„A néprajzban nincsenek különálló, egymástól független életet élő jelenségek. Egyetlen más egyébbel össze nem függő, kizárólagos és hermetikusan elzárt néprajzi jelenség nincsen. A közösségi élet minden megnyilvánulása nagy, egymásba fonódó összefüggése, teljes egysége a népkultúra.” - vallotta Lajtha László. Tóth János írása
Lajtha László (eredeti nevén: Leitersdorfer János László) 1892. június 30-án született Budapesten. Zenei tehetsége már korán megmutatkozott. Hatévesen már zongorázott, így pályája eldőlt már gyerekkorában. Egyenes út vezetett a budapesti Zeneakadémiáig, ahol Szendy Árpádtól és egy ideig Bartók Bélától is tanult. 1913-ban vehette át diplomáját zeneszerzés szakon. Ugyanebben az évben állam- és jogtudományi doktorátust is szerzett. Tanulóévei alatt több nyugat-európai egyetem zeneakadémiájának is volt vendégdiákja volt. Tanult Lipcsében, Genfben és Párizsban is - ott Paul Marie Théodore Vincent d’Indy -től. Ezek az idők a későbbiekben fontos tényezők lesznek életében, főleg azért, mert ezeket a kapcsolatait a későbbiekben sem adta fel, bármilyen rendszer is következett Magyarországon.
Párizsban évente több hónapot töltött, ahol tanára bevezette a francia zenei életbe is. Ezeknek a gyümölcsöző éveknek és hónapoknak az I. világháború kitörése vetett véget. Ez volt pályájának első törése, amikor az ígéretes zeneszerző és zongoraművész kötelességtudatból a frontszolgálatot választotta. Önként tűzértiszt lett, pedig a zenei stílusát francia tanára is úgy jellemezte, hogy „olyan, mint egy érme, amely magyar anyagból készült, francia verettel, és az egész világon konvertibilis…”.
Ebből is láthatjuk jellemét, amiről a későbbiekben több tanítványa is megemlékezik, Többek közt Erdélyi Zsuzsanna néprajzkutató. Még a fronton is fontosnak tartotta, hogy ne szakadjon el teljesen a zenei élettől. 1952-es önéletírásában így ír erről: „A zenei munkát nem tudtam abbahagyni, és a harctéren, a fedezékben mindég velem volt vázlatkönyvem, amelybe leginkább kontrapunktot írtam, gyakoroltam magam, nehogy mesterségi készségem véglegesen elveszítsem. Bach és Palestrina voltak mestereim.”
A frontról hazatérve titokban vette feleségül a háború előtt megismert szerelmét Holló Rózát és megszületett hamarosan két fiuk, László és Ábel.
A népzenével és annak gyűjtésével a zeneakadémiai évei alatt ismerkedett meg Bartók ösztönzésére. Első gyűjtőútjait 1911-ben tette, melyek Erdélyre irányultak. Ezt a tevékenységét haláláig folytatta. Az 1913-as év már a fentiek alapján is mozgalmas volt az életében, de mindezek mellett ebben az évben lett a Magyar Nemzeti Múzeum hangszergyűjteményének gondnoka, majd a népzenei osztály vezetője.
Természetesen rendkívül gazdag Lajtha zeneszerzői tevékenysége is. 69 művet írt élete során, melyben 9 szimfónia is található, de kamarazenei művek, vonósnégyesek misék, vígoperák, filmzenék is vannak a művek közt. Bartók Béla a legnagyobb hazai tehetségek között tartotta számon: „Kodályon és Lajthán kívül nincs értékes zeneszerzőnk” – írta egy angol zenetörténésznek. Legfőbb zenei példaképei és viszonyítási pontjai mindvégig J. S. Bach, Haydn, Mozart és a nagy francia mesterek: Debussy és Ravel voltak. 1928-tól állandó kiadói szerződése volt a párizsi Leduc céggel. Az igazi nemzetközi ismertséget mégis egy amerikai megrendelésre írt vonósnégyese hozta meg számára, innentől az egész világon játszották műveit.
1919-ben a Nemzeti Zenede (ma Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnázium), a legrégebbi, 1840-ben alapított zenei intézményünk tanárává is kinevezték, melynek a II. világháború után főigazgatója is lett egészen az 1949-es átszervezéséig, amikortól Állami Konzervatórium néven működött tovább.
A nemzetközi porondon
1928-tól Bartókkal együtt, az UNESCO elődjének számító Népszövetség Szellemi Együttműködési Bizottsága I. Nemzetközi Népművészeti Kongresszusán Prágában a „Népies játékok és táncok Magyarországon” című előadása olyan sikert aratott, hogy utána a Népművészet és Néphagyományok Nemzetközi Bizottsága népzene-néptánc osztályának elnökévé választották. Itt hívta fel a figyelmet elsőként arra, hogy milyen fontos lenne mozgóképpel és hanggal egyszerre rögzíteni a táncokat és a tánczenét. Elképesztő éleslátással vette észre, hogy hogyan lehet leghatékonyabb a rögzítés a későbbi feldolgozás és edukáció elősegítésére, illetve, hogy kell egy olyan hatékony írott táncmozdulat rögzítési rendszer, mint a zenében a partitúra. Így került be a honi néptánckutatás alapvető elemei közé a Laban Rudolf féle táncjelírás (kinetográfia) Szentpál Mária, Szentpál Olga és Lányi Ágoston munkássága révén. Ezt a rendszert olyan tökélyre vitték a későbbi magyar képviselői, főleg a nemrégiben elhunyt Fügedi János, hogy a nemzetközi elismertsége a magyar tánckutatóknak elvitathatatlan mind a kialakított módszertanban, mind pedig intézményesített háttérben.
Az 1930-as évek hoztak még nemzetközi elismeréseket, több nemzetközi társaság is a tagjai közé választotta. 1935-től 1938-ig a Magyar Rádió szabadegyetemének zenei műsorait irányította, 1945-től pedig másfél éven át a Rádió zeneigazgatója volt. Fontos szerepet játszott a Rádió zenekarának újjászervezésében és kibővítésében. Emberi karakterére jellemző volt, hogy igazgatása alatt megtiltotta, hogy saját műveit játsszák a rádióban.
Az „eastern” kezdetei, a Hortobágy
1937-ben megjelent Magyarság Néprajza 4. kötetének Tánc című fejezetét is megírta, ám számunkra egy másik fontos esemény is volt, amikor 1936-ban Georg M. Höllering osztrák filmrendező megkereste Móricz Zsigmondot és Bartók Bélát, hogy forgassanak filmet Hortobágy témában. Ehhez Móricz írt egy novellát (erről itt olvashatnak: ), Bartókot pedig felkérte, hogy írjon hozzá zenét. Bartók Béla nem vállalta, hanem ajánlotta maga helyett Lajtha Lászlót. Lajtha kiváló ízléssel meg is oldotta a feladatot. Szekfü András filmtörténész ezt a munkáját így jellemezte egy Lajtha megemlékezés konferenciáján:
„A Hortobágy című filmben azonban Höllering, Lajtha László zeneszerzővel, a korban szokatlan zenei megoldást alkalmazott. Az eisleri ihletést átalakították és továbbfejlesztették. Az eredeti szimfonikus zenei betétek mellett Lajtha munkatársa, Balla Péter segítségével magyar népdalokat építettek be drámai funkciókba. A film öt legfontosabb szereplője elénekel egy-egy jelleméhez, helyzetéhez illő népdalt. Tömegdal helyett pedig a pásztorok „férfikórusa” énekel népdalt, népballadát. Ezáltal a Hortobágy egyfajta korai népdal-musical jelleget is kapott.” (A Lajtha László halálának 50. évfordulója tiszteletére rendezett konferencián, 2013. február 16-án elhangzott előadás.)
A film olyannyira vált kultuszfilmmé, hogy a későbbiekben Jancsó Miklós, Szomjas György által rendezett filmek zenei betéteit is ilyen módszerekkel oldották meg, így a magyar népdal alapon szerzett zene lett az alapja ezeknek a filmeknek, mint például a Szomjas György által rendezett „Talpuk alatt fütyül a szél” című „eastern”-nek.
Lajtha és Höllering a későbbiekben is dolgozott még együtt. Ennek ez eredménye volt, hogy 1947-48-ban a családjával elképesztő anyagi jólétben élt Londonban, ahol a Gyilkosság a katedrálisban című film zenéjén dolgozott, mai mellet a nemzetközi ügyeit is intézte.
A népzene és néptánckutatás új kezdetei
De visszatérve a prágai konferencián tett ajánlására, a munka mégiscsak elkezdődött valamilyen kezdetleges formában és az ötvenes évek végétől főként a hatvanas évek során felhalmozódott jelentős hangszeres tánczenei anyag 1970-re lényegében már minden fontos típus, stílus, dialektus anyagát tartalmazta, s így rendelkezésére állt mindazoknak, akik ezt valóban meg akarták ismerni. Ami már valami másfajta, intenzívebb érdeklődés volt, mint a korábbi. Nem azzal a céllal fordultak csupán a népművészet felé, hogy na, rögtön, azonnal, csináljunk valamit, hogy holnapután koreográfia, vagy zenekompozíció szülessék belőle, hanem a teljes megismerés igényét hozta. Mondta Martin György egy 1981-es interjúban.
No, de számunkra, a népi kultúra kedvelői számára mégiscsak fontosabb az, hogy 1940-ben elment, vagy inkább visszament egy Szolnok-Doboka vármegyei kis faluba, Székre.
Az, hogy ez megtörténhetett, azt feltételezte, hogy egy olyan gondos, és „öncélúan” alapos feltárás történt, mint amit Lajtha László Széken elvégzett az ottani gyűjtéssel, nem beszélve arról, hogy munkálatainak eredményét, a lejegyzett partitúrákat, amint lehetséges volt, könyv formában publikálta.
"1940-ben történt. Erdélyi gyűjtőútra indultam. Sokfelé kellett volna mennem, hiszen 22 esztendő sok elmulasztott feladata várt reánk. Hosszas válogatás ás latolgatás után két tervet tartottam meg. Az egyik szerint Szolnok-Doboka megye Szék községébe szerettem volna menni, hiszen ezideig a szolnok-dobokai népzenéről semmi érdemlegeset sem tudtunk. A másik tevem az volt, hogy Kalotaszegbe utazom, ahonnan sok és szép hangszeres muzsikának ismertük a dallamát, de csak most, újabban nyílt módunk arra, hogy ne csak a prímás, hanem az egész "banda" együttes játékát felvehessük.
Mindkét gondolat egyformán kedves volt nekem. Néhány hónappal indulásom előtt elmondottam terveimet Kodály Zoltánnak s azt is, hogy alig tudok választani közülük. Kodály habozás nélkül válaszolt, s elmondotta, hogy nemrégen széki hímzéseket látott. Ahol ilyen szép és sajátos hímzések élnek még ma is, kell ott - mondotta - valami érdekes muzsikának is lennie. Lelkesen beszélt és erősen bíztatott a széki útra.
Így történt, hogy a vele való beszélgetés után azonnal írtam szolnok-dobokai barátaimnak, - akik már régebben vártak - hogy szűkebb pátriájukba indulok." (Lajtha László: Újra megtalált népdaltípus In.: Lajtha László írásai I-II.)
A széki fonográfos gyűjtés aztán egy nagyszabású hanglemezfelvételi akció előgyűjtése lett, melyet Ortutay Gyula szervezett meg a Magyar Rádió stúdiójában. A Magyar Rádió és a Néprajzi Múzeum közös vállalkozásában készült lemezek mellé Bartók elképzelése szerint írásos dokumentáció is csatlakozott volna, amelynek fontos részét képezték a kottalejegyzések. Ezeknek azonban csak kis töredéke készült el (Bartók Béla részéről), mivel a második világháború eseményei drasztikusan megszakították a nagyszabású hanglemezfelvételezés folyamatát. A háború után Lajtha László vette kezébe az irányítást.
A népzenei lejegyzések kérdésköre mellett egy másik igen fontos aspektus volt a zene és tánc szoros egymásrautaltságának felismerése és kutatása. A tánc volt a másik alappillér, ami nélkül lehetetlen lett volna megérteni magát a feltérképezett, lerajzolt zenét. Lajtha ebbe is az élen járt.
