Négy nyelven beszélt, kutatott Afrikában, Ázsiában, Franciaországban, Angliában - és persze szinte mindenütt a Kárpát-medencében. A Néprajzi Múzeum gyűjteményének egyik megalapozója és az összehasonlító módszer egyik első hazai alkalmazója. Mindössze 34 évet élt, mégis a magyar néprajztudomány egyik meghatározó alakjaként tartjuk számon. Tóth János írása.
A magyar néprajztudomány kialakulása a 19. század második felében és a 20. század elején ment végbe, melyet Szeder Fábián, Csaplovics János, Erdélyi János, Ipolyi Arnold e téren végzett munkássága előzött meg. A romantika és realizmus korának átmeneti időszakában több kiemelkedő kutató – többek között Herman Ottó, Munkácsi Bernát, Xantus János, Ipolyi Arnold és Jankó János – járult hozzá a tudományág módszereinek és kutatási irányainak kialakításához. Közülük Jankó János különösen jelentős szerepet játszott a modern, összehasonlító szemléletű néprajzi kutatás meghonosításában, valamint a magyar halászat történetének és technikáinak vizsgálatában.
Jankó rövid életpályája ellenére rendkívül termékeny és úttörő jellegű tudományos munkát végzett. Kutatásai elsősorban az anyagi kultúra, a gazdálkodás, valamint a rokon népek kulturális hagyományainak vizsgálatára irányultak. Munkásságának központi eleme volt az összehasonlító módszer alkalmazása, amely révén a magyar népi kultúrát tágabb eurázsiai összefüggésekben próbálta értelmezni. Az 1880-as évek közepétől elkezdődtek a magyar honfoglalás ezeréves évfordulójának megünneplésére való előkészületek, mely ünnepet a fejlődő magyar iparosodás és iparművészet seregszemléjének szántak. Az alapoktól kezdve akarták megmutatni a jelenlétet és a fejlődét a Kárpát-medencében, ezért az érdeklődés olyan tudományágak felé fordult, melyek a magyar őstörténettel kapcsolatban hoztak felszínre új összefüggéseket. Ezek közé tartozott a néprajz is, mely egyrészt a jelenkori adatokból kiindulva (pásztorkodás, halászat, vadászat stb.) igyekezett a honfoglaló magyarság életmódjára, műveltségére következtetni, másrészt a rokon népek (finnugorok, türk népek) kutatásával próbálta a legrégibb korszakokat megvilágítani.
„…egyetlen czél vezérelt, hogy megkíséreljem egybeállítani: a magyarral nyelvileg rokon finn-ugor, ethnikailag és anthropologiailag rokon török-tatár és a kettő közé zárt s ránk is ható szláv népek tárgyi néprajzának összehasonlitó typologiáját.”
(Jankó János - A magyar halászat eredete Budapest, 1900.)
Munkájának jelentősége különösen a halászati kultúra, illetve a halászati kultúrát magas fokon folytató népek kutatásában mutatkozik meg, amelynek történeti és etnográfiai feldolgozásában úttörő szerepet játszott.
Jankó János pályakezdése
Jankó János 1868-ban született, és viszonylag rövid élet adatott számára, mivel 1902-ben, mindössze 34 éves korában hunyt el Borszéken, egyik erdélyi gyűjtőútja során. Fiatal kora ellenére jelentős tudományos pályát futott be, amivel a magyar néprajztudomány egyik meghatározó alakjává vált.
Nagyapja a Békés-vármegyei Tótkomlóson volt szűrszabó, akinek rajztehetségét apja örökölte és lett a kor egyik híres festője, karikaturistája. Ezzel az örökséggel indult el tanulmányaiban.
Társai közül tehetségével és szorgalmával is kiemelkedett, 15 évesen már cikksorozata jelent meg, Előmunkálatok a tudományos pomológiához címmel és a Természettudományi füzetekben megjelent első tudományos cikke is Tótkomlós flórája címmel 1886-ban. Elképesztő szorgalommal tanulja a nyelveket, és amikor beiratkozik az orvosi egyetemre, már akkor angolul, franciául, németül, olaszul ír és olvas. Az orvosi tanulmányokat azonban egy év után feladja és a földrajz, valamint a természettudományok irányába képzi magát tovább, azzal az antropológiai érdeklődéssel, melyet az orvosi tanulmányok során hozott magával.
