„Magyarok!” – se elvtárs, se barát - csak simán: magyar. A parlamenti büfé száraz szendvicsein élő, fotelekben alvó, november 4-e után még két napig a Házban maradt utolsó kormánytag , Bibó István államminiszter így kezdte ellenállásra felszólító nyilatkozatát.
Egyedül az Országházban
1956. november 4-én a hajnalban érte küldött autó vitte be a Parlamentbe, a reggelre összehívott minisztertanácsra, a harmadik Nagy Imre-kormány alakuló ülésére. De a kormánynak már csak a maradékát találta ott: Nagy Imre a jugoszláv nagykövetségen volt, Maléter Pál szovjet fogságban, Kéthly Anna hivatalos ENSZ misszión - külföldön. Tildy Zoltánon kívül csak B. Szabó István érkezett meg. Amikor a szovjet csapatok körülvették az épületet, Tildy megállapodott velük, hogy a bent lévő civilek szabadon távozhatnak. Ő és B. Szabó elmentek. Bibó maradt: úgy érezte, a törvényes kormány tagjaként ez a kötelessége.
Leült az írógéphez. Nyilatkozatában azt írta, hogy Magyarország népe „elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását”, most a világ hatalmain a sor. Felszólította a magyar népet, hogy „a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen – kivéve azokat, melyek Budapest közellátását és közműveit érintenék.”. Kérte a nagyhatalmak és az ENSZ „bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében”.
Hogy közben mi történt vele, arról több változat él. Barátja, Szántó Piroska festőművész szerint két napig „a büfében száradó süteményt ette, s fotelekben aludt”. Amikor a szovjet tiszt megtudta, hogy az éjjeliőrnek gondolt férfi az államminiszter, nagyot nevetett, és egy üveg pálinkát nyomott a kezébe. Konrád György úgy tudta: a benyitó katonák a „miniszter vagyok” válaszra tapintatosan kimentek. Egy harmadik változat szerint Erdei Ferenc felesége, Majláth Jolán mondta a katonáknak, hogy Bibó se nem fasiszta, se nem kommunista.
Annyi biztos: a nyilatkozat kijutott a követségekre, Bibó pedig november 6-án, aktatáskával a hóna alatt kisétált a feldúlt városba.
Szeged, Genf, mentesítő levelek
Bibó István 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Apja néprajzkutató és könyvtáros volt, anyja, Graul Irén elzászi eredetű katolikus családból származott. 1925-ben, amikor apját a szegedi egyetemi könyvtár élére nevezték ki, Szegedre költöztek. A piaristáknál Reitzer Béla, az egyetemen Erdei Ferenc lett a barátja – mindketten formálták a társadalomról alkotott képét. 1934-ben kormányzógyűrűvel doktorált, majd Bécsben és Genfben tanult, Hans Kelsen és Guglielmo Ferrero óráit hallgatta. 1938-tól az Igazságügyi Minisztériumban dolgozott, 1940-ben feleségül vette Ravasz Boriskát, Ravasz László református püspök lányát. Három gyermekük született: István (1941), Anna (1945) és Borbála (1949).
1944-ben igazságügyi miniszteri titkárként mentesítő leveleket állított ki zsidó üldözötteknek. A nyilas hatalomátvétel másnapján, október 16-án letartóztatták, és átadták a Gestapónak. Szabadulása után apósa segítségével a Ráday utcai református teológia pincéjében bujkált.
„Élt: 1945–1948”
Egy 1976-os életútinterjúban szomorú öniróniával kérdezte: „S mit vésnek fel majd az én fejfámra? Bibó István. Élt: 1945–1948.” Úgy érezte: közéleti-szellemi pályája tulajdonképpen erre a négy évre szűkült. Csak 1945 és 1948 között dolgozhatott szabadon.
Mert ekkor írt és ekkor volt lehetősége formálni a közéletet. 1945 februárjában Erdei, az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere hívta maga mellé: Bibó a közigazgatási osztályt vezette, és részt vett az új választójogi törvény előkészítésében. Ezek voltak nagy írásainak évei: A magyar demokrácia válsága, A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem és a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után.
A 45-ös válsztást ma a történészek egybehangzóan az 1990 előtti utolsó szabad, sőt a legdemokratikusabb választások közé sorolják. Titkos és általános volt a szavazás, a nők is szavazhattak, több párt indult, a Kisgazdapárt pedig 57 százalékkal abszolút többséget szerzett, a kommunisták csak 17 százalékot.
