Vikár Béla volt az első európai etnográfus, aki fonográfot használt gyűjtőútjai során. Az eszköz ekkor még nagy, nehéz és rendkívül sérülékeny volt — mégis megérte vigyázva körbevinni a Kárpát-medencén Székelyföldtől Somogyig. Vikár és kísérő napszámosa képe, hátukon a fonográffal a magyar vidék részévé vált a 19-20. század fordulóján. Vikár alapozta meg a népzenegyűjtés technikai metodológiáját - amelyet később Kodály és Bartók is követett. 2025. április elsején lenne 166 éves. Maronics Anna írása.
Kedves Bélám,
itt küldök néhány dalt. Jól összedisznóztam, de gondolom, rossz néven nem veszed, mivel már tudok jól írni, egyfelül eltorzítom. Írtad a múltkor, hogy februárban lejössz Senyeházára, összeszedni a dalokat. Egyik dalt-adó elköltözött Péter faluba, de már kitudtam azt is. Tehát iparkodjál addig, míg az a senyeházi öreg mutter ki nem ugrik az ország kéményén. Mert biz az, dacára hogy egészséges is, de kilencven év nyomja a vállát, majd még morogni sem lesz képes, nemhogy beledaloljon a te masinádba..."
Ezzel a szöveggel küldte Pestre az egyetemista Vikár Bélának az általa frissen lejegyzett népdalokat a hatvanas éveiben járó, ekkor már özvegy édesanyja, Szomjú Veronika 1886-87 környékén Senyházáról, Tinka lányuk otthonából. És így szorgalmazta: Béla kezdje meg már végre somogyi gyűjtőkörútját — amelyre nem is kellett sokat várni.
„Édesanyám csinált belőlem folkloristát” — emlékezett vissza az etnográfus gyermekkorára és motivációira. Vikár Béla édesanyja mellett ugyanis a nagy lelkesedéssel végzett spontán népdalgyűjtés közegében cseperedett. Szomjú Veronika már ekkor lejegyezte Hetes népdalait. Részben a gyerekkorából ismerteket, részben azokat, amelyeket maga gyűjtött.
Mindezt úgy, hogy hét gyermeket szült — akik közül kettő féléves kora előtt elhunyt. Bélát és öt testvérét viszont felnevelte férjével, Vikár János lelkésszel. Először Hetesen, majd Magyarladon és Kutason. De a népdalok iránti érdeklődése a költözések során és a gyerekneveléssel kapcsolatos teendők mellett sem lankadt. A gyűjtési módszere rendkívül egyszerű volt: leszólította az embereket az utcán, jó dalosok után kérdezősködve.
Szilvásszentmárton, 1900. Vikár Béláné Krekács Júlia felvétele. Fekete-fehér pozitív.
Néprajzi Múzeum, F 1581
A gyorsírás
Vikár Béla 1859. április elsején látta meg a napvilágot a pár második gyermekeként, Hetesen. Egész életében viccelődött ezzel, hogy biztosan azért ilyen jókedélyű és azért vállalkozik lehetetlen feladatokra, mert bolondok napján született. Hetesen járt polgáriba, majd Pápán gimnáziumba. De két évet betegség miatt otthon — akkor már Magyarladon, ahová lelkész édesapját áthelyezték — kényszerült tölteni. És ez a két év végül meghatározóvá vált egész életére nézve. A házikönyvtárban talált könyvekből ekkor kezdett nyelveket tanulni, megismerkedett Petőfi költészetével és édesanyjától számos népdalszöveget- és dallamot tanult.
A kihagyás után már a Pécsi Főreálba adták a szülők, amelynek 8 osztályát a jó eszű fiú 6 év alatt végezte el. Mérnöknek szánták a szülők, de Vikár Béla más terveket dédelgetett. A nyelvek érdekelték. Itt, a főreálban sajátította el kedvtelésből a gyorsírást - és részben már ekkor ebből élt, mert tanította diáktársait is.
