„Hangok, arcok, halványuló emlékek látogatnak el hozzám életem messzi tájairól. El-elhozzák a múlt édes igézetét, s ami bajos volt, keserves volt, azt is megszépítve lebbentik már elém. Így van ez, ők az ifjúság, a küzdelmek, kemény munka és növekvő tapasztalat, ők együtt: Afrika…Afrika, amit felejteni nem lehet. - írta Kittenberger Kálmán. Az Afrika-kutató kalandos életét Tóth János idézi fel.
Kittenberger Kálmán 1881. október 10-én született a Nyitra vármegyei Léván, egy szegény, de tisztességes, nyolcgyermekes iparos családba, utolsó gyermekként. Az elemi iskoláit itt végezte és s gimnáziumot is itt kezdte el. Ekkor már igencsak vonzotta a természet ismerete, leginkább a madárvilág.
„Figyeltük a rovarvilágot, a madarakat, a madárvonulást, tudomásunk volt minden madárfészekről, ismertük az érdekesebb (szerintünk legérdekesebb) bogarak és lepkék lelőhelyeit, a legbiztosabb horgászhelyeket. Az útleírások, a természetrajzi ismertetések, vadásztörténetek voltak legkedvesebb olvasmányaim. Az volt a legnagyobb bánatom, hogy csak nagy ritkán juthattam hozzájuk.”
A lévai tanítóképzőbe iratkozása után Kriek Jenővel, híres entomológussal (rovartani kutató) hozta össze a sors - természetrajz tanára lett. Tőle tanulta meg az állatok, főleg madarak kitömését, preparálását. Ez a tudása hozta össze a kor legnagyobb polihisztor tudósával, Herman Ottóval és Bíró Lajos zoológussal, ornitológussal, aki az egyik legnagyobb óceániai gyűjteményt hozta létre, amit ma a Néprajzi Múzeum őriz.
Korábbi tanárának köszönhette azt is, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum segédpreparátora is lehetett. Mivel tanulmányait szülei nem tudták finanszírozni, ebből a csekély fizetésből próbálta fedezni költségeit, gyakran éhezett. A főiskolai tanulmányaival végül felhagyott, depresszióba zuhant és az öngyilkosság gondolata is megfogalmazódott benne, ahogy a messzi utazásokról dédelgetett álmai szertefoszlani látszottak. Ebben az elkeseredett állapotban került a hétfalusi csángók közé Tatrangra tanítónak 1902-ben. Életkörülményei itt is szerények voltak, de a falusi tanítói munka mégis állandó biztonságot adott számára. A tanítás mellett pedig vadászhatott is - figyelte, kutatta a Kárpátok élővilágát.
Afrika
Tanítói kinevezése után fél évvel kapott levelet Bársony Istvántól, a korabeli magyar vadászirodalom legjelesebb személyiségétől - aki József főherceg számára is szervezett afrikai vadászutakat - hogy vegyen részt azon az utazáson, amelyet Damaszkin Arzén, bácskai földbirtokos számára szervez Afrikába - mivel preparátor még nem volt az expedíció csapatában.
„Telegrafáltunk tehát neki, hogy milyen feltételek alatt és mikor jöhet Afrikába. Még aznap megérkezett a rövid válasz: "Azonnal, bárminő feltételek alatt." így jutott Kittenberger Kálmán a Kilimandzsáró vidékére, amelynek faunáját még ma is ernyedetlen szorgalommal és odaadással gyűjti a Magyar Nemzeti Múzeum számára.” (Damaszkin Arzén: A maszái fennsíkon Budapest, 1906.)
Ezzel élete egy újabb fordulatot vett. Mivel utazása költségeit magának kellett állnia, egykori munkahelyéhez, a Magyar Nemzeti Múzeumhoz fordult segítségért. A múzeum nemcsak, hogy finanszírozta az utat , hanem fizetést is ajánlottak annak fejében, hogy gyűjtést is végez a „fekete-kontinens” állatvilágában és a gyűjtéseit hazaküldi a múzeum számára.
