tűlevelű és vegyes lombhullató erdeinek jellegzetes lakója ez a verébnél valamivel nagyobb és erősebb testfelépítésű madár.

Különleges csőr és kor szerint változó tollazat

A faj legfőbb ismertetőjegye a nevét is adó, kereszteződő csőre. Felső és alsó kávája egymást keresztezve hajlik el (egyedenként eltérő, hogy jobbra vagy balra), ami más madaraknál súlyos rendellenesség és életképtelenség lenne, a keresztcsőrűnél azonban maga az életfeltétel. Különös élmény végignézni, hogy hogyan táplálkoznak. A madár erős, szürkés szarubarna csőrével mesterien szétfeszíti a tobozok pikkelyeit, majd elszarusodott nyelvével kiszemezgeti a magokat.

A keresztcsőrű társaságkedvelő, fürge madár, amely valódi tornászmutatványokat végez: szétterpesztett lábakkal mászkál, fejjel lefelé csüng az ágakon, sőt a papagájokhoz hasonlóan a csőrkampójával is képes felhúzza magát az ágakon. A keresztcsőrű változatos színekben fordul elő erdeinkben. Az öreg hím tollazata téglavörös (különösen élénk a farcsíkja), szárnya és farka pedig sötét olajbarna. A tojó alapszíne szürkés-olajzöldes, zöldessárga farcsíkkal. Érdekesség, hogy a fiatalabb hímek először sárgásak, majd narancsszínűek vagy zöldessárgák lesznek, míg a frissen kirepült fiókák a tojóhoz hasonlóak. Hangja fütyülő, surrogó, flótázó és csicsergő szólamok sajátos keveréke, jellegzetes hívogató hangja pedig éles „gip-gip-gip” vagy „zok-zok” szótagokra emlékeztet. Fő tápláléka a fenyőmag, de a bükk, a juhar, az égerfa és a boróka termését, bogyókat, rügyeket, sőt levéltetveket és hernyókat is fogyaszt, így a növények védelmezője is. 

A legenda szerint a keresztcsőrűnek akkor görbült el a csőre, mikor megpróbálta kihúzni Krisztus kezéből a szeget a kereszten - és ekkor lett vörös is a színe Krisztus vérétől.

Képfelirat

Téli költés és a fészek melege

Mivel a keresztcsőrű élete teljesen a fenyőmagterméshez igazodik, az év bármely hónapjában költhet (akár évente két-három alkalommal is), legjellemzőbb fészkelési ideje azonban a tél közepe és vége (decembertől márciusig). Amikor körülötte még téli álmát alussza a természet, a tojó a fenyők sűrű ágai közé, roppant magasra építi zárt fészkét. Gallyakból, fűszálakból és zuzmóból készíti, belsejét pedig vastagon kibéleli mohával, tollakkal és szőrrel, hogy a hideg téli időben is megtartsa a meleget. A szürkészöldes alapon karminbarnán és ibolyásszürkén pettyezett 3–4 (ritkán 5) tojáson a tojó egyedül kotlik 13–14 napig, miközben a hím eteti őt.

Képfelirat

Különös, hogy a fiókák még egyenes csőrrel kelnek ki, így a kirepülésük után további 4–6 hétig szüleik táplálására szorulnak, amíg a csőrkáváik kereszteződnek és elég erősek lesznek a tobozok önálló felnyitásához.

Kóborló életmód és természetvédelmi helyzet

A keresztcsőrű elterjedését a fenyvesek határozzák meg, ám állandóságról alig beszélhetünk: ahol bőséges a termés, ott megtelepszik és családot alapít, ha viszont elfogy a táplálék, továbbáll. Úgynevezett inváziós években, amikor az északi fenyvesekben gyenge a termés, hatalmas csapatokban vonul dél felé. Kiszámíthatatlan kóborlásai során olykor egészen váratlan helyeken – például az Alföld kis fenyőcsoportjain – is felbukkanhat.

Érdekes kettősség figyelhető meg a faj történelmi és modern megítélésében. A századforduló szakírói (például Herman Ottó és Chernel István) még kiemelték, hogy a madár pazarlóan bánik a tobozokkal (amelyik nem nyílik ki könnyen, azt elejti), és helyenként a fenyőmagtermés vagy a fiatal hajtások csipkedése miatt okozhat erdészeti károkat. Ugyanakkor már ők is elismerték, hogy a lombos fákon levéltetveket pusztít, és vidám megjelenése értéket képvisel.

Ma már tudjuk, hogy a keresztcsőrű a fenyvesek ökoszisztémájának természetes és fontos része. Globális és európai állománya stabil, Magyarországon pedig védett faj, természetvédelmi értéke 25 000 forint. Hazánkban kis számban, elsősorban a középhegységek (és a nyugati határvidék) magasan fekvő lucfenyveseiben költ rendszeresen.

képek: wiki commons,  christie greene on Unsplash

Források:

Chernel István: A keresztcsőrű In.: Magyarország madarai Budapest 1899.

Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról –  A keresztorrú. Budapest, 1901.

Jeszenszky Kálmán: A keresztcsőrű (Loxia curvirostra L.) élete és fogása In.: Kócsag I. szám 1931.

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME): Magyarország madarai – Keresztcsőrű (Loxia curvirostra)