56 faja és 14 alfaja létezik, a Kárpát-medencében 7 faja költ. Hangjuk nélkül talán el sem jönne a tavasz. Tóth János írása.
Amikor végre „nyílik az idő”, sokkal több a napos óra, mint a sötét, és a komor felhők és nyálkás télutó feladja a küzdelmet a meleget adó napfénnyel, akkor valami megindul a természetben. Ennek az ébredésnek számtalan hírnöke van. Növények (hóvirágfélék, krókuszok, csillagvirág, hunyor a legismertebbek közül), kisebb és nagyobb állatok egyaránt (gondoljunk csak a medvével, mormotával, sündisznóval kapcsolatos tavaszi hiedelmekre, hogy csak a legismertebbeket említsem). Mégis, van egy madárcsaládunk, melynek majd 56 faja és 14 alfaja létezik szerte a világban, amit ma ismerünk, és amelyből a Kárpát-medencében költ hét faj, ebből a hétből is egy, a füstös cinege csak Erdély délkeleti részén. A hangjuk nélkül talán el sem jönne a tavasz. Ők a cinegék.
Barátcinege (Poecile palustris)
Eurázsia jelentős részén elterjedt, a Kárpát-medencében leggyakrabban a középhegységi erdeinkben előforduló és fészkelő harmadik leggyakoribb cinegefajunk a barátcinege. Őket csak a szén- és a kékcinege előzi meg számban, költőállománya nagyjából 320 ezer pár körül mozog évente. Megfigyelése alkalmával nagyon figyelmesnek kell lenni, hiszen könnyen gondolhatjuk, hogy a jóval ritkább kormosfejű cinegével van dolgunk.
Ha egy területen megtelepszik, akkor ott is marad, nagyon ritkán hagyja csak el, akkor először, amikor a fészekből kirepül és talál magának egy megfelelő fészkelőhelyet. Télen a lakott területek közelébe húzódik és gyakran megfigyelhető a kihelyezett madáretetőkön két nagyobb fajtársa mellett. Elsősorban rovarokat fogyaszt, de télen az etetőkön kihelyezett magok is az étlapján szerepelnek. Nagyon érdekes, hogy az Alföld közép és déli részén szinte egyáltalán nem fordul elő még az erdős területeken sem. Fészekalja 7-11 tojásból áll, a kotlási idő 14-16 nap. A sok fióka etetése mindkét szülőt folyamatos táplálékkeresésre kényszeríti. A fiókák felnevelése kb. 15 nap alatt megy végbe. Magyarországon védett madárfaj, természetvédelmi értéke 25 000 Ft egyedenként.
A búbos cinege (Parus cristatus)
Egyre gyakrabban hallhatjuk a búbos cinegék pergő „kis” hangját a tavasz eleji napokban. Az európai kontinens egész területén (kivéve a Földközi tenger medencéjét és a Brit-szigeteket) találkozhatunk vele, elsősorban a hegyvidékeken és fenyőerdőkben. A különösen hideg területeket kerüli, A búbos cinege hazánkban az Északi-Középhegységben és emellett a Soproni- és Kőszegi-hegységben, rendszeresen fészkel. Máshol már csak elvétve, hiszen alapnövénye, melyhez kötődik, a fenyő. Az Alföldhöz közeli, illetve dombosabb területeken való megjelenése és terjeszkedése összefüggésbe hozható a luc- és tűlevelű fenyvesek telepítésével.
A verébnél kisebb madár könnyen felismerhető a feje búbján található, hátramereszthető bóbitájáról. A többi cinegefajjal ellentétben a téli madáretetőket csak ritkán látogatja. A fenyvesekben a tűlevelűeket károsító rovarokat és pókokat fogyasztja előszeretettel. Ősszel azonban a megfigyelések szerint magokat is fogyaszt. Télen a többi cinegefajjal vegyes csapatban kóborol, ekkor eredeti élőhelyétől távol is megjelenhet. Általában a pudvásodó puha fafajokban, így a nyár- és nyírfákban készül a költőürege, melyet a tojó saját maga váj ki. A faj védelmét szolgálja, ha az erdőkben az erdészek, gazdálkodók meghagyják a száraz, széltörött fákat, a fiatal lucosokban pedig mesterséges fészekodúk kihelyezésével segíthetjük elő a faj megtelepedését. Népi nevei: bóbás, bóbitás és kontyos cinege. Hazánkban védett faj, természetvédelmi értéke egyedenként 25 ezer forint.
