„A művészet maga az élet! A művészetet ne csak emberi alkotásokban, hanem az egész életben keressük és így fogjuk megtalálni életünk harmóniáját és szépségét.” - vallotta Körösfői-Kriesch Aladár. Tóth János írása.
A 19. és a 20. század fordulóján, a rohamos iparosodás és a technikai fejlődés korában új művészeti irányzat bontakozott ki Európában: a szecesszió. Az új irányzat szakítást jelentett az akadémikus hagyománnyal, sok követője számára pedig kivonulást is a gépesített, nagyvárosi világból.
A szecesszió magyar ágának egyik legeredetibb alakja Körösfői-Kriesch Aladár volt. Ő és társai a művészetet életformának tekintették, és ennek jegyében hozták létre összművészeti bázisukat, amely a magyar szecesszió egyetlen szervezett, rövid életű, de nagy hatású közössége lett: a Gödöllői művésztelepet.
Budától Rómáig
Kriesch Aladár 1863. október 29-én született Budán. Apja, Kriesch János zoológus a Műegyetem tanára volt, anyja német anyanyelvű. Már iskolás éveiben széles klasszikus műveltségre tett szert, a szünidőket pedig rendszeresen Kolozsváron töltötte a családdal – Erdélyhez fűződő mély kötődése innen ered. Korán a művészet felé fordult: a Mintarajziskolában, a mai Képzőművészeti Egyetem elődjében Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa lett, és 1883-ban rajztanári oklevelet szerzett. Pályája elején főként történelmi témájú képeket és tájképeket festett, 1886-tól rendszeresen szerepelt a Műcsarnok tárlatain, 1888-tól pedig a Műegyetem rajztanszékén dolgozott tanársegédként.
Kora sok fiatal festőjéhez hasonlóan ösztöndíjjal indult külföldre: Münchenben, majd Itáliában -Firenzében, Milánóban, Velencében majd Rómában – tanult. Rómában kötött életre szóló barátságot a nála hat évvel fiatalabb Nagy Sándor festővel, aki 1902-ben feleségül vette Kriesch húgát, Laurát, így sógora, később pedig a Gödöllőn telepvezető társa lett. Kriesch 1894-ben Franciaországba is eljutott: a párizsi Julian Akadémiát látogatta.
Itáliában a reneszánsz előtti, 13–14. századi olasz falfestészet hatott rá a legerősebben; saját bevallása szerint ezekből a freskókból tanult a legtöbbet. Legalább ilyen fontos volt számára az angol példa. A preraffaeliták részletgazdag, élénk színű, a középkort és a természetet idéző festészete mellett az a gondolat is megragadta, amelyet John Ruskin és William Morris fogalmazott meg: a művészet és a kézművesség egyenrangú, a szépségnek pedig a mindennapi tárgyakat is át kell hatnia. Ebből nőtt ki az Arts and Crafts mozgalom, amely a magyar iparművészet virágkorában, a szecesszió hazai kibontakozásának idején rendkívül termékeny talajra talált. Legjelentősebb magyar követője Kriesch Aladár lett, aki Morrisról később könyvet is írt.
Első nagy sikerét A tordai országgyűlés 1568-ban című, hatalmas méretű festménye hozta. A vallásszabadságot kimondó erdélyi országgyűlést megörökítő képet Torda városa rendelte meg a honfoglalás ezredik évfordulójára, és az 1896-os millenniumi kiállításon is nagy elismerést aratott. Az Országház díszítésében is részt vett: a Vadászteremben ma is láthatók Bölényvadászat és Balatoni halászat című falképei. 1897-től Lotz Károly mesteriskoláján képezte tovább magát a falfestésben, és egyre több monumentális megbízást kapott – falképet, mozaikot, üvegablakot –, iparművészeti munkáival, bútoraival és gobelinjeivel pedig hazai és külföldi kiállításokon szerepelt sikerrel.
Közben megnősült. Felesége, Újvárossy Ilona egész életében hű társa volt abban a korához képest szokatlanul szabad, mégis szigorúan erkölcsös életformában, amelyet választottak; később ő szőtte meg férje szőnyeg- és faliképterveinek jó részét is. Öt gyermeket neveltek fel, és otthonukban a művészet adta életöröm a hétköznapi tevékenységekben is jelen volt.
Gödöllő, 1901
1901-ben a család Gödöllőre költözött. Kriesch házat vásárolt a városban, és saját tervezésű bútorokkal, tapétákkal és szőnyegekkel rendezte be – ezzel rakta le annak a közösségnek az alapjait, amely a századforduló Magyarországán egyedülálló szellemi és művészeti műhellyé vált. A szabadelvű gyereknevelésével már addig is feltűnést keltő családot hamarosan mások is követték. A kissé hóbortosnak tűnő társaság a korban szokatlan életmódot honosított meg: vegetáriánusok voltak, a természetes gyógymódokra esküdtek, és a gödöllőiek nemegyszer értetlenül figyelték őket - van feljegyzés, amely szerint a család a kertben aludt nyári éjszakákon.