Egyetemi évei alatt (1877-84, Pázmány Péter Tudományegyetem) lejegyezte kedves tanárai (Gerguss Ágost és Gyulai Pál) előadásait, majd Greguss ajánlására 1880-tól már az országgyűlés is alkalmazza gyorsíróként. Haláláig (1945 itt volt állásban.) Budencz József ajánlására megismerkedett a finn nyelvvel és kultúrával is.
1886-ben feleségül vette Krekács Júliát, aki fényképezőgépével több gyűjtőútjára is elkísérte 1902-ben bekövetkezett haláláig.
A gyűjtések kezdete
Vikár Béla az 1880-as évektől kezdve népdalokat és népmeséket is gyorsírással gyűjtött. Ezzel a technikával nem kellett leállítani az adatközlőt, nem kellett megszakítania mesét vagy éneket, könnyebb volt beolvadni a közönség soraiba és gyűjtőmunkát végezni. Ha fényképezőgépet sem vitt magával a gyűjtő, akkor volt a legkönnyebb. Mert a fényképezéstől ódzkodtak a falvakban. Vikár maga így emlékszik:
„A bizalmatlanság és a gyanu mindenütt csakhamar fölébred a nép közt, mihelyt a fénykép-apparatus és a gyüjtő müködni kezd. Váltig erősitettük mi, hogy azért fizetés nem jár, ellenkezőleg mindenki ingyen kapja meg a saját képét, a kit leveszünk: sehol sem álltak oda szivesen a rajzoló masina elé. »A zeën formámat ugyan lë nem vöszi sënkisë!« – mondták a jó »csökliek« egyre-másra, és … nyilván úgy okoskodnak, és az az ijesztő képzet támad bennük: hogy a kinek a formáját leveszik, annak nem marad… Természetesen az a puszta babona is hozzájárul sok helyt – kivált az öregebbek között ezen idegenkedéshez, hogy t.i. a lerajzolt személy képével az ő teste-lelke is a rajz tulajdonosának hatalmába kerül” (Vikár, 1891).
De persze végül a csökli menyecskék azért kamera elé álltak...
Vikár Béláné Krekács Júlia felvétele. Fekete-fehér pozitív, 11×16 cm, Néprajzi Múzeum, F 10588
Vikár és Júlia 1889-ben Finnországba is elutaztak gyűjteni — és ekkor fogant meg Vikár Bélában egy másfajta munkamódszer ötlete. Merthogy már korábban, Rákóczi Izidor pesti műszerésznél volt alkalma megismerni az új találmányt, az Edison-féle fonográfot.
„A sirató énekek leírása vajmi nehéz, mert a közlő többnyire bizonyos megállapodott phrasiskészletből rögtönözve állit össze mindig más meg más egészet, a melynek ismétlésére aztán képtelen; minthogy pedig valósággal zokog hozzá vagy legjobb esetben síró hangon adja elé, annál fogva egyszeri hallásra igen sok hézag marad. Itt a phonograph igazi áldás lett volna.” (Vikár, 1890)
A fonográf
Vikár Béla Finnországból hazatérve előadást tartott a Néprajzi Társaságban a fonográf használatának előnyeiről, és kereste a lehetőségeket. Végül öt év múlva Wlassich Gyula, a frissen kinevezet vallás- és közoktatásügyi miniszter segítette az eszközhöz 1895. januárjában. Kiutalt a kutató számára egy fonográfot — és a kutatások költségeire 400 koronát. Ez a fonográf lett az, melyet Európában elsőként használt néprajztudós népdalgyűjtésre. (Érdekesség: Bartók 15, Kodály 14 éves volt ekkoriban és nem ismerték még sem egymást, sem Vikárt.)
A nagy nehezen megszerzett, nehéz és kényes de különleges távlatokat nyitó fonográffal Vikár útra kelt. Nem csak a fonográf kezelését, de javítását is elsajátította, mindig vitt magával tartalék tűt, javítószettet és hengereket — hogy nehogy a terepen félbeszakadjon a munka a sérülékeny eszköz valamilyen hibája okán. Nem is ültek sokat szekérre — Vikár napszámosokat fogadott, hogy vigyék hátukon az eszközt. Európában elsőként Vikár Béla rögzített népdalt fonográfhengerre 1896. karácsonyán, Borsodban. (Mégegy érdekesség: ezeknek a felvételeknek egy részét egyébként később Bartók kottázta le és Kodállyal együtt közölték a 150 Erdélyi Dallam c. gyűjtemény harmadát kitevő csokorban 1921-ben).
