1849 után tilos volt a szabadságharc dalait énekelni - mégis volt egy, amit menyasszonytáncként, lakodalmi énekként mégis nyílt színen daloltak a kiegyezés előtt is. Merthogy eleve menyasszonytánc volt a dal - csak illett rá épp a szöveg. Mert az Aradi vértanúk dala nép által dallamra illesztett költemény.
Az Aradi vértanúk dala lakodalmi dalként és menyasszonytáncként élt túl a megtorlás éveiben. Bartalus István 1869-ben megjegyzi: „Országos ünnepélyeken nagy zenekarokkal, családi körökben gitár kísérettel, minden mulatságban, nászkíséret alkalmával, hol czigány is szerepelt, szóval úton-útfélen zengedezett."
A dal dallama egyszerű melódia, amely a néphagyományban lakodalmi menyasszonytáncnak indult. Ugyan Pálóczi Horváth Ádám 1813-as gyűjteményében „Vissza mars a francoknak" címmel jelöli saját szerzeményként, ám a 19. században már megkérdőjelezték szerzőségét: Káldy Gyula szerint Horváth Ádám csupán „megzsinórozta" a régebbi, francia indulóból eredő dallamot. Merthogy a melódia már az 1800-as évek elejéről ismert, kottás kéziratokban indulóként fordul elő.
A dal alapszövegét egy költemény adja: Lévay József Aradi nap című verse 1849-ben kezdett el terjedni ponyvanyomtatványokon. Dallam nélkül jelent meg kezdetben, ám a nép azonnal énekformába öntötte. A szöveg sirató és dicsőítő egyszerre: a nap sugarát idézi, amely a börtön ablakára süt, szánva a hősöket, akik a szabadságért készülnek a halálra. „Nyílik már a börtönajtó, zörög a lánc, / Gyertek, gyertek hű magyarok a halálra" – szólítja meg a dal a vértanúkat, akik katonásan búcsúznak egymástól.
A szövegvariánsokban megjelenik a keserűség a kegyetlen ítélet iránt: „Uramfia, az ítélet akasztófa, / Mintha gyáva útonállók lettek volna."
Az Aradiak nótája gyorsan elterjedt a teljes magyar nyelvterületen, Katona Imre szerint a 48-as dalok közül az egyik legelterjedtebb. Variánsai a nép ajkán gazdagodtak: egyesekben a vértanúk utolsó pillanatait részletezi, másokban a nemzeti gyászt emeli ki. Például a szöveg egyik változata így zárul: „Aradi vár, aradi vár, halál völgye, / Magyarország vértanúknak temetője." Ezek a sorok a várat sirató helyként festik le, ahol „vérvirágok virulnak a hősök emlékére, hogy „felejthetetlen lögyön a haláluk".
Egy másik variánsban Nagysándor József és Damjanich párbeszéde elevenedik meg: a hősök katonásan búcsúznak, „Gyerünk pajtás fel az égbe az Istenhez!".
A ma ismert dallam Huber Sándor kiadványában szerepel. A néphagyományban Észak-Dunántúlon, Csallóközben és Mátyusföldön élt menyasszonytánc formájában. A szövegvariánsok – mint a „Szomorúan süt az őszi nap sugára" kezdetű – tovább gazdagítják a dalt. Ezek a hősök utolsó pillanatait idézik fel.
Forrás: MTA BTK 48-as dalok