1903-ban festette életművének egyik főművét, az Ego sum via, veritas et vita (Én vagyok az út, az igazság és az élet) című nagyméretű képet. A festmény első gyermeke korai halála után készült: a veszteség megélését, az isteni akaratba való belenyugvást és a festő mély keresztény hitét fogalmazza meg. Egyben a gödöllőiek eszményének képi összegzése is – a család és a művészet által teljessé tett életé.
Amit képeiken ábrázoltak, a boldog, szeretetben élt életet, azt a mindennapokban is igyekeztek megvalósítani. 1904-ben Kriesch szövőműhelyt alapított: megvásárolta Kovalszky Sarolta németelemi szövőszékeit, a műhely pedig 1907-ben az Iparművészeti Iskola, a mai Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanműhelye lett, és idővel a telep szellemi és gazdasági központjává vált. Itt a megálmodott képeket szőttesekben is meg tudták valósítani. A cél az európai szecesszió sajátosan magyar változatának megteremtése volt, ezért kulcsfontosságú volt, hogy a népművészet motívumkincséből, technikáiból és anyagaiból merítsenek, saját alkotói elképzelésükhöz igazítva azokat.
A műhely vezetésére Párizsból érkezett családjával a svéd származású Leo Belmonte festő, akivel Kriesch még Párizsban barátkozott össze. 1907-ben Veszprémből Nagy Sándor és Kriesch Laura is Gödöllőre költözött, és a telep köré a magyar szecesszió számos kiváló alkotója csoportosult: Juhász Árpád festő- és iparművész, Zichy István festő és őstörténész, Raáb Ervin grafikus, Sidló Ferenc szobrász és felesége, Undi Carla, valamint testvére, Undi Mariska iparművész, Moiret Ödön szobrász és éremművész, Remsey Jenő festő, grafikus és lapszerkesztő, a kitűnő gobelineket szövő Frey Vilma – később Remsey felesége – és nővére, Rózsa, Boér Lenke gobelinművész és Mihály Rezső festő, grafikus.
A népművészet forrásánál
A népes társaság szellemi és művészeti vezetője Körösfői és Nagy Sándor volt, ők irányították az oktatást és a közös munkát is. Körösfői kitűnő szövőket nevelt ki: a technikák mellett a természetes anyagok és festékek használatára is megtanította őket, amihez nélkülözhetetlen volt a falusi közösségekben még élő hagyományos tudás. Leginkább Erdély vonzotta, ahol a motívumok mellett a háziipar technikáit is tisztábban lehetett tanulmányozni. Kedvelt gyűjtőterülete volt a Kolozsvár környéki Kalotaszeg, de Mezőkövesden is gyűjtött, és tanítványait is rendszeres gyűjtőmunkára vitte. Vallották, hogy a népművészet kiapadhatatlan, tiszta forrás, amely alkotásra és megújulásra ihleti a művészt. Ezt a gyűjtőmunkát a kortársak is elismerték: Malonyay Dezső 1907 és 1922 között megjelent ötkötetes összefoglalásában, A magyar nép művészetében több tájegység bemutatása a gödöllőiek gyűjtésére és rajzaira épül.
Lakókörnyezetüket is a kor szokásaitól eltérően alakították ki. A Medgyaszay István tervezte műteremházakban – Nagy Sándor 1907-ben épült háza lapos tetejével, vasbeton födémjével és vezetékes vizével a kor műszaki újdonságait is felvonultatta – a központi helyiség a hall volt, ahol a család együtt étkezett, dolgozott és vendégeket fogadott. Ez újító szemlélet volt az egymásba nyíló szobák és a folyosós házak idején, ahogyan az is, hogy bútoraikat egyszerre tervezték funkcionálisra és szépre.
Gyereknevelési elveik is eltértek a kor átlagától. A porosz szigor helyett a megengedő szemlélet jellemezte őket, ami korántsem jelentett nemtörődömséget: a gyerekeket folyamatosan foglalkoztatták. Fontosnak tartották, hogy a legkisebbek is minél előbb megismerkedjenek a művészetekkel – hangversenyeket, jelmezbálokat rendeztek nekik, és ügyeltek rá, hogy a gyerekszobában, a játékokon, a faliszőnyegeken és a mesekönyvekben is jelen legyen a művészet. Undi Mariska például a gyerekek igényeihez szabott bútorokat tervezett, a népi bútorfestés formáiból és mintakincséből merítve.