Malária
Kenyában, Mombasa kikötőjében szálltak partra, ám Kittenberger számára ez az expedíció nem tartott sokáig: maláriás lett így Damaszkin Arzén egyedül indult tovább. Szerencséjére több, a gyűjtőmunkájához szükséges felszerelést is hagyott a beteg Kittenbergerrel, így felépülése után megkezdhette a múzeum számára megígért gyűjtőmunkát. Lábadozása alatt megtanult a szuahéli nyelvet, így még könnyebb volt számára egyedül is elindulni a vadász- és gyűjtőexpedíciójára, egy hónappal a betegségét követően.
Öt hónap múlva Damaszkin végleg hazautazott Afrikából - de Kittenberger így is vállalta a támogatásért cserébe ígért egyéves tartózkodást. Természetrajzi adatokat jegyzett fel és folyamatosan küldte haza a múzeumnak a begyűjtött és preparált állatokat. Ezidő alatt vált igazi Afrika-kutatóvá. Gyakran keveredett el olyan helyekre, ahol akkor láttak a helybeliek először európait. Fő támaszpontja a Tanganyikában fekvő Moshi volt, innen indult a hosszabb útjaira, többek közt a Kilimandzsáró vidékére is - Gróf Teleki Sámuel 1887-es nagy expedíciójának útvonalát követve. Ezalatt az idő alatt több kisebb baleset is érte, de a legkomolyabb 1904. július 11-én.
„Az oroszlán már mellettem termett és mancsával combomba vágott – éppúgy, ahogy a macska szokta a hozzá kapó kutyákkal – ami azonnal földre döntött. Fektemben puskámat két kézre fogva, keresztben az oroszlán szájába szorítottam és úgy próbáltam távol tartani magamtól. Ezekre a válságos pillanatokra későbben sem tudtam pontosan visszaemlékezni, csak azt tudom, hogy közben az állat erős, érdes nyelve a jobb kezem ügyébe került. Nagyot rántottam rajta, hiszen az életemről volt szó. Erre a váratlan inzultusra az erősen sebzett állat egy pillanatra visszahőkölt, a fegyver a jobb kezemben maradt. Ekkor hirtelen beleismételtem egy másik töltényt és az oroszlán felé sütöttem, persze nem archoz emelve és célozva, de oly szerencsével, hogy a lövedék az állat szemén hatolt be és a koponyát összezúzva azonnali halálát okozta.” (Kittenberger Kálmán: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában Budapest, 1927.)
Az oroszlán elleni harcban Kittenberger elvesztette a középső ujját.
Az expedíciói azonban rendkívül sikeresek voltak, a sok nélkülözés ellenére is. Sokszor előfordult, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum nem tartotta magát a szerződéshez és nem küldte időben, vagy egyáltalán nem küldte a gyűjtésekhez szükséges anyagi forrásokat, így Kittenberger sokszor vadon élő állatok befogásával jutott némi keresethez. Ennek ellenére rendre küldte a megpakolt ládákat, melyek aztán a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményét gyarapították, mintegy hatvanezer gyűjtött példánnyal, madarakkal, hüllőkkel, emlősökkel.
Volt egy időszak, amikor már annyira fogytán volt a pénze és a türelme is, hogy a múzeum tétovázására az oroszlántámadás során elveszített formalinba tett középső ujját küldte haza. 1906-ban hazatért az első, és rendkívül izgalmas afrikai útjáról. Ez az utazása meggyőzte a hazai döntéshozókat is, hogy megéri Kittenbergerbe fektetni, hiszen senki más Magyarországon nem ismeri úgy Afrika élővilágát, mint ő.
