A halottak napja a katolikus egyházban november 2-án van, közvetlenül Mindenszentek után. Az ünnepet 998-ban Szent Odiló, a francia Cluny bencés apátság apátja vezette be. Ezen a napon a szerzetesek külön misét mondtak a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, hogy mihamarabb eljuthassanak Isten színe elé. Szokássá vált, hogy előző este, Mindenszentek vigíliáján harangozással hívják imára a híveket az elhunytakért.

A 11. századtól a halottak napja elterjedt egész Európában. A 13. században már Rómában is ünnepelték, és a 15. századra a katolikus liturgia állandó részévé vált. A II. Vatikáni Zsinat után is megőrizte jelentőségét: a papok ilyenkor akár három misét is tarthatnak – egyet minden elhunytért, egyet a hívek elhunytjaiért, és egyet a pápa szándékára.

A teológiai jelentése szerint a halottak napja az egyháznak a tisztulásban lévőkért mondott közbenjáró imája. A Mindenszentek dicső ünnepe után ez a nap csendes, elmélkedő: a hívők a remény és a könyörgés lelkületében imádkoznak az elhunytak üdvösségéért.

A 20. században a halottak napja Magyarországon is elválaszthatatlanul összefonódott a Mindenszentekkel. A legtöbben mindkét napon ellátogatnak a temetőbe, gyertyát gyújtanak, virágot visznek, és elcsendesednek a síroknál. A gyertya lángja a feltámadás és az örök élet reményének jelképe.

Hagyományok, hiedelmek és népszokások

A néphit szerint Halottak napján az elhunytak lelkei hazalátogatnak. A templom harangja jelezte indulásukat, és sok helyen éjszakára megterítettek nekik: az asztalon kenyér, só és víz várta a „vendégeket”. A családtagok nem ültek az asztalfőre, nehogy a visszatérő lélek helyét elfoglalják. A sírokon és otthonokban gyertyát gyújtottak, mert a láng fénye segített a lelkeknek hazatalálni a nyughelyükre, és meleget adott a „fázó halottaknak”. Úgy tartották, amíg a harang szól, a halottak az élők között vannak.

A hét napját, amely Halottak napját megelőzi, „a halottak hetének” nevezték. Ilyenkor tilos volt mosni, meszelni, varrni vagy nehéz munkát végezni, mert ezzel megzavarták volna a lelkek nyugalmát, sőt balszerencsét hozhattak a házra. A temetőbe menet csendben, komolyan viselkedtek, mert a hangos nevetés vagy zene megsértette volna a halottakat. Néhány vidéken a gyerekek „kolduskalácsot” kaptak a síroknál, hogy imádkozzanak az elhunytakért.