Igazából Afrika-kutató szeretett volna lenni, de ez a gyerekkori álma nem valósulhatott meg. 1888-89-ben kétszer is felkeresi a vágyott kontinens északi partvidékét (járt ekkor Algírban, Tuniszban, Tripoliszban), használati tárgyakat is gyűjt, melyet a Nemzeti Múzeumnak adományoz. Ekkor, mint földrajz szakos tanárjelölt több földrajzi témájú cikket ír francia és angol szaklapokba, melyek honoráriumából, valamint a Kereskedelmi és Iparkamara ösztöndíjából finanszírozta utazásait a Nílus deltájához. Innen maláriásan tér haza gyógyulni, ezért kellett útját megszakítani.
A néprajz is korán az érdeklődési körébe kerül, hiszen nagyapja révén igen közel állt a népélethez, és ez is foglalkoztatni kezdte, hogy hogyan válik egy gazdasági egységgé táj és ember. Milyen életstratégiák vezetik a különböző tájakon élő embereket, és azokban milyen hasonló elemek lehetők fel. Ez volt tudományos vizsgálódásainak az alapja és persze a kor nagy kérdéseire keresendő válaszok, a rokon népek, a szomszédos népek milyen életstratégiát követtek, követnek azok hogyan kerültek kölcsönhatásba, milyen hasonló elemek őrződtek meg.
Valahogy ösztönösen teremtette meg a későbbi néprajzi, antropológiai kutatási módszerek magyar alapjait, hogy a tudományos kutatásban a kezdeti elméleti kutatómunka után ugyanolyan meghatározó része annak a terepen való kutatás és megfigyelés, mivel a leírtakat a tapasztalatokkal lehet igazán alátámasztani. Ezeket a terepkutatásokat a kor technikai vívmányai is nagyban segítették, mint a fotográfia, vagy a hangfelvevő készülékek. Ebből a fényképezőgépet használta Jankó.
Tudományos néprajzi, kutatói, gyűjteményi tevékenysége
Az afrikai kutatásai, valamint felgyógyulása után 1890-ben bölcseletdoktori oklevelet szerzett földrajzból, antropológiából és növénytanból és még ugyanebben az évben a Magyar Földrajzi Társaság titkárának választotta meg. De ezt követő években voltak igazán a tudományos életének fordulópontjai, annak kivirágzása.
Gróf Csáky Albin közoktatásügyi miniszter megbízásából 1890–91-ben Anglia és Franciaország föld- és néprajzi intézeteit tanulmányozta. 1892–93-ban tanársegéd volt a Budapesti Egyetem Földrajzi Tanszékén, majd 1894-ben kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának igazgatójává nevezték ki Xantus János halálát követően. Nyolcéves vezetői tevékenysége alatt gyakorlatilag megteremtette egy új intézmény alapjait, mely a Néprajzi Múzeum volt. Az alapvető szervezeti és tudományos fejlesztések mellett a gyűjtemény rendszeres gyarapítása, a tudományos katalogizálás és a kutatási irányok kijelölése mind az ő nevéhez fűződnek. Munkássága alatt a múzeumi néprajzi gyűjtemény jelentősen, a kezdeti 6 000 tárgyról 35 000 darabra növekedett és ez a gyűjtemény meg is teremtette az alapot mind az összehasonlító néprajzi kutatásoknak, mind pedig annak, hogy a gyűjtemény önálló entitássá, intézménnyé váljon.
Ez a pozíciója magával hozta azt is, hogy Őt kérték fel az Ezredéves Kiállítás néprajzi falujának tartalmi elemeit valósítsa meg. Így 12 magyar és 12 nemzetiségi lakóházat rendezett be az időközben összegyűjtött tárgyakkal 1896-ban. Ezek később bekerültek a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe, és vált végül önálló intézménnyé a Néprajzi Múzeum. Mindennek volt köszönhető, hogy a századfordulóra a Néprajzi Múzeum Európa legkiemelkedőbb gyűjteményévé vált. De mit ér egy tudomány és annak gyűjteménye, ha nincs utánpótlása…
„Ámde, amit én tettem csak az első lépés, s minden további lépés alapfeltétele, hogy az egyetemen tanszéket kapva ethnographusokat nevelhessek a most megindított irány számára; ha azt a tanszéket nem kapom meg, 50 év múlva újra kezdhetik az egész dolgot elölről s azalatt itt elpusztul minden.” (részlet Jankó János naplójából 1900.)
Ennek ellenére csak majd harminc évvel e sorok után alakulhatott meg az első egyetemi néprajzi tanszék a Szegedi Egyetemen.