Újra Itthon, de ingázva Afrikába
A szervezete a hazatérésekor teljesen le volt gyengülve, ezért a regenerálódás több, majdnem egy évet vett igénybe. A pihenő után, 1906 év végén a Vörös-tenger délkeleti csücske felé vette az irányt, és az igen veszélyes és felfedezetlen Danakil-földön gyűjtött. Ekkor barátkozott össze Horthy Jenővel, Horthy Miklós, a későbbi kormányzó fivérével, aki szintén nagy vadász volt. Ennek a felfedezőútnak a katonai behívója vetett véget. Egy év katonai szolgálat után újra Afrikába utazott, és 1908-1912 között már az Állatkert számára gyűjtött állatokat a Viktória-tó környékéről.
Az első világháború kitörésekor Ugandában vadászott, ahol, mint ellenséges ország polgárát, a brit hadsereg letartóztatta. Felszerelését és gyűjteményét elkobozták, őt Indiába, Ahmednagarban működő hadifogolytáborba internálták. 1919-ben tért haza Indiából és hazatérését követően önkéntesként belépett a Nemzeti hadseregbe, de 1920-ban, a Trianoni Békediktátum után kiábrándultan le is szerelt onnan.
A börzsönyi oroszlánvadász
Kittenberger, aki Afrika megszállottja volt, miért nem folytatta tovább afrikai kutatásait? Erre egyelőre nincs egyértelmű válasz. De ha megnézzük, hogy a háború tépázta ország gazdasági helyzete és a trianoni tragédia mit okozott az országnak, akkor könnyen rájöhetünk, hogy se igény, se pénz nem volt arra, hogy bárki is ilyen jellegű tudományos tevékenységbe kezdjen a határokon belül, vagy azon kívül. Kittenberger Kálmánnak volt egy erős hazafias hozzáállása, hiszen a hadifogságból visszatérve, azonnal önkéntes katonai szolgálatba állt itthon. Ez a hozzáállása a későbbi írásaiból egyértelműen ki is derül. Ebből következően a saját helyzete és a haza tragédiája szikla szilárdan megerősítették benne azt az elhatározást, hogy itthon marad, és a saját eszközeit felhasználva igyekszik valamit tenni saját maga boldogulásáért és a szegény, maradék országért.
Nagymaroson telepedett le, egy korábbi vadászbalesetben elhunyt jó barátjának családjánál, akik befogadták a hazatérő kutatót. A leszerelését követően egyre több időt töltött a börzsönyi kis otthonában a Sylvia-Lak-ban is. 1921-ben meg is nősült. Átvette a Nimród című vadászújság szerkesztését, sőt, 1929-ben meg is vásárolta a lapot, így már annak tulajdonosaként szerkeszthette tovább nagy sikerrel. A lapnak köszönhette, hogy ismeretséget és később barátságot kötött Fekete István íróval, aki életének történetét is lejegyezte, és Széchenyi Zsigmond gróffal is.
Az utolsó afrikai expedíció
Véve még egy nagyobb lélegzetet, és az addigiakhoz képest jóval szerényebb anyagi forrással mégis megszervezte még az ötödik és hatodik afrikai expedícióját. Horthy Jenő barátjával a Budapesti Állatkert munkatársaként indult útnak, azzal a megbízással, hogy trófeák, preparátumok mellett élő állatokkal is gyarapítsa az állatkert állományát. Ebben az időszakban lett ismert és elismert vadászati író, és hazatérésekor pályázott az Állatkert igazgatói székére is - de nem nyerte el a megbízást. 1927-ben jelent meg a Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában, 1930-ban pedig A megváltozott Afrika című kötete.
„Egyébként az emberekkel nemigen törődött. Barátait - azt a keveset - szerette, ellenségei felett elnézett, és általában jóindulatú volt mindenkihez, de nem közeledett senkihez. Egészen más volt az állatokkal szemben. Néha ellenfélként kezelte őket, de soha nem ellenségnek. És soha meg nem alázta őket, sem szóval, sem tettel. […] Nem is díszítette lakása falát egyetlen oroszlánbőr sem, pedig ezzel minden vadász szívesen eldicsekszik, mégpedig joggal.”
(Fekete István: Kittenberger Kálmán élete 1962.)
