Megkezdte körútját a Kárpát-medencében Berecz András Szívverés a magasban című fotókiállítása, melynek révén évszázados harangok belsejében őrzött nyomokból tárul fel a történelem, válik művészi történetté a rezgő anyagtalálkozások helye. A Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében a Magyar Nemzeti Múzeum kertje után május 14-től Lendván, 20-tól Kolozsváron is mesélnek a harangfotók.

Lendva a szlovéniai magyarok legnagyobb települése a Muravidéken, ahová Berecz András ének- és mesemondót, a harangok szerelmesét szép emlékek kötik. Szépek, vidámak és mámorosak is.

Elsőként a lendvai művelődési ház jut az eszébe, melyet Makovecz Imre tervezett, és ahol többször énekelt. Azt mondja róla:  „Hófehér, igen szép szerkezet, úgy érzed, hogy egy növénybe költöztél be, valami hatalmas termésbe, közben szárnyak suhognak körötted, angyalok rebbennek.”

– Nagyszerű az akusztikája is – teszi hozzá –, több koncertet tartottunk ott, még azt hiszem, az Ökrös zenekarral is.

A koncertek és a gyönyörű koncerthelyszín mellett az ottani közönség előadásokon és józanságon túli vendégszeretete is emlékezetes számára.  

„Ott mindig az a helyzet, hogy amikor vége az előadásnak, felcsalnak a dombra, mert ott vannak a pincék” – mosolyog a nem csak mesélni szerető haranglélek-kutató. Való igaz, hogy történelmi szőlők, finom vörösborok vannak arrafelé, és ennek megfelelően bárhová is hívják a vendéget; bor mindig van az asztalon.

„Lendváról most is tudom, hogyha egyszer oda elkeveredek és ott lehetek, biztos, hogy a legfinomabb, legöregebb, vérszínű, fekete, tüzes borokat fogjuk inni” – szögezi le, majd kis mosollyal a bajusza alatt hozzáteszi: „Arra kell nagyon vigyázni ott Lendván, hogy az ember ne koncert előtt keveredjen közel a pincékhez, mert abból baj származhat, az ember ragyogva, de cikcakkban, célját el-elveszítve mesél. De hát mit csináljak? Bor nélkül se azt jegyzem meg, ami megtörtént, hanem ami arról eszembe jut. Mivel tudom, hogy a lendvai bor a bolondon is tud bolondítani, a pincelátogatást előadás utánra hagynám… azért a pince futárát, hírnökét, messzelátóját, azt az egy nyelet bort persze hogy magamhoz venném. Lendva áldott helyszellemét a világért meg nem bántanám!”

Kallós Zoltán és Kolozsvár fényei

Kolozsvárhoz, a kiállítás Kárpát-medencei turnéjának második állomásához is számtalan élmény köti, de mind közül valahogy mégis azok a legfontosabbak számára, melyek a nyolcvanas években Kallós Zoltánhoz kapcsolódnak. A legendás erdélyi néprajzkutatóhoz, akinek munkásságát Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett szokás emlegetni.

„Kallós Zoltán mindig várt minket. Még akkor az édesanyja tett elénk örökké pálinkát, levest, jó kenyeret, és ott mindig nagy társaság gyűlt össze. Akik összejöttek, ma már mind hírességei a táncházmozgalomnak. Jöttek Gyergyóból, Csíkszentdomokosról, mindenhonnan, ma is tartjuk a barátságot. Ott volt Panek Kati is, Erdély alt hangú hátborzongató csudaénekese, színésznője. Hol őnála, hol Zoli bácsinál kötöttünk ki” – idézi a szép emlékeket Berecz András, majd azzal folytatja, hogy olyan volt Kallós Zoltán társasága, mint egy néprajzi kutatócsoport, szellemi műhely. Énekeltek, beszélgettek, mindig tudta valaki, hogy hol van lakodalom, ahová őt, mint jól éneklő embert, rendre meg is hívták. Tíz perc alatt ott helyben megszervezték, ki jön érte a vonathoz, ki viszi el autóval, nem kellett foglalkoznia a szállással sem. Aztán elgondolkodik egy kicsit, majd azzal folytatja, hogy Kolozsvárról mégis leginkább Kallós Zoltán önzetlensége jut az eszébe.

„A kutatók egy része – addigra bizony ilyennel is találkoztam – amit felgyűjt, arra féltékenyen vigyáz.Kallós Zoltán viszont olyan ember volt, aki a népdalokat, a meséket, minden tudományát azonnal frissiben szétosztotta. Nem véletlen rajongtak érte.”  

Berecz András hangján hallani, hogy most is megilletődik az emlékektől:

„Mindig megkérte, hogy énekeljem el a »Szomorú az idő, el akar változni. Szomorú a szívem, meg akar hasadni« kezdetű bukovinai dalt. Arról szól, hogy a madárnak szabad ágról- szállni, csak nekünk nem szabad a hazánkban élni. Leginkább ezt kérte tőlem.”

