A világon az első - a magyarországit is évekkel megelőzte! Majdnem 50 éve tartották az első Erdélyi Táncháztalálkozót Székelyudvarhelyen. 1978-ban. És hamarosan, hétvégén jön a 2025-ös. Mielőtt elindult az idei találkozóra, Tóth János összefoglalta a korábbiak történetét.
A táncházmozgalom a magyar népi kultúra egyik legélőbb és legizgalmasabb jelensége, amely a 20. század második felében indult útjára, és mára nemcsak a Kárpát-medence, hanem a világ számos pontján jelen van. Erdélyben különösen mély gyökerekkel bír, hiszen a falusi közösségekben a néptánc és a népzene szerves része maradt a mindennapoknak még akkor is, amikor másutt már háttérbe szorult. Az erdélyi táncháztalálkozók a mozgalom legfontosabb ünnepeivé váltak: alkalmak arra, hogy zenészek, táncosok, kézművesek és érdeklődők együtt éljék át a hagyományt.
Erdélyben is, mint ahogyan Magyarországon, az 1930-es években indultak el népi mozgalmak, főleg néptáncsoportok – az elején még közös gyökérrel, Észak-Erdély visszacsatolása miatt – lelkes fiatal tanárokkal élükön.
Ekkor alakult a Gyöngyösbokréta-mozgalom Magyarországon. Erdélyben hagyományőrző együttesek népszínműveket dolgoztak fel és állítottak színpadra és megalakultak a főleg középiskolai tánccsoportok. Ezeket egy-egy lelkes pedagógus vezette, mint például Haáz Sándor Székelyudvarhelyen és Dancs Árpád Sepsiszentgyörgyön. Ezekből a kezdeményezésekből azonban a kommunista diktatúra egyre keményedő évei alatt nem alakulhatott ki igazi mozgalom, mely a táncházas, az eredeti értékeket felvonultató, megmutató és átadó közösségek munkásságát segítette volna. Ellenkezőleg, a vezetőiket meghurcolták, többeket a „magyar nacionalizmus” vádjával be is börtönöztek.
A kezdetek – falusi gyökerek és városi lendület
Az 1970-es évek elején Magyarországon indult táncházmozgalom nyilván nem hivatkozhatott ezekre az előzményekre. Városi értelmiségi körökben indult, akik számára a népzene nem múzeumi emlék volt, hanem élő közösségi tapasztalat.
Erdélyi kibontakozása a saját népzenekultúra hagyományaira építve és a magyarországi táncházmozgalom szerveződésének mintájára történt. A résztvevők az autentikus néptáncot és népzenét nem színpadi formában, hanem a falusi közösségek természetes közegében szerették volna megélni és azt a magaskultúrába emelni; Csoóri Sándor, Illyés Gyula, Nagy László és népi író társaik közreműködésével. A kutatók és gyűjtők – köztük olyan neves személyiségek, mint Sebő Ferenc, Halmos Béla, Martin György, Andrásfalvy Bertalan – az erdélyi falvakban fedezték fel azt az élő hagyományt, amely mintaként szolgált a városi táncházakhoz.
Az erdélyi táncházmozgalom közvetlen elindításában nagy szerepe volt annak, hogy a falusi közösségekben ez a hagyomány ma is életben volt – élők voltak a hétvégi táncos összejövetelek, a zene és a tánc természetes része volt az életnek. A magyarországi mintára elindult táncházak kibontakozásában nagy szerepe volt Kallós Zoltánnak, aki főképp a mezőségi, kalotaszegi, moldvai és a gyimesi csángó hangszeres és énekes zene gyűjtésével és népszerűsítésével teremtett hiteles alapot a táncházmozgalom számára.
Társa volt ebben Könczei Ádám, aki több cikkben és előadásban nem csak népszerűsítésen, hanem a mozgalom szakmai alapokra helyezésével is munkálkodott, hiszen a táncházmozgalom elválaszthatatlanul összefonódott a hiteles népzene összegyűjtésével és annak rendszerszerű feldolgozásával, ebben ma Pávai István jár élen, és társuk volt még a szervezőmunkában Katona Ádám. Táncházzenekarok és táncházak jöttek létre, elsőként Csíkszeredában a Barozda, Székelyudvarhelyen a Venyige, Marosvásárhelyen a Regösök, Kolozsváron a Bodzafa, az Ördögszekér, majd a Bogáncs gyermektáncház.
Erdélyben a falusi közösségekben még az 1970-es években is természetes volt, hogy a fiatalok szombat esténként összegyűlnek, zenészek húzzák a talpalávalót, és a közösség együtt táncolt. Ezt a hagyományt nevezték táncháznak, amely sokkal több volt egyszerű szórakozásnál, a közösségi identitás, a párválasztás és a hagyományátadás színtere is volt egyben.