Freskók, mozaikok, világkiállítások
Körösfői festett és rajzolt, kisebb szobrokat készített, tervezett használati tárgyakat és teljes szobabelsőket. Az 1906-os milánói nemzetközi kiállításon csoportjával nagydíjat nyert, az 1909-es velencei biennálé magyar pavilonjának homlokzatára üvegmozaikokat tervezett, az 1911-es torinói világkiállítás magyar pavilonjába pedig a Per aspera ad astra című mozaikot. 1907-ben készült el egyik legismertebb műve, A művészet forrása című freskó az akkor átadott Zeneakadémián. Ugyanebben az évben vette fel a Körösfői előnevet, tisztelgésül a kalotaszegi népművészet előtt, amely olyan nagy hatással volt rá, és állami aranyérmet kapott „a hazai iparművészet különféle ágainak nemzeti irányba való fejlesztéséért”. 1909-ben készült a Kerepesi temető árkádsorának kupolamozaikja.
A gödöllőiek összművészeti törekvéseinek csúcspontja a Lechner Ödön nyomdokain haladó Komor Marcell és Jakab Dezső tervezte marosvásárhelyi Kultúrpalota lett, amely 1911 és 1913 között épült. A homlokzat monumentális mozaikját és az előcsarnok freskóit Körösfői tervezte, a Tükörterem híres üvegablakai Nagy Sándor és Toroczkai Wigand Ede tervei alapján készültek, a kivitelezésben pedig a telep több művésze és Körösfői számos tanítványa is részt vett. Mozaik- és üvegterveit többnyire Róth Miksa műhelye valósította meg. Közös munkájuk volt a Nemzeti Szalon Erzsébet téri épületének lépcsőházi üvegablaksora is, amely az 1960-ban lebontott épülettel együtt elpusztult, és dolgoztak a temesvári püspöki szemináriumnak is. Körösfői üvegablakainak nagy része mára elveszett.
Közben a hazai művészeti élet szervezésében is egyre nagyobb szerepet vállalt. 1913-tól az Iparművészeti Iskola díszítőfestő osztályát vezette, tagja volt a KÉVE művészcsoportnak, és 1914-ben Céhbeliek néven saját kiállító társaságot alapított.
Háború és búcsú
Az első világháború véget vetett a művésztelep addigi felhőtlen életének. A férfiakat behívták, Körösfői hadifestőként és grafikusként az isonzói frontra került. A műhelyeket a háború idején az otthon maradt nők vitték tovább fáradhatatlanul, és ők is páratlan alkotásokat, főként szőnyegeket és gobelineket hoztak létre. A Gödöllőn szőtt nagyméretű faliszőnyegek külföldi kiállításokra is eljutottak, és nemzetközi hírnevet szereztek a telepnek, a magyar szecessziónak és a magyar népművészetnek. 1918–19-ben Körösfői a Nemzeti Tanács mellett működő Irodalmi és Művészeti Szaktanács tagja lett.
Aszketikus életmódja és életszeretete ellenére egész életében hordozta egy fiatalkori tüdőbetegség következményeit, a háború borzalmait pedig testileg és lelkileg is nehezen viselte. A budakeszi tüdőszanatóriumban halt meg 1920. június 16-án, mindössze 56 évesen.
Halála után a közösség lelke és kovásza nélkül maradt. Nagy Sándor 1950-ben bekövetkezett haláláig Gödöllőn alkotott, a szövőműhely is különböző formákban egészen 1945-ig működött, de a művésztelep mint közösség szétszéledt. Az a két évtized azonban, amelyet a magyar szecesszió szolgálatában együtt töltöttek, és mindaz, amit ez idő alatt létrehoztak, örökre beírta nevüket a magyar művészet történetébe.
Források: Elek Artúr: Körösfői Kriesch Aladár vetése. Nyugat, 1921/3. · Gellér Katalin – G. Merva Mária – Őriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői művésztelep 1901–1920. Gödöllő, 2003. · Gellér Katalin: The Art Colony of Gödöllő 1901–1920. Gödöllő, 2001. · Őriné Nagy Cecília (szerk.): A gödöllői szőnyeg 100 éve. Gödöllő, 2007. · Nagy Sándor: Életünk Körösfői Kriesch Aladárral. Gödöllő, 2005. · Tudományos konferencia Körösfői-Kriesch Aladár születésének 150. évfordulója alkalmából. Szecessziós Magazin, 2013. szeptember · 100 éve hunyt el Körösfői-Kriesch Aladár – Országgyűlési Könyvtár · Körösfői Kriesch Aladár – Iparművészeti Múzeum, gyűjteményi adatbázis · A Kultúrpalota története – palatul-culturii.ro