Akkor még más volt Kolozsvár is, emlékei szerint esténként sötétségbe borult a város, a Romániát szocialista császárként uraló Ceauşescu elvtárs „gondoskodása” jóvoltából.

„Én az orromig nem láttam, csak az ottani barátaim tudták, hogy merre kell kanyarodni. Takarékon volt az ország, nem erőst világítottak.”

Másféle figyelem azért volt, mert amikor egy ottani barátjával sort álltak valamiért, talán olajért vagy cukorért, ami akkoriban nagy kincsnek számított arrafelé, ha egyáltalán hozzá lehetett jutni, a cimborája egyszer csak szólt neki, hogy mindjárt odajön hozzájuk valaki. Hozzátette, hogy „ne pattogjon”, nem lesz semmi baj. Ő nem hallott, nem is látott veszélyt közelíteni, de egy fél perc múlva tényleg ott termett két milicista egy zseblámpával. Félreállították, és rögtön faggatni kezdték, hova mennek, és hol fog aludni, mert magánháznál tilos volt megszállni.

„Komolyan faggattak, de azt mindmáig nem tudom összerakni, hogy Andris barátom honnan vette észre őket. Többször átélt hasonlót, benne élt, finomabb volt a hallása, látása, s tán ma is az.”

Ez még a nyolcvanas évek elején történt, ma már egész más érzés Kolozsvárra menni.

„Amikor elmegy oda az ember, azt látja, hogy egy utcában annyi villanyt prédálnak, mint régen az egész városban. Nagy nyüzsgés, szép egyetemi város, fiatalokat látni mindenfelé.”

Életpárti délvidékiek

A kiállítás harmadik állomása a Délvidék, Zenta. Berecz András arrafelé is sokat járt, Újvidéken például egy Telep nevű hely máig emlékezetes számára.

Ott leginkább csak magyarok éltek, és volt egy jazzklubjuk, ahol Dresch Misi is gyakran játszott.

„Na, én ilyen dohányfüstöt soha életemben nem láttam, mint ott. Mindenki dohányzott, és közben az asztalon vagy egymás fején vagy a gerendákon ütötték a ritmust, kacagva követték a muzsikát. Ennyi életpárti, sokevő, -ivó, éneklő, ritmusverő és cigarettázó emberrel sehol nem találkoztam, mint a délvidéki magyarok között.”

Persze nemcsak a dohányfüst emlékét őrzi, hanem azt is, hogy arrafelé milyen magától értetődő módon tudták ötvözni a népdalokat, a hagyományt a legújabb művészeti ágakkal. Ebből a világból repült Bicskei Zoltán rajz- és filmművészete, Nagy Jóska világhódító színházművészete, Bakos Árpi éneke, Mezei Szilárd zenéje… Aztán még egy emlék felmerül benne:

„Tanítottam is Délvidéken, Hajdújáráson népdalt, volt ott egy akácos kis liget, ahová hét-nyolc éves környékbeli gyerekek jöttek. A markuk nagyobb volt, mint az enyém, a fekete holdat a körmük alatt hordták, és úgy énekeltek, hogy a mutatóujjukkal megfenyegettek. De nem azért, mert haragudtak, hanem mert jól érezték magukat, mert ezekben a gyerekekben megjelentek a mulató nagyapák, dédapák.”

Erről eszébe jut: Illyés Gyula megírta, hogy amikor Franciaországban – tán breton barátai - énekeltek, karba fonták a kezüket. Kérték, hogy ő is énekeljen nekik valami magyar dalt.  

„Még egy hang se jött ki a torkán, de már azon kapta magát, hogy a mutatóujját megemeli és megfenyegeti az eget, a földet, az ámuló embereket. Kérdezték is tőle, vajon haragszik-e. Ő meg ott jött rá, hogy épp azt csinálja, amit otthon látott Rácegrespusztán a pásztoroktól. Amikor ők otthon énekelni kezdtek, még egy hang se jött ki a szájukon, már billegettek az ujjukkal. Egymást fenyegették, a poharat, az eget!

Vajon a magyar ember, mikor énekel, a sorsát fenyegeti?

Erről írt Illyés Gyula, s amikor én behunyom a szemem, és azt mondom, Délvidék, Vajdaság, ez feltétlen eszembe jut. Sok-sok élményem köt oda, de valahogy ez van a tetejibe.”

A Kárpát-medence harangjait bemutató Szívverés a magasban című fotókiállítás-sorozat május 8-án 16.00 órakor nyílt meg Budapesten az MNMKK Magyar Nemzeti Múzeum Múzeumkertjében a Petőfi Kulturális Ügynökség szervezésében és a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával majd május 14-én megkezdte vándorútját a Kárpát-medencében. A  harangok elmennek Kassára, Beregszászra, Kolozsvárra, Csíkszeredába, Lendvára és Zentára is.

Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu