A Kárpát-medence magyar néprajzi és katolikus hagyományában a nagyhét – a húsvét előtti időszak – a keresztény liturgia és a népi vallásosság szorosan összefonódó pillére. Nagycsütörtök az Oltáriszentség alapításának ünnepe, Jézus szenvedésének kezdete, míg Nagypéntek a kereszthalál emléknapja. Mindkettő szorosan kapcsolódik a nagyböjthöz, a gyászhoz és az önmegtartóztatáshoz.
Nagycsütörtök
A bizánci szertartásrendből származó „nagy csütörtök” elnevezés mellett a magyar néphagyományban zöldcsütörtök vagy csonkacsütörtök néven ismert a böjt utolsó hetének csütörtökje. A nagymise glóriája után a harangok és csengők elhallgattak nagyszombat estig – ezt a nép „a harangok Rómába mennek” mondással magyarázta. A harangok némasága miatt az időt kereplők jelezték, amelyeket a gyerekek a harangozó irányításával használtak: falurészekre osztva, kiabálva kerepeltek, és tojást kaptak érte. Hiedelmek fűződtek az utolsó harangszóhoz: Kiskanizsán például ekkor megrázták a gyümölcsfákat a bőséges termésért.
Liturgikusan e napon történt a nyilvános bűnösök kiengesztelése az ősegyházban, később a lábmosás (mandatum) szertartása. A népi gyakorlatban Gyergyószentmiklóson a pap 12 gyermek lábát mosta meg, Istensegíts községben a gazdák 12 szegényt vendégeltek meg. A naphoz virrasztás is tartozott: az asszonyok kálvárián vagy útszéli kereszteknél imádkoztak csendben, Jézus Olajfák-hegyi virrasztására emlékezve. A nagycsütörtöki virrasztásnál az Úr kínszenvedéséről és Mária anyai fájdalmáról énekeltek – volt, ahol stációkat járva. A Jeremiás siralmai (lamentációk) liturgikusan is szerepeltek nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat matutinumában (officium tenebrarum). Ezek a népi énekes gyakorlatok a gyász és bűnbánat kifejezői voltak a Kárpát-medencében. A magyarok és a délszlávok körében elterjedt a nagycsütörtök esti vagy nagypéntek hajnali folyóvízi mosakodás – teljes csendben, bajelhárító céllal. Volt, ahol családi lábmosás volt szokásban.
A katolikus hagyomány szerint már a nagyböjt korábbi szakaszában, de legkésőbb nagypénteken a megfeszített krisztust sok helyütt kendővel takarják le.
Nagypéntek
A húsvét előtti péntek Jézus kereszthalálának napja. Az ünnep szertartásai a 8–9. században alakultak ki, hangsúlyosan a gyász és a kereszt tisztelete. Bár az ősegyházban szigorú, gyakran teljes böjti nap volt, mégis kereszténység előtti tavaszi hiedelmek kapcsolódtak hozzá. A néphit szerint a víz mágikus erejét Jézus Cedron-pataki megmártózása adta - így vízzel kapcsolatos szertartásokat végeztek. Legismertebb a hajnali fürdés: Felsőszemeréden hajnali 2–3 órakor a fiatalok patakba mentek, a víz folyásával szemben, visszakézből mosakodva. A vizet hazavitték, állatokat is itattak vele, hogy megóvja őket minden betegségtől. Szeged-Alsóvárosban beteg gyermekeket vittek a Tiszához. A Székelyföldön vízzel szentelték az istállót, házat.
Tiltó nap is volt Nagypéntek: nem szántottak, mert „Jézus a földben volt”. Göcsejben féregűző szövegeket mondtak. A reformátusok egyetlen hagyományos böjti napja volt; templomba e napon gyászruhában jártak.
Nagypénteki passió
A passiójátékok a siratók legfontosabb hordozói közé tartoztak, különösen a Csíksomlyói ferences iskoladrámákban, amelyek a 18. századból fennmaradt szövegekben őrzik a hagyományt. Ezek a nagypénteki előadások dramatizálták a szenvedéstörténetet, és szervesen beépítették a siralmakat, a Krisztus-siralmat és a Péter-siralmat a 1753-as Csíksomlyói passiójáték leiratából ismerjük.
Ó, jaj nékem, jaj, szomorú fejemnek, Oh én bűnös fejem, mely igen vétettem, Oh, hogy jelenjek meg előtted Istenem, Kegyelmes teremtőm, légy kegyelmes nékem.
A Mária-siralmak gazdag repertoárja a betániai jelenettől a kereszt alatti lamentációkig terjed. Ezek a recitáló, kötetlen énekformák (sirató stílus) a nagyhéten, különösen nagypénteken a kálvárián vagy templomi ájtatosságokon hangzottak el, gyakran asszonyok előadásában. A liturgikus Jeremiás-siralom népi változatai és a szenvedéstörténeti népi imádságok szintén elhangzottak nagyheti szertartásokon. . A siratók archaikus, parlando jellegű előadásmódja a gyász és bűnbánat érzelmi mélységét közvetítette.
Ételek Nagyböjtben és a végén
Szigorú böjtöt kellett tartani hamvazószerdán és nagypénteken: a 18–60 éveseknek naponta három étkezés és csak egyszer jóllakás volt engedélyezett. A Kárpát-medencében a zsíros edényeket hamvazószerdán elmosták és csak húsvétkor vették elő; húst és zsíros ételt nem fogyasztottak, külön edényben olajjal vagy vajjal főztek. Elterjedt böjti étel a korpából készült savanyú leves volt. Egyes vidékeken negyvenölést tartottak: egész böjtben naponta csak egyszer ettek.
Cibere - a böjti leves-alap
A cibere – vagy ahogy a Dunántúlon hívták: keszőce, északon és a Felvidéken pedig kiszi – a nagyböjt egyik jellegzetes, savanyú levesalapja volt, különösen a Dunától keletre. Ez az erjesztett gabonalé egyszerű, olcsó és tápláló módja volt annak, hogy a húsmentes napokon is legyen íze az ételnek. A lényege a korpa: egy nagy cserép- vagy faedénybe tették, forró vízzel bőven leöntötték, majd pár napig állni hagyták, amíg savanyúra erjedt. A leszűrt, savanyú levet használták főzéshez, az üledéket pedig újra felöntötték vízzel, így napokig, sőt hetekig kitartott a készlet.