A táncházmozgalom erdélyi elterjedésében nem volt jelentéktelen az sem, hogy a Román TV magyar adásában 1977-től indította a Kaláka című műsorát, melyben táncházzenekarokat, néptáncegyütteseket, közösségeket mutattak be. 1977. februárjában Kovács Ildikó jóvoltából Kolozsváron, a Bábszínház Klubtermében pedig megszervezték Erdélyben az első revival táncházat.
Mindezeknek volt köszönhető, hogy 1978. szeptember 23–24-én Székelyudvarhelyen megrendezték az első Táncháztalálkozót. Itt az elsősorban tanult, revival muzsikusokból alakult táncház-zenekarok mellett mérai, széki, visai, magyarszováti és más, az erdélyi magyar néptánc szempontjából jelentős falvak táncosai is részt vettek.
Ez mérföldkőnek számított: a városba érkező fiatalok, zenészek és táncosok közösen ünnepelték a néphagyományt. Az esemény óriási lelkesedést váltott ki, ám a Ceaușescu-diktatúra 1980-as éveiben a hatóságok gyanakvással figyelték az ilyen nagyszabású magyar kulturális rendezvényeket, egyre több gánccsal kellett szembenéznie a rendezvény szervezőinek. A negyedik találkozót 1983-ban végül be is tiltották, így hosszú időre megszakadt a sorozat. Utána nem sokkal a román televízió magyar adásait is megszüntették.
A rendszerváltás után
1989 után újraéledhetett a táncházmozgalom is. Ekkortól már viszonylag akadálytalanul, vagy már csak kisebb nehézségek árán (a gyakori vámellenőrzések és a megmaradt kisebb, határon történő vegzálások – a „Pepszi kóla” és némi kávé átadása - árán) látogathattak Erdélybe a hiteles néptánc iránt lelkesedő magyarországi fiatalok is, mégpedig azokra a helyekre, ahol a néptánc még a hétköznapok élő eleme és nem tanfolyamokon tanult és újraélesztett kulturális érték. Válaszút a Kallós Alapítvány létesítette intézmény jóvoltából néptánc- és népzenetáborok színhelye lett, mellette számos nyári néptánctábor indult el, vagy indult újra. Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában hivatásos táncegyüttesek alakultak, amelyeknek műsorai gerincét a mozgalom által megőrzött hiteles erdélyi néptánc színpadra alkalmazott változatai alkotják a mai napig. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 1993-tól évente kiosztja a Kacsó András-díjat, mellyel az erdélyi táncházmozgalomban kiválóan tevékenykedő embereket ismeri el.
A rendszerváltás utáni közvetlen újraindulás ellenére Erdélyben csak a 2010-es években került sor arra, hogy ismét nagyszabású, országos szintű táncháztalálkozókat szervezzenek. Az új szervezői hullám, a Hagyományok Háza, majd 2020-tól az Erdélyi Hagyományok Háza és Orendi István vezetésével 2017-ben újrakezdődött az erdélyi táncháztalálkozók sorozata Székelyudvarhelyen.
A találkozó központi eleme megmaradt az eredeti első évekbeli formájában. Ez a közös tánc és éneklés, amely éjjelbe nyúlóan tölti meg a város tereit, művelődési házait és szabadtéri színpadait. A rendezvény különlegessége, hogy itt nem válik szét élesen az amatőr és a profi világ. Egy asztalnál ülnek a falusi prímások, a hivatásos zenészek és a lelkes fiatalok, akik most tanulják az első lépéseket.
A találkozó üzenete egyszerű, mégis erőteljes: a hagyomány nem a múlt poros relikviája, hanem a jelen közösségi életének alapja lehet. A fiatal generációk számára a táncháztalálkozó lehetőség arra, hogy saját élményen keresztül fedezzék fel a népi kultúrát – nem tankönyvből, hanem a közösség élményén át.
A mai táncháztalálkozók már nemcsak táncélményt kínálnak, hanem komplex kulturális fesztiválok is egyben, mely egyszerre szólítja meg a szakmát és az érdeklődőket, a családokat és a családalapítás előtt állókat, a társat keresőket, és a társat találókat!
Koncertekkel, gyermekprogramokkal, a legibb amatőr és hivatásos táncegyüttesekkel és népzeneoktatásban résztvevő növendékekkel, tanáraikkal, táncház-zenekarok bemutatóival, gasztronómiai standokkal, kóstolókkal, a tárgyalkotó kézművesek vásárával és természetesen táncházakkal várják idén is a nagyérdeműt 2025. szeptember 5-én és 6-án!
Több, mint száz zenész, több, mint ezer táncos, több, mint táncháztalálkozó!
cover: Erdélyi Táncháztalálkozó fb oldala
