Egressy Béni sokoldalú zenész volt: librettókat írt, a magyar nóta atyjának tartják és nem mellesleg ő szerezte a Szózat zenéjét.
Egressy Béni (született Galambos Benjámin) 1814. április 21-én született Sajókazincon. Református lelkész apja korán meghalt, hat gyermeket hagyva maga után. Benjámin így a miskolci és sárospataki református iskolák elvégzését követően anyagi okokból tanítóskodott Mezőcsáton és Szepsiben. Innen látogatta meg bátyját, Egressy Gábort, aki már színész volt Kassán - ez döntötte el a sorsát. 1834-től kardalnokként, majd színészként lépett fel Kassán és Kolozsváron. A két Egressy fivér a Budai Játékszíni Társasághoz szerződött, majd az 1837-ben megnyílt Pesti Magyar Színházhoz (a későbbi Nemzeti Színházhoz. Béni a kórusban énekelt és kisebb énekes és prózai szerepeket játszott.
A pálya nem volt könnyű. Nyelveket (franciát, olaszt, németet) a színpadon sajátított el, zeneelméletet szinte autodidakta módon tanult. 1838-ban Itáliába ment énekelni tanulni – gyalog, nélkülözve. Útja során Fiumét, Triesztet, Velencét, Padovát és Milánót is érintette. Az utazás viszontagságairól, az olaszországi énekleckékről, a színházi életről és a nélkülözésekről szóló élménybeszámoló leveleit az akkori hazai lapok is közölték. Kint megtanult olaszul.
Mikor hazatért, a színpadot zeneszerzői és szövegírói munkára cserélte. Fordított olaszból, németből és franciából is. 60 népszínmű és 19 opera magyar szövegét köszönhetjük neki. De nem csak fordított, hanem eredeti magyar szövegeket is írt: Erkel Ferenc Bátori Mária és Hunyadi László c. operáinak. De utóbbiban színpadra is lépett: az 1844-es bemutatón ő énekelte Rozgonyi királyi hadnagy szerepét.
A népies dalok és a „magyar nóta atyja” cím
1840-től komponált aktívan. Ő volt Petőfi Sándor verseinek első megzenésítője. Dalai – A virágnak megtiltani nem lehet, Ereszkedik le a felhő, Hull a levél a fáról, Juhászlegény, szegény juhászlegény, Ne menj rózsám a tarlóra és mások – azonnal népszerűek lettek. 1844-re országszerte ismertté vált, és megkapta a „magyar nóta atyja” címet. Dalai közül több "népdalként" terjedt el. Írt zongoradarabokat is, ezeknek néhány motívumát később Liszt Ferenc és Brahms is feldolgozta.
Ezek a dalok egyszerű, énekelhető dallamokkal, népies ízzel ragadták meg a kor hangulatát. Egressy nem a magas művészettel, hanem a széles közönséggel talált kapcsolatot. Összesen 47 zeneművet írt, 35 jelent meg nyomtatásban. Ez a termékenység és népszerűség tette őt a magyar könnyűzene egyik úttörőjévé – egy olyan korszakban, amikor a nemzeti öntudat erősödésében a zene hatalmas szerepet játszott.
A Szózat
1843-ban Bartay András, a Nemzeti Színház igazgatója pályadíjat tűzött ki Vörösmarty Mihály Szózat című művének megzenésítésére. A pályázatot - és a húsz aranyat - Egressy Béni nyerte. Érdekesség, hogy egy évvel később Kölcsey Himnuszára írtak ki pályázatot, amelyen Egressy munkája is elismerésben részesült, ám a pályadíjat ott Erkel Ferenc zenéjének ítélték. A Szózatot Egressy zenéjével 1843. május 10-én mutatták be a Nemzeti Színházban.
A szabadságharcos
1848–49-ben Egressy Béni bátyjával együtt vett részt a harcokban és a kápolnai ütközetben lábsérülést szenvedett. Felgyógyulása alatt, Borsodban, egy barátjánál töltött időszakában főként egyházi zenével foglalkozott: zsoltárokat hangszerelt meg és orgonára készített átiratokat. Ekkor kapta meg a főhadnagyi rangot, amelyre azonnal Komáromba sietett. Klapka György tábornok ott a 2. honvéd hadtest zenekari főnökévé nevezte ki. A tábornok iránti tiszteletből komponálta meg a Klapka-indulót, amely hamar az egyik legnépszerűbb magyar katonai indulóvá vált.
A komáromi vár 1849-es kapitulációja után Klapka György menlevelével térhetett vissza a civil életbe. Újra a Nemzeti Színház társulatához csatlakozott, ahol karigazgatói feladatokat látott el.
Utolsó éveiben sem hagyott fel az alkotással. Megírta és megzenésítette a Két Sobri című népszínművet. Ezzel párhuzamosan dolgozott Katona József Bánk bánjának opera-librettóján, amelyet halála előtt átadott Erkel Ferencnek – az opera azonban csak 1861-ben került színpadra.
Egészsége már ekkor erősen romlott: tüdőbaja egyre inkább elhatalmasodott. 1850 áprilisában, állapotának tudatában kéziratait biztonságba helyezte a Nemzeti Múzeumban; ezek később az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményébe kerültek. Utolsó nyilvános megjelenéseként 1851. május 30-án még részt vett az általa magyarra fordított Verdi-opera, a Luisa Miller (Miller Lujza) bemutatóján. Nem sokkal ezután ágynak esett, és 1851. július 17-én, harminchét éves korában hunyt el Pesten.