„Hogy megismerkedjünk vele, magasra kell hágnunk, oda, a hol már csak a fenyőfa bir megélni. Ennek a színtájnak a búbos czinege a hasznos madara, mert fáradhatatlan buzgósággal búvja a legsűrűbb fenyvek ágrengetegét, kiszedegetve a rovarság minden gonosz fajtáját. Fenyveseink lakója s nem ritka.”
(Herman Ottó: Madarak hasznáról és káráról 1901.)
Fenyvescinege (Periparus ater)
A fenyvescinege az Eurázsiai fenyvesek gyakori fészkelője, azok más területekre történő telepítésével terjedése kedvező irányba befolyásolható. Sok fenyővel rendelkező kertvárosi környezetben is megjelenhet, sőt fészkelhet is. Megtelepíthető mesterséges A-típusú odúban is, olyan fiatal fenyvesekben, ahol nincs fészkelésre alkalmas, természetes üreg, vagy nyílás. A madáretetőkön rendszeres vendég. Állandó, nem vonul, de – főleg télen – sokat kóborol más cinegék társaságában. Főleg a fenyőkön élő rovarokkal táplálkozik, de némi bogyót és termést is eszik. Eurázsia fenyőerdeiben költ, de lombelegyes társulásokban, mesterséges zöldfelületeken is megjelenik. Természetes és mesterséges odúkban költ, a fészekanyag legnagyobb része moha, a fészekcsészét puha szőrökkel béleli. Fészekalja 8-10 tojásból áll. A kotlás feladata a tojóra hárul, a hím a közelben marad és kiszolgálja párját. A kotlási idő 12-15 nap. A fiókák 17-18 napos korban hagyják el a fészket. A fiókák táplálása mindkét szülő feladata.
A kék cinege (Cyanistes caeruleus)
A kék cinege egész Európát lakó cinegefaj, így nálunk, a kárpát-medencében sem ritka. Sűrűn találkozhatunk velük a téli madáretetőkön, vagy sűrű nádasokban, azok közelében. Odúban költi ki általában egy évbene egyszer a fiókáit. Városokban, árterekben, zárt erdőkben, gyümölcsösökben, parkokban mindenhol előfordul.
Népies elnevezése a kékfejű cinege, kék czinke, molnárcinege (Vas Vármegyében). Hazánkban közel 210 ezer példány él.
„Legékesebb és leghasznosabb madaraink közül való, mely, mint czinegetársai is, fáradhatatlan munkása az erdőnek, a kertnek, gyümölcsösnek s a rovarok pusztításával kiszámíthatatlan hasznot okoz. Milliókra rúg az egy-két czinegecsalád által elpusztított káros bogárság száma és meg van számlálva, hogy egy párocska 17 óra alatt négyszázhetvenötször tért vissza fiaihoz eledellel. Igazi kincs, melyet meg kell becsülni. Nem ritka.” (Herman Ottó – A madarak hasznáról és káráról 1901.)
Kormosfejű cinege (Poecile montanus)
A kormosfejű cinege főleg a tűlevelű és elegyes erdők madara. Két elfaja is él hazánkban, bár a különbség megvizsgálásához nagy gyakorlat kell, főleg, ha a természetben távcsövünkben bukkan fel. A barátcinegéhez nagyon hasonló madár. Fejteteje nem fényes, hanem matt fekete, feje és nyaka robusztusabb. Állandó fészkelő madarunk, de a költési időszakon kívül, főleg télen előszeretettel kóborol. Különböző, lombkoronában élő rovarokkal táplálkozik. Eurázsia fenyveseinek lakója, olyan erdőknek, ahol öreg, odvasodó fák is vannak, és a terület háborítatlan. Puha, korhadó fába maga is kialakíthatja költőüregét, de kész odúkat is elfoglal fészkelés céljából. Fészekalja 7-10 tojásból áll. A tojó két hétig kotlik, eközben a hím táplálja, azonban a fiókák kikelése után azok etetése már a szülők közös feladata. A fiókák 16-18 napig maradnak a fészekben, a szülők ezután nem sokkal nekilátnak a második fészekaljnak, így gyakran egy évben kétszer is sikeresen költi ki fiókáit. Elterjedésének nyugati határa Franciaországban és Nagy-Britanniában húzódik, délen az Appenninekben, a Balkánon és a Kárpátokban találkozhatunk vele. Ázsiában az oroszországi tajga lakója. Alapvetően barnás színű, a háta sötétebb, hasa világosabb, szürkés. Feje tetején fekete sapka és torkán ugyanilyen színű sáv látható. A barátcinegétől nagyobb feje és a szárnyon látható matt terület különbözteti meg, illetve torokfoltja is nagyobb valamivel rokonáénál. Magyarországon ritka, de rendszeres fészkelőnek mondható. Az állomány az Északi-középhegység és a Kisalföld vidékén él, így különül el területileg is a két alfaj. Becslések szerint 300 – 500 fészkelő pár élhet hazánkban. A hangját igen ritkán halljuk, éppen ezért elég nehéz ráakadni.
