MI köze a bíbicnek a hátrafelé nyilazó lovasokhoz? Hogyan lett júdásmadár? és miért nagy szerencséje ez? Tóth János elmeséli!

A bíbic egész Eurázsia lakója. A Balkánon és attól délre csak nagyon ritka madárvendég. A magyar nép tájegységtől függően sok névvel illeti. A Dunántúlon bébic, az Északi-Középhegység lábához közeli tájegységeken biboc, gébic, klébic, a Tiszántúl középső és déli részén klibic, kibic, liboc, a Felső-Tiszavidéken libuc, liboc.

Herman Ottó a következőképpen írja le ezt a ritka szépségű madarunkat:

„Akkora mint a galamb, de hosszabb futólábú; a miről pedig abba a nyomba meg lehet ismerni, az a fejebúbjáról induló, hátrafelé álló és egy kicsit felkunkorodó, hosszú, hegyes konty, mely úgy áll, mint a délczegen kifent fél bajusz, különben fekete, ilyen a homloka, torka és begye is. Hasa tisztafehér, farcsíkja eleven rozsdaszín, farkatöve fehér, vége széles szegést alkotva fekete. Dolmánya fekete, eleven, szivárványos zománczczal. Lába piros, szeme barna, eleven tekintetű, csőre mint a vastag ár. Ilyen a vén hím; a tojó és a fiak egyszerűbbek, kisebb kontytyal. Fészke a rétségben, a mocsár sekélyebb helyein kapart gödör, száraz alommal meghányva. Fészekalja rendesen négy körteformájú tojás, mely olajos zöldes földön sötét olajbarna pontokkal és pecsétekkel van megtarkítva. A pelyhesek, a mint csak kibujnak, már ott is hagyják a fészket, sokszor a féltojás még rajtuk szárad. Nagyon szép, tarka jószágok.”
                                                                       (Herman Ottó – Madarak hasznáról és káráról 1901.)

 

Ha nincs bíbic egy pusztán, kaszálón, vizes legelő környékén, akkor azt tartják pásztoraink, hogy „nagyon szegény a puszta”. Várták a bíbicek megjelenését, mert akkor tudták, hogy hamarosan ki lehet hajtani az állatokat a legelőkre. Örültek, ha megtöltötte a tájat a „pityergő” hangja. A faj fő tápláléka a csigafélék, a giliszta, a sáska és ízeltlábúak, ezért nagy segítsége a gazdálkodó embernek, hiszen a kártevők pusztításából alaposan kiveszi a részét.

Hazánkban a legtöbb bíbic a Tisza vidékén és a Tiszántúlon fészkel. Ősszel és tavasszal számos északabbra költő példány vonul át a Kárpát-medencén, és enyhébb idő esetén akár el is időzhetnek itt. Elsősorban a síkvidéki vizes területek, de akár hegy- és dombvidéki medencék, folyóvölgyek képezik otthonát.

A hím kontrasztosabb, fekete testén a fehér "mellénye" feltűnőbb, bóbitája jóval hosszabb, a fiatal hímtársához vagy a tojóhoz viszonyítva. A fiókák rejtőszínűek, hasuk piszkossárga, hátuk világosbarna alapon sötéten foltozott. Ennek köszönhetően zsombékosban elbújt bíbicfiókát igen nehéz felfedezni. A kaszálókon fészelő madarak mindegyike nagy veszélynek van kitéve a költési, fiókanevelési időszakban - így a bíbic is. Mivel földön fészkel,  a mezőgazdaság, a nagyüzemi állattartás egyre csökkenti a nyugodt élőhelyek méretét. Szerencsére a fiókái fészekhagyók és a tojásból való kikelésük után szinte azonnal képesek követni anyjukat. A bíbic télen nagy seregekbe verődve elvonul a Kárpát-medencéből főleg Afrika északi partviékére.

A bíbic-taktika

Ha kisebb ragadozó közelíti meg fészkét, a bíbic vijjogással, csiviteléssel harciasan lecsapva rá megfutamítja azt, de ha nagyobb ragadozó, vagy ember - cselekhez folyamodik. A magasba repül, visszaesve, szabálytalanul alacsonyan cikázva a levegőben, elterelve a figyelmet a fészkéről majd visszaszáll a földre egy kicsit távolabb. Ezt többször is megteszi egymás után, hogy a támadót elcsalogassa a fészekaljától. Előfordul, hogy menekülést színlelve szálldos alacsonyan a levegőben, majd hirtelen támadásba lendül -  akár a hátrafelé nyilazó lovasok  a vándorlás idejében. 