Bibó 1946-ban a szegedi egyetem professzora és az Akadémia levelező tagja lett. A fordulat éve számára komoly következményekkel járt: 1948 után alig jelenhetett meg írása, és sorra mindent elvettek tőle: 1949-ben akadémiai tagságát leminősítették, 1950-ben a nyugdíjazását kellett kérnie. Az ELTE egyetemi könyvtárban lett kutató.
1953-ban meghalt kislányuk, Anna.
Életfogytiglan
Bibót 1956-ban a Petőfi Párt néven újjáalakult Parasztpárt delegálta Nagy Imre koalíciós kormányába, november 3-án nevezték ki államminiszterré. A Parlamentben töltött napok után sem hallgatott el. Már november 6-án készített egy összefoglalót Expozé a magyarországi helyzetről címmel - éa egy lehetséges kiegyezés forgatókönyvének tervezetét is. Ezeket és más írásait is Göncz Árpád - a későbbi köztársasági elnök - segítségével juttatta el a követségekre.
1957. május 23-án letartóztatták. Göncz Árpáddal és Regéczy-Nagy Lászlóval együtt állították bíróság elé. Ez volt a Nagy Imre per mellett a másik nagy politikai megtorló per - szintén zárt tárgyalással. A vád a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése és hűtlenség volt. Bűnösségét nem ismerte el. 1958. augusztus 2-án életfogytiglani börtönre ítélték. Vácott részt vett a politikai foglyok éhségsztrájkjában, ezért Márianosztrára szállították. 1963. március 27-én az amnesztiával szabadult.
Könyvtáros a KSH-ban
Kiengedték, de nem rehabilitálták. A Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában kapott állást. Sokszor késő estig dolgozott a pincében, a több tízezer kötetes duplumraktár rendezésén. Nem taníthatott, nem publikálhatott, megfigyelték. A külföldi könyvbeszerzéseket bízták rá, kollégái szerint a beszerzései nélkül nem jött volna létre a KSH szociológiai gyűjteménye, amelyből egy egész kutatónemzedék tanult. 1967-ben infarktust kapott. 1969-ben és 1970-ben levélben kérte Kádár Jánostól a még börtönben ülő 56-osok szabadon engedését. 1971-ben nyugdíjba ment.
Nyugdíjasként fordított és írt - 1976-ban angolul Londonban jelent meg A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai c. tanulmánya.
1979. május 10-én halt meg, néhány héttel a felesége után. A tiltás ellenére nagy tömeg kísérte utolsó útjára az óbudai temetőben. Temetésén Illyés Gyula és Kenedi János mondott beszédet. Kenedi méltatta Bibó 56-os tevékenységét és feltette a kérdést: „Sírba száll-e a demokratikus gondolkodás Bibó Istvánnal?”
A temetés az ellenzék egyik első nyilvános közös fellépéseként vonult be a történelembe.
A 70. születésnapjára tervezett ünnepi kötet halála után, 1980-ban szamizdatként jelent meg, Bibó-emlékkönyv címmel. Az összegyűjtött munkái külföldön jelentek meg 1981 és 1984 között a Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában.
Donáth Ferenc így vonta meg a mérleget:
"A történelem nem igazodott Bibó koncepciójához. Ám igazolta egész magatartását.”
És végül...
Itthon 1986-ban jelenhetett meg először válogatás a tanulmányaiból, az 1956-os írások nélkül. Nevét felvette az ELTE jogász-politológus szakkollégiuma, 1990-ben posztumusz Széchenyi-díjjal tüntették ki. 90 után érkeztek sorra a kiadások, a kétezres évek első évtizedének végére lett elérhető az életmű túlnyomó része nyomtatásban. Ma iskolák és közterek viselik a nevét, az Országház folyosóján pedig tábla jelöli 1956-os hivatali szobáját.
Források: Bibó István: [Nyilatkozat, 1956. november 4.] – Válogatott tanulmányok IV. (MEK) · Szoboszlai-Kiss Katalin: Bibó István (1911–1979). In: Hamza Gábor (szerk.): Portrék a Magyar Tudományos Akadémia tagjairól III. (Akadémiai Kiadó, 2024) · Bibó István – portré (Magyar Helsinki Bizottság, 2025) · November 6.: Bibó István elhagyja a Parlamentet (Magyar Helsinki Bizottság) · Révész Béla: Bibó István (FORVM, 2021/2.) · Zinner Tibor: Bibó István és két társának büntetőpere a kádári megtorlás rendszerében (Belügyi Szemle, 2012/7–8.) · Séra László: Alkotás és humor – párhuzamos életrajzok (KÉK, 2022/2.) · István Bibó – Encyclopædia Britannica · István Bibó – COURAGE / cultural-opposition.eu