A széncinege (Parus major)
A leggyakrabban látható, előforduló madarunk, hiszen minden alkalmas helyen megtelepszik, ahol fészkeléséhez szükséges odút talál. Egyedszáma évente 2 és 2,5 millió egyed körül van. Népszerűség szerint a fecske és gólya után sorakozik a széncinege a magyar nép tudatában. Tulajdonképpen ő „a cinege”. Egyéb népies nevei: küncsics madár, küncsics, tökcinege, szegcinege; szegcin, tükröscin, szenescin, cince, cinke, fűrészelőmadár. Rengeteg szólásmód is kapcsolódik közismert vidám „cin-cin” hangjához, amelyet már a tél vége felé, napsütéses időben sokat hallani, amikor egyéb madárfajok még csak téli hangjukon szólnak. Ilyen szólásmódja: „nyitni kék, nyitni kék”, amivel Borsodban a népi életmegfejtés szerint a szőlőmunkást biztatja, aztán a „kicsípi, kicsípi”, „nincs erre, nincs erre”, mely szóval a Krisztust üldözőket akarta félrevezetni egy, a Rábaközben ismert történet szerint.
Nagy népszerűségét állandó jókedvének, a szemtelenséggel határos bizalmasságának, szép megjelenésének, az emberi lakások közelében való letelepedésének és gyakoriságának köszönheti. Egész élete az ember szeme előtt folyik le s így mindenki saját tapasztalásából ismerheti meg azt a rengeteg hasznos munkát, amit a széncinege-had végez az ember javára. Magyarország területén mindenütt előfordul magas hegyvidéken, dombvidéken és sík földön egyaránt, ahol fát és bokrot, sűrű nádast talál, mert ezek nyújtanak jó védelmet a ragadozók ellen és elég táplálékot fiainak felnevelésére. A fészekből kirepülő fiókák vándorlásba kezdenek, nem maradnak a szülei fészke és területe körül, újat keresnek, elsősorban dél felé.
Az erdőkben, a mezőkben és a gyümölcsösökben igen nagy hasznát veszi a földművelő, kertészkedő ember, de ennél is nagyobb a haszna a szőlőkben, hiszen az egyéb kártevők mellett főleg a szőlőmolyt és iloncát pusztítja. Ezért jó, ha a szőlősgazda mennél több mesterséges odút rak ki a szőlőterülete környezetébe, mert megelőzheti a nagyobb szőlőmoly- és ilonca-járványokat.
Ám, mint minden állat, a cinegének is vannak kártételei, de ezek nem számottevőek és gyakoriak. Mindig akkor következik be, ha egyéb táplálék híján van. Ezért meglékelheti a mákfejeket, rászáll az érő szilvára, körtére, kivágja a vékonyabb héjú diót, éppen ezért a Dunántúlon „cinegehéjú dió”-nak is neveznek. Rámegy az almára, utolsó szemig elhordja a napraforgót. A méhésztársadalomnak sem nagy barátja, mivel olykor egy-egy méh is a csőre közzé kerül, és azt mondják „rákaphat” a kaptárakra.
De mindezeket összevetve egyik legkedvesebb madara a magyarságnak. dalainkban, természetet megidéző történeteink sokaságában szerepel a cinege/széncinege, mindenképp szeretjük, és segítjük a közelünkben maradását. Éppen ezért a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 2011-ben az „Év madara” címmel jutalmazta.
Források:
Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról 1901.
Katona Mihály: Magyarországi madarak népies elnevezésének gyűjteménye 2020.
Killian Mullarney, Lars Svensson, Dan Zetterström, Peter J. Grant – Madárhatározó 1999. London
Magyar Madártani és Természetvédelmi egyesület weboldala
Schmidt Egon – Madárlexikon