Legfontosabb népzenei munkáját a Népzenei Monográfiák című sorozatot a széki gyűjtések után indíthatta el. Ezek a kötetek az 1950-es években kezdtek megjelenni.
Lajtha az embermentő
A II. világháború újabb törést hozott szakmai életében. 1944-ben, sok keresztény magyar ember kockáztatta a szabadságát, sőt az életét azért, hogy igazságtalanul üldözött embertársait megmentse, gondolok itt az elhurcolásra ítélt zsidó emberek mentésére. Lajtha László is megtette ebben a vérzivataros időben a magáét és beállt az ellenállási mozgalomba, az úgynevezett Kiska (azaz Kisegítő Karhatalmi Alakulat), mely csak látszólag segítette a nyilasok és a nácik tevékenységét, éppen ellenkezőleg, valójában az illegális antifasiszta tevékenység fedőszerve lett. A II. világháború befejezése után ő maga írta párizsi kiadójának, Leducnek címzett levelében: „1944 márciusától mint tiszt a nemzeti ellenállás egyik egységét vezettem, fiaim a parancsnokságom alatt szolgáltak ugyanott. Ily módon, ennek a titkos szervezetnek a segítségével Budapesten maradhattunk. Sajnos azonban a kedvezőtlen politikai körülmények miatt a magyar ellenállási mozgalom nem bontakozhatott úgy ki, mint Önöknél Franciaországban.”
A Kiska tagjai más névre szóló igazolvánnyal látták el az üldözötteket (valóságos igazolványgyárat működtettek), élelmiszert juttattak a gettókban nyomorgóknak, megtámadtak és lefegyvereztek nyilas járőröket, akiktől aztán elvették a jól hasznosítható igazolványukat, egyenruhájukat, karszalagjukat. Árvaházból elhurcolt zsidó gyerekeket mentettek meg, és fegyverrel, lőszerrel, élelemmel, igazolványokkal látták el a partizánokat. Lajtha a XIII. kerületi szervezettel lehetett kapcsolatban a visszaemlékezések szerint. A szervezetük neve Csillagszóró alakulat volt. Az egyházi kapcsolatai révén Lajtha hamis keresztlevelekhez juttatta az üldözötteket. Bújtatta és segítette többek közt Illyés Gyulát, Tamási Áront (aki nem mellesleg egyik legjobb barátja volt) és Ortutay Gyulát is.
A kommunista diktatúra éveiben
Lajtha Lászlót a háború után rövid időre 1946-ban a Néprajzi Múzeum igazgatójává is kinevezték, de 1947-ben Londonba költözött családjával. Közben elkezdődött Magyarországon a kommunista diktatúra teljes megszilárdítása. Lajthát hiába óvták barátai a veszélytől, hazaszeretetétől vezérelve visszatért Budapestre, annak ellenére is, hogy újabb szerződést ajánlottak Neki. Hazatérvén állásait elvesztette, útlevelet 14 éven át nem kaphatott, Nyugaton maradt fiaival is csak diplomáciai levelezés útján tarthatta a kapcsolatot. Özvegye így emlékezett vissza erre az időszakra:
„A párizsi pályaudvaron még Brăiloiu, a kitűnő román etnográfus is kérlelte az uramat: »Mon cher ami [kedves barátom], ne menjen haza.« Lajtha pedig csak azt hajtogatta: »Miért ne mennék haza? Akkor jövök vissza Nyugatra, amikor akarok!« Három nappal az útlevele lejárta előtt érkezett meg Budapestre. A lakásunkat már ki is nézték egy kommunista ügyvéd számára... Az uram 1948-tól tizennégy éven át nem kapott útlevelet. Nem mertünk külföldre telefonálni, az uram új műveit csak diplomáciai úton tudtuk kijuttatni a Leduc Kiadónak Párizsba. Figyeltek bennünket, a telefonunkat lehallgatták, Lajthát követték. Háromszor vitték be az ÁVH-hoz kihallgatásra. Nem nyúltak hozzá, nem bántották [itt hozzátehetnénk: nemzetközi tekintélye miatt nem merték bántani], de meg akarták félemlíteni. Fekete szemüveges emberek, akik mind más nevet mondtak, mint a valódi nevük, azt kérdezték tőle: »Van önnek külföldi kapcsolata?« Mire Lajtha: »Van, kérem!« »Kicsoda?« »A nagyobbik fiam Angliában.« »Más nincs?« »De van, kérem! A kisebbik fiam az Egyesült Államokban.« »Más nincs?« »De van, kérem! A kiadóm Párizsban.« »Egyéb?« Erre Lajtha elkezdte sorolni a nyugati székhelyű nemzetközi szervezeteket, amelyekben tevékenykedett... Aztán visszakérdezett: »De hát miért kérdezik? Önöknél mindez úgyis le van írva, önök mindezt jól tudják!« Az ellen is mindig tiltakozott, hogy ő Lajtha elvtárs lenne. Ő Lajtha úr volt. Később a belügyesek megkérdezték, hogy mit szól Nagy Imre kivégzéséhez. Mire ő:»Nagy Imre kommunista volt?« »Igen.« »És önök, uraim, kommunisták?« »Igen.« »Kérem, én megmondtam, hogy én nem vagyok kommunista. Ez az önök belső ügye. És ehhez nekem semmi hozzátennivalóm nincs. A harmadik kihallgatás után azt mondták neki: Professzor úr igen bátor ember.”