A második somogyi gyűjtés
Vikár és a fonográf 1898-99-ben bejárta a kutató szűkebb hazáját, Somogyot. Somogyszob, Csurgó, Kaposvár voltak a fő helyszínek. Vikár ekkor jött rá arra, hogy a fonográf szebben rögzíti a női hangot, mint a mélyebb tartományt, ezért különleges rábeszélőképességét latba vetve rengeteg szégyenlős asszonyt és lányt vett rá arra, hogy beleénekelje dalait a felvevő csőbe. A munkamódszer lényege a jó humorú tudós szavaival:
"A népdalgyűjtőnek nemcsak a néprajzhoz, hanem a fehérnéprajzhoz is értenie kell."
A kaposvári gyűjtés különlegessége az volt, hogy Vikár a vármegyeházán, a váróban telepedett le fonográfjával ( A főszolgabíró, régi ismerőse, a hetesi születésű Pete Lajos közbenjárásával.) Az ügyeik intézésére váró, az egész megyéből érkező adatközlők itt járultak sorra énekelni a fonográf felvevő csövéhez és várakozás közben egymást is szórakoztatták a dalokkal. Így lehet, hogy ezen az egy helyszínen Nemesdédről, Tabról, Szóládról, Kötséről is lehetett gyűjteni. Ráadásul maga szolgabíró is elénekelt egy friss népdalt Vikár készüléke előtt, amelyet frissen szerzett a vármegyében történt visszaélésekről a somogyi nép.
Erdély
1901-ben Vikár Béla megbízást kapott a Néprajzi Társaság elnökétől, hogy ne csak hang, hanem „táj- és néprajzi fényképfelvételeket” is készítsen gyűjtőkörútjain a Néprajzi Múzeum gyűjteménye számára. Így innentől kezdve már Kőnig György fotográfussal járták a Kárpát-medencét. Az adatközlők ekkor már nem a fényképezéstől, hanem inkább a fonográftól tartottak.
„Megtörtént velem egy helyütt, Brassómegyében a hétfalusi csángók között, hogy egy öreg paraszt, kezében tartván a fonográfnak fölvevő csövét, annak rezgésétől úgy megijedt, hogy szívdobogást kapott és egyelőre hiába volt minden kísérlet, őt újra megszólaltatni. »Belevágok én ötöt-hatot is még, mondotta, csak a szüdobogás múljon el, instállom«”.
Kőnig György felvétele. Fekete-fehér nitrocellulóz film, 9×12 cm. Néprajzi Múzeum, F 50496
Vikár és Kőnig bejárták a Keresztúr-vidéket, a Nyikó-mentét — ahol igazi kuriózumot, hangszeres zenét rögzítettek Balog János prímás bandájával — és Kalotaszeget is. A fotók és a hengerek is a Néprajzi Múzeum gyűjteményének részei a mai napig.
A gyűjtőút részleteiről a Néprajzi Múzeum fotóblogján Pávai István cikkében lehet érdekességeket olvasni.
„Több olyan emléket jegyzett föl Vikár, amelyek a falusi tréfás észjárásra, a „szót szóra mondani” tudásra utalnak. A kolozsvári unitárius teológia nagytermébe összegyűlt, jobbára teológus hallgatókból álló közönség láttán megkérdezte Katát, hogy fél-e, ha ennyi urat lát. A lány így felelt: „Instálom akkor félek, ha egy urat látok”. Budapesten többször felléptette az Urániában és más helyszíneken, meghívták úri bálokba, ahol kalotaszegi varrottasokkal, viseletdarabokkal kereskedett stb. Egyik alkalommal egy idős ember jobbjára ültették, aki megkérdezte, hogy jobban szeretne-e egy fiatalember mellett ülni. Kata válasza: „öreg fa árnyékában esik jól a pihenés”. Bájos hangja, díszes viselete miatt „kis Blahánénak”, „kalotaszegi csalogánynak”, „álruhás hercegnőnek” nevezték. Minden bizonnyal a sok szerepeltetés is hozzájárult ahhoz, hogy végül kiszakadt eredeti közegéből, egy tisztviselőhöz ment feleségül, gyerekei már egyetemet végeztek." (Vikár, 1943).