Az igazi hírnév, a tudományos elismerés vagy bármilyen kitüntetés viszont ezután sem adatott meg számára. Fáradhatatlan gyűjtői és írói munkáját itthon csak szűk szakmai körökben ismerték, pedig Angliában - a tudományos vadászirodalom hazájában - már ekkor nagy sikert arattak az Afrikáról szóló könyvei és írásai.
Hat afrikai útja során különböző állatfajok preparált példányát küldte haza, 300 új fajt fedezett fel, amelyek közül közel 40 a nevét is viseli, melyek többnyire ízeltlábúak, bogarak, vagy több madárfaj afrikai alfaja - a Nemzeti Múzeum összesen 60 000 gyűjteményi tétellel gyarapodott Kittenbergernek köszönhetően.
A harmincas években és a negyvenes évek első felében Kittenberger korábbi gyűjtéseit rendezte és az állatkert prémesállat-tenyésztési programjában dolgozott. Az ostrom idején a budapesti lakása megsemmisült, de ekkor még talpra tudott állni anyagilag. 1946 és 48 között tovább szerkesztette a Nimródot, folytatta állatkerti munkáját. A fordulat évében azonban államosították a lapot, kirúgták állásából, elutasították nyugdíj iránti kérelmét és íróként szilenciumra ítélték.
„Megverekedett az oroszlánnal, a maláriával, a feketevízlázzal, csak a kilincsekkel volt baja: nem tudott kilincselni. Nem tudott dörgölődzni, nem tudott hajlongani. Már akkor is kemény volt a dereka, és sajnos egyre keményedett, de most már fizikai alapon.”
(Fekete István: Kittenberger Kálmán élete 1962.)
1954-ben ismét munkát kapott az állatkerttől és a múzeumtól. Az állatkert a macskafélék tenyésztési programjának kidolgozásában kérte a segítségét, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig az ő és Széchenyi Zsigmond gyűjtésén alapuló Afrika-kiállításának rendezését bízta rá. 1956-ban megjelenhetett A Kilimandzsárótól Nagymarosig című könyve. Kezdett ismét felfelé ívelni a karrierje, ám a forradalom kitörésével újabb fordulatot vett az élete. A forradalmi harcok alatt a Nemzeti Múzeumot bombatalálat érte, tűz ütött ki, melynek következtében életműve egy része - a Nemzeti Múzeum Afrika-kiállítása és a hüllő-kétéltű anyag elégett. A rovar- és egyéb gerinctelen anyag nagy része megmaradt, de ez a kutatót nagyon megviselte. Belebetegedett a történtekbe és 1958. január 4-én agyvérzés következtében nagymarosi otthonában, családja és barátai körében elhunyt.
Siker - halála után
A következő évtizedben sorra jelentek meg - gyakran cenzúrázva -, a hagyatékából összeállított kötetei, neve lassan újból ismertté és elismertté vált. Sírja a Farkasréti temetőben van, emlékét nevében őrzi a veszprémi állatkert, melyet már halála évében róla neveztek el. Nagymaroson mellszobor, szülővárosában, Léván pedig utcanév emlékeztet rá. Bizonyára sokak könyvtárában – de főleg a nagyszülőkében - még ma is lapul valamely kötete, hiszen tényleg különösen kedvelt írónak számított, és aki vágyott egy kicsit az egzotikumra, az Kittenberger könyveihez könnyen hozzájuthatott és belemerülhetett Afrika világába.
Ha tehetjük, vegyük elő az egyiket, rá emlékezve.
Források:
Damaszkin Arzén: A maszái fennsíkon. Budapest, 1906.
Fekete István: Kittenberger Kálmán élete. Budapest, 1962.
Kittenberger Kálmán: Kelet-Afrika vadonjaiban. Budapest, 1955.
Kittenberger Kálmán: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában. Budapest, 1927.
Magyar Életrajzi Lexikon – Kittenberger Kálmán
Somogyi György – Tősér Ádám: Az utolsó vadászat 2021. tévéfilm