Nemzetközi zenetudósi és komponista munkájának eredményeként 1955-ben a Francia Szépművészeti Akadémia levelező tagjává választották. E kivételes kitüntetés sem volt elegendő ahhoz, hogy a magyar kormány engedélyezze számára a párizsi utazást. Csak 1962-ben utazhatott újra Nyugatra, akkor tarthatta meg székfoglalóját.
Mindezek ellenére a munkásságát nem hagyhatta figyelmen kívül a diktatúra sem és 1951-ben Kossuth-Díjat adományoztak részére, melyet ebben az időben és formában teljesen méltatlannak tartott, amikor TSZ elnökök, vájárok kapták meg a legnagyobb állami és művészeti elismerést. Ezek mellett főleg azért tartotta méltatlannak, mert nem a zeneszerzői és nemzetközileg elismert alkotói tevékenységét díjazták, hanem a magyar nép mozgalmi törekvéseit szolgáló népzenei kutatómunkájáért és azok feldolgozásáért. A díjat sem kívánta átvenni, de családja unszolására, tartva az ezzel járó további megaláztatástól és szankcióktól mégis átvette. Emberségét mutatja, hogy az azzal járó pénzdíjazást szétosztotta a diktatúra áldozatává vált ismerősei és barátai közt, hogy biztosítsa megmaradásukat, pedig az ő családja is nélkülözött. Megélhetését bizonyos fokig biztosította az a Magyar Tudományos Akadémia keretein kívül működő, Lajtha által vezetett népzenei kutatócsoport, melynek tagja volt többek között Erdélyi Zsuzsanna, Tóth Margit és Avasi Béla. Ez a csoport volt a „Noé bárkája”. 1957-ben, az előző évi forradalom emlékére megírta 7. szimfóniáját.
Műveltségét jellemezte, hogy igazi polihisztorként szemlélte a világot, érdekelték a világot mozgató összefüggések, ezért rajongott az irodalomért és a képzőművészetekért, szenvedélyesen érdeklődött a csillagászat és a fizika iránt is.
Életének a második szívinfarktus vetett véget: 1963. február 16-án halt meg, Budapesten. Munkássága, emberi tartása ma is példaként áll a szakmában, legyen az zeneszerzés, vagy népzenekutatás. Követői hozzá hűen követik azt az irányt, melyet szabott.
Források:
Lajtha László összegyűjtött írásai I. – II. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Berlász Melinda. Budapest 1992.
Berlász Melinda: Lajtha László. Budapest, 1984.
Breuer János: Fejezetek Lajtha Lászlóról. Budapest, 1992.
Lajtha László, a zenefolklorista. Egy kiállítás képei és dokumentumai. Szerkesztette: Pávai István. Budapest, 2009.
Solymosi Tari Emőke: Két világ közt. Beszélgetések Lajtha Lászlóról. Budapest, 2010.
Solymosi Tari Emőke: Lajtha, az ember – A közelgő kettős évforduló elé In.: Parlando 2011.