A másik jelentős tudományos esemény az életében, hogy néprajzkutatóként részt vehetett gróf Zichy Jenő harmadik ázsiai expedícióján 1896 novemberétől, miután feldolgozta a második expedíció néprajzi anyagát. Ekkor is a klasszikus módszer szerint járt el, ugyanis először az orosz múzeumok gazdag néprajzi anyagát vizsgálta, kutatta, majd az ott tapasztaltakkal felvértezve indult valódi terepmunkára, gyűjtőutakra. Megismerte az orosz néprajzi irodalmat és másfél éves kalandos utazása után gazdag anyaggal tért haza. A szakirodalmi és saját maga által gyűjtött adatok, valamint tárgyi anyag feldolgozásához fog és a magyar halászat eredetének feltárását végzi el majd egy év kemény munkájával, melyet magyar és német nyelven meg is jelentetett A magyar halászat eredete című monográfiája 1900-ban. Ez a mű volt a kézzel fogható kicsúcsosodása néprajzi összehasonlító módszerének.
Az összehasonlító néprajzi szemlélet Jankó munkásságában
Jankó János tudományos gondolkodásának egyik legfontosabb sajátossága volt az összehasonlító módszer következetes alkalmazása. A 19. század végén a néprajz egyik központi kérdése a népi kultúra eredetének és történeti fejlődésének vizsgálata volt. Jankó ezt a kérdést úgy közelítette meg, hogy a magyar hagyományokat más népek kultúrájával vetette össze.
Kutatásainak egyik alapfeltevése az volt, hogy a magyarság ősi kultúrájának számos eleme csak a rokon népek – elsősorban a finnugor népek – hagyományaival összevetve érthető meg. Ennek érdekében tette meg több kutatóútját Észak- és Kelet-Európába, valamint Szibéria területére. Ezek során különösen az obi-ugor népek életmódját és gazdálkodását tanulmányozta.
Jankó módszertana több szempontból is újszerű volt. Egyrészt nagy hangsúlyt fektetett a terepmunkára és a közvetlen adatgyűjtésre. Nem elégedett meg a korábbi leírásokkal, hanem saját megfigyeléseket végzett, és a néprajzi jelenségeket eredeti környezetükben vizsgálta. Másrészt tudományos felkészültségét széles körű nemzetközi irodalom feldolgozásával alapozta meg. Kutatásai során finn, orosz, német és más európai forrásokat is felhasznált.
Az összehasonlító módszer alkalmazása azonban vitákat is kiváltott. A korszak egyik jelentős néprajzkutatója, Herman Ottó például több kérdésben eltérő álláspontot képviselt. A két kutató között tudományos vita alakult ki például a magyar lakóház eredetének kérdésében. Jankó a külső hatások és kulturális kölcsönhatások szerepét hangsúlyozta, míg Herman inkább a belső fejlődést tartotta meghatározónak. Ennek következtében nem is volt felhőtlen a viszony a két meghatározó tudós között. Ezt tetézte az is, hogy mind a ketten a magyarság egyik ősfoglalkozása, a halászat témájában tettek meghatározó megállapításokat. Bár Herman ezt 13 évvel korábban tette meg, a vitájuk ezen a területen csak fokozódott Jankó könyvének megjelenésével.
„A nagy verekedés úgyis csak most fog következni, ha megjelenik munkám »a magyar halászat eredetéiről, melyben Hermant kegyedenül csépelem."
(Jankó János K. Lippich Eleknek írtlevelének részlete 1900.)
Ebben az időben keletkezett levelezését Hála József és ifj. Kodolányi János dolgozták fel 2001-ben megjelent kötetükben Úton a szibériai atyafiakhoz – Jankó János oroszországi levelezése címmel.
A magyar halászat kutatása
Jankó János munkásságának egyik legjelentősebb területe a halászat néprajzi kutatása volt. A halászat vizsgálata a 19. század végén kiemelt szerepet játszott a magyar néprajzban, mivel a kutatók úgy vélték, hogy ez a gazdálkodási forma ősi kulturális elemeket őriz.
Jankó legismertebb műve „A magyar halászat eredete” című monográfia, amely 1900-ban jelent meg. Ebben a munkában a magyar halászati módszerek történeti és etnográfiai vizsgálatát végezte el. A könyv különlegessége abban állt, hogy a magyar halászati technikákat széles nemzetközi összehasonlítás keretében elemezte. A műben Jankó felhasználta az addig megjelent magyar szakirodalmat, és azt finn, orosz és más európai népek halászati hagyományaival vetette össze. Ennek alapján próbálta rekonstruálni a magyar halászat történeti rétegeit és fejlődését.