Fekete-fehér pozitív, 9×12 m. Néprajzi Múzeum F 4040
Vikár Béla nevét a világ néprajztudósai 1900-ban, a párizsi világkiállításon tartott Etnográfiai Kongresszuson ismerte meg, ahol rövid beszámolót tartott addigi munkásságáról és módszertanáról, azonnal nemzetközi elismertséget szerezve magának.
Egész életében folytatta a gyűjtőmunkát, összesen több, mint 7000 dalt rögzített. Járt Zalában és Vasban, Tolnában, Fejérben, Veszprémben, Pest megyében, Csongrádban, Nógrádban, Torontál megyében, Nyitrában, Hontban, Biharban, Hevesben, Békésben, Biharban, Zemplénben és Szabolcsban, de nem maradt ki Kalotaszeg, Torda, Aranyos, Brassó, Hunyad, Háromszék, Csík, Marostorda és Udvarhely sem. Különleges személyiségével mindenütt elérte, hogy az igazi népdalok tudói bizalmukba fogadják és szégyenlősségüket levetkőzve átadják az öröknek dalaikat. Ő volt az, aki megismertette Kodállyal a fonográfos gyűjtés technikáját, segítve ezzel az őt követő generáció munkáját.
Közben tudományos karrierje is felívelt: 1896-ban a Magyar Néprajzi Társaság titkára lett, Majd megalapította a La Fontaine Társaságot és a Goethe társaságot. 1911-ben az Akadémia levelező tagjává avatták. Rengeteget fordított finn, francia, német, angol, grúz, észt, norvég nyelvekből - legnagyszabásúbb munkája talán a Kalevala magyar fordítása. Vikár lelkes eszperantista is volt, a Magyar Országos Eszperantó Egyesület választmányi tagja (1920–1928), majd tiszteletbeli tagja volt haláláig. Gyűjtőtársa és első felesége, Krekács Júlia halála után 1903-ban nősült újra, második neje Bőke Kornélia állt mellette, de ő is előbb hunyt el, mint Vikár: 1942-ben.
A népdalgyűjtők új generációja - Bartók és Kodály Vikár nyomdokaiba lépve folytatta a gyűjtőmunkát. Tanítványaikkal ők rendszerezték Vikár anyagait 1930-tól a Magyar Tudományos Akadémia költségén. A fonográfhengereket az Akadémia nagy becsben tartotta, Budapest ostromát az Akadémia pincéjében számukra kialakított külön tárolóban vészelték át.
„Hosszú életén át (1859 ápr. 1-1945. szept. 22.) mindig a haladás és a fiatalság oldalán állott, tudományban és irodalomban egyaránt. Sohase irigyelte a nálánál nagyobbat, legkevésbbé Bartók és Kodály, a folklore igazi tudósai dicsőségét, sőt gyüjtésük elején útbaigazította őket és szívből örült később fényes, nemzetközi sikereiknek is. Midőn 1906-ban Bartók Béla a M. Tud. Akadémia kutatási segélyével megkezdte gyüjtéseit, Vikár jósolta meg elsőnek Bartók világhírét, amelyből az egész magyarságra mindenkor dicsőség sugárzik!" Gergely Pál: Vikár Béla gyűjtőútjai nyomán c. előadása
Vikár Béla 1945. szeptember 22-én hunyt el Dunavecsén.
Források: Takács Gyula Megyei és Városi Könyvtár , Pávai István: Rajzoló masina és danoló gép - Néprajzi Múzeum fotóblog, Gergely Pál: Vikár Béla gyűjtőútjai nyomán - előadás a Néprajzi Társaság Vikár Emlékülésén, 1946, Majorné Bániczki Julianna írásai a vikárkutató.hu-n; Landgraf Ildikó: Vikár Béla tudományos pályája és hagyatéka
fotók: Néprajzi Múzeum Fotótára