Bíbic monda és a hagyomány

Benedek Elek nagy népmesegyűjtőnk a népmesék mellett mondákat szólásokat, közmondásokat is gyűjtött, és azokat közre is adta, sokszor stilizáltan. Egy ilyen stilizált és nem a nép ajkán ebben a formában élő történet a bíbic története is.

„Egyszer, mikor Jézus Krisztust az ellenségei üldözték, az erdőbe menekült, s ott bujkált szegény. Az ellenségei megtudták, hogy az erdőben van, utána mentek, keresték mindenfelé, minden bokorban, minden szakadékban. Látta ezt a kis pacsirta, s hogy Jézust az ellenségei meg ne találják, mikor éppen jó nyomon voltak, másfelé akarta vezetni, de ott volt a fürj is, és elkezdett kiabálni torkaszakadtából: - Itt szalad, itt szalad! Segített neki a bíbic is, ez azt kiabálta: - Búvik, búvik, búvik! No, legrosszabb volt a vadgalamb, az meg is mondta, hol van. Mind azt búgta, burukkolta: - A bokorban, a bokorban, a bokorban. Meg is találták Jézust az ellenségei a bokorban. De mikor vitték az erdőből, odaszólt a madaraknak: - No, te fürj, amiért nyomra vezetted az ellenségeimet, ne tudj repülni magasan, mindig csak a vetések közt bujkálj! Te meg, bíbic, bujkálj mindig a nádasokban, téged, galamb, pedig   megátkozlak, hogy fára ne szállhass, mindig a bokrok alatt keresgéld az eleségedet! Hanem a kis pacsirtát megáldotta. Azzal áldotta meg, hogy minden madár között a legmagasabban tudjon repülni, s még reptében is tudjon énekelni.”

Szakonyi Zsigmond veszprémi gyűjtésében is szerepel a  történet:

„Hajdanában az erdők madara volt. Mikor azonban Krisztus a Gecsemane kertben bujdokolt üldözői elől, a bébic mindig körülröpködte s kiáltotta: Jézus! Jézus! Így akadtak rá, s elfogták. Isten ezért megátkozta s az erdőkből kitűzte. Ezért kerüli most is az erdőket és sohasem száll fára, mert az átok következtében a fa rögtőn meggyulladna alatta.”

Ezért a cselekedetéért a nép „júdásmadárnak” is nevezi. Ezt annyira tartották is, hogy a bíbicet régebben sem - míg nem volt védett madár - fogta vagy fogyasztotta el senki.

A történetet Gyulai Pál költő versbe is foglalta.

Gyulai Pál: Krisztus és a madarak

Krisztus urunk futott, bujkált,
Hideg földön, az erdőn hált;
Üldözői ott sem hagyták,
Ott is meg-megriasztották.
Kis pacsirta pártját fogta,
Merre bujkál, meg nem mondta,
Sőt hítta az üldözőket,
Hogy vezesse félre őket.
De a fürj, ahogy meglátja:
»Itt szalad!« mind azt kiáltja;
A bibic meg mindjárt pedzi,
»Búvik, búvik!« reá kezdi;
A galamb is búgja sorba:
»A bukorba, a bukorba!«

Megfogták a bokrok alján.
Szegény Krisztus arca halvány.
El is vitték kínhalálra,
Megfeszítni keresztfára.
Kis pacsirta elkíséri,
Galamb, bíbic, fürj csak nézi,
S nem búsul, hogy ezt okozta.
Krisztus őket megátkozta;
A fürjet, hogy fenn ne szálljon,
Csak vetés közt szaladgáljon.
A bibicet, meg ne álljon,
Réten káka közt bujkáljon.
A galambot, búban éljen,
Bokrok alatt keresgéljen.
A pacsirtát szívvel, szóval
Megáldotta ezer jóval:
Tudjon békén, fészken ülni,
Legmagasbban felrepülni,
Földre szállni, égbe kelni
S röptében is énekelni.

 

Források:

Babus Jolán – A lónyai vizek néprajza In.: Néprajzi közlemények 4. évfolyam, 3. szám 1959.

Herman Ottó – A madarak hasznáról és káráról 1901.

Herman Ottó – Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága In.: Ponticulus Hungaricus VI. évfolyam 11. szám 2002.

Katona Mihály – Magyarországi madarak népies elnevezésének gyűjteménye 2020.

Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület weboldala – A bíbic