A kutatás egyik kiindulópontja az volt, hogy a halászati technikák és eszközök – például a hálók, varsák, szigonyok vagy rekesztő rendszerek – gyakran hosszú időn keresztül változatlan formában maradnak fenn. Ezért ezek vizsgálata alkalmas lehet a kulturális kapcsolatok és a történeti fejlődés feltárására. Jankó külön figyelmet fordított a finnugor népek halászati hagyományaira. Úgy vélte, hogy a magyar halászat számos eleme rokonságot mutat az obi-ugor és finn népek technikáival. Ez a felismerés fontos lépést jelentett a gazdálkodási formák összehasonlító vizsgálatában.
A monográfia jelentőségét az is mutatja, hogy a későbbi kutatók hosszú időn keresztül alapműként tekintettek rá. Bár megjelenése idején kritikák is érték, a későbbi értékelések szerint a könyv sok tekintetben megelőzte korát.
A magyar „terepen”
Jankó János nemcsak elméleti kutató volt, hanem kiváló terepmunkás is. Munkájának egyik fontos területe a néprajzi gyűjtés megszervezése és módszertanának fejlesztése volt. A módszertanának egyik újítása volt, hogy használni kezdte az összefüggések tágabb megértése érdekében a statisztikát. Kutatásai során számos vidéket bejárt, különösen Erdélyben és Kalotaszegen végzett jelentős gyűjtéseket. 1892-ben jelenik meg monográfiája a Kalotaszegről Kalotaszeg magyar népe címmel, majd ezt követően Torda, Aranyosszék, Torockó feldolgozása következett, melyek az első magyar néprajzi tájmonográfiák. Ezekben a munkákban Jankó kísérletet tesz az etnikai csoportok elkülönítésére. Így Kalotaszeg esetében nemcsak annak határát húzza meg, hanem azon belül igyekszik alcsoportokat is megállapítani (Alszeg, Felszeg, átmeneti terület). Ugyanezt a módszertant követi a Balaton környékének etnikai alapú szólóművelésének feltárásában is.
Jankó különös figyelmet fordított a helynevek és a népi terminológia gyűjtésére is. Meggyőződése volt, hogy a néprajzi kutatásnak közvetlenül a helyi lakosság szóbeli hagyományaira kell támaszkodnia. Ezért hangsúlyozta, hogy a helyneveket nem a hivatalos dokumentumokból, hanem a helyi lakosság használatából kell lejegyezni. Ez a szemlélet a modern terepmunka egyik alapelvének tekinthető: a kutatónak a közösségek mindennapi gyakorlatát kell megfigyelnie, és a helyi tudást kell dokumentálnia.
A Néprajzi Falu előkészítése során jó néhány etnikai csoport részletesebb körvonalazását is elvégezte, de mindezek részletes kidolgozására már nem kerülhetett sor korai halála miatt. Ekkor figyelte meg az alábbiakat: „A kiállítás érdekében ugyanis Somogy megye belsejét (Csököly vidékét), Zalában a Göcsejt, Veszprémben a Bakony sváb falvait kellett tanulmányoznom; az itt gyűjtött bőséges anyagból tanultam meg aztán, hogy azok a különböző alakok (p. o. az építkezés terén), melyeket a Balaton mellékén észleltem, különböző fejlődési sorozatoknak egyes tagjai, s így nem etnikus értékűek, hanem chronológiai eredetűek, a mit aztán a Balaton mellékén sokkal később ily szempontból megindított kutatás a tárgyi néprajz egyéb terein is igazolt.”
Jankó János munkabírása kivételes volt, de a teste nem bírta a hatalmas terhelést, mégis újabb és újabb gyűjtőutakra vállalkozott. Az erdélyi Kelemen-havasokban végzett gyűjtőútján egy 90 kilométeres egynapi szekerezés után megérkezvén Borszékre, beteg szíve 1902. július 28-án, hivatása teljesítése közben megállt.
Jankó János munkássága nemcsak a magyar néprajz fejlődésében játszott fontos szerepet, hanem hozzájárult a nemzetközi etnológiai kutatások módszertani gazdagításához is. Életműve ma is fontos forrás a népi kultúra és a hagyományos gazdálkodási formák kutatásában. Emlékére alapította meg 1969-ben a Magyar Néprajzi Társaság a Jankó János-díjat, amellyel fiatal néprajzkutatók kiemelkedő tudományos teljesítményét ismerik el.
Források:
Balassa Iván: Jankó János, 1975.
Paládi-Kovács Attila: Jankó Jánosról – száz év múltán, In.: Ethnographia 1993.
Hála József: Adalékok Herman Ottó és Jankó János kapcsolatához. In: Hevesi Attila–Viga Gyula (szerk.): Herman Ottó öröksége 2006.
Hála József – Kodolányi János (szerk.): Úton a szibériai atyafiakhoz: Jankó János oroszországi levelei, 2001.
