Idén 100 éves Klebelsberg Kunó oktatási miniszter iskolaalapító reform-törvénye "a mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról."
Magyarország a 20. századba rendkívül nagy arányú iskolázatlan állampolgárral lépett be. 1900-ban még a népesség 22,5% nem tudott írni és olvasni. A húszas évekre a megmaradt területek 8 milliós lakosságából 1 millió volt az analfabéták aránya, az Alföld tanyavilágában pedig gyerekek ezrei éltek úgy, hogy a legközelebbi iskolához fél napot kellett volna gyalogolni. A kultuszminiszter, gr. Klebelsberg Kunó logikája egyszerű volt: az új, kisebb területű Magyarország legyen szellemiekben nagyhatalom. Így kezdődött az általános tankötelezettség és az iskolaépítések korszaka.
A törvény
Az építkezések már 1925 őszén elindultak, a jogi keretet pedig az 1926. évi VII. törvénycikk adta, hivatalos nevén "a mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról". A cél: minden olyan tanyai körzetben iskolát kellett építeni, ahol elérhető távolságból legalább harminc tanköteles gyerek összejöhetett. A törvénycikk 4. §-a létrehozta az úgynevezett "érdekeltség" intézményét: ebbe minden olyan magán- vagy jogi személy beletartozott, akinek az iskola körzetén belül ingatlana vagy adóköteles jövedelme volt – tehát a nagybirtokosok és uradalmak is. Ezek a körzetből származó jövedelmük arányában kötelesek voltak viselni az építési költségeket. Az állam állta a nyersanyagot és a tervezés költségeit, a birtokosoknak kellett gondoskodnia az építési telek megszerzéséről, a napszámosok béréről, valamint a bútorok és tanszerek beszerzéséről.
Az eredeti terv 5000 népiskolai "objektumot" irányzott elő öt év alatt – nagyjából 3475 tantermet és 1525 tanítói lakást –, elsősorban Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Jász-Nagykun-Szolnok, Szabolcs és Békés vármegyékben. 1930 végére 502 iskola készült el, ebből 402 a tanyavilágban – szerényebb szám a tervezettnél, de akkoriban minden épület egy falu vagy tanyacsoport teljes oktatási infrastruktúráját jelentette. A program egy egész vidéki tanítói réteget is létrehozott, és a mai napig a két világháború közti magyar oktatáspolitika legnagyobb infrastrukturális vállalkozásaként tartják számon. Sok ekkor épült iskola a mai napig iskolaként funkcionál.
Típustervek a modernitás és az egyenlőség jegyében
A minisztérium egységes típusterveket dolgoztatott ki – nagy részüket Sváb Gyula jegyezte – hogy mindenhol egyforma minőség épüljön. Az épületek kizárólag szilárd anyagból készültek: égetett tégla, terméskő vagy mészhomoktégla, vörösfenyő padló, palatető és nagy ablakok szerepeltek a terveken. Ezzel a vályogházas falvak és a puszták "legrangosabb épületei" lehettek – ezt korabeli visszaemlékezések szó szerint is így fogalmazták meg. A telkeket az államépítészeti hivatal jelölte ki, előnyben részesítve az egészséges, könnyen megközelíthető helyeket, az építkezéseket pedig pályázati úton, jelentős részben helyi munkaerővel bonyolították. A finanszírozást az Országos Népiskolai Építési Alap fedezte: a szegényebb településeknek 25 millió aranykorona jutott, a program mintegy 64 millió pengőbe került, ebből az állam 48 milliót állt.
Tanítók
Kezdetben kétséges volt, vállalkozik-e elég tanító a tanyai szolgálatra. A megoldást a szolgálati lakások rendszere hozta. Minden új iskolához háromszobás tanítói lakás és gyakran egy hold használható föld is tartozott, ami már a havi átlagosan 278 pengős fizetéssel együtt tisztes megélhetést tett lehetővé. A tanítók zöme vidéki tanítóképzőkből, például a szegedi katolikus tanítóképzőből került ki, és nem ritkán házaspárként költöztek le az új iskolákat vezetni: a feleség az alsó, a férj a felső tagozatot tanította. Az állam kifejezetten arra törekedett, hogy fiatal tanítókat és tanítónőket úgy helyezzen el, hogy nőjön az esélye az összeházasodásnak és a letelepedésnek.
Palatábla, tinta – és mezítláb
az elsősök egyetlen segédeszköze a palatábla volt. A vékony, keretezett palakőlapból készült írótáblára a diákok palavesszővel (kemény, ceruzaszerű palapálcikával) írtak. Nedves ronggyal letörölve újra és újra használható maradt, így a szegényebb családoknak nem kellett folyamatosan papírt és füzetet vásárolniuk – az 1920-as évek falusi iskoláiban a legkisebbek szinte kizárólag ezt használták, csak a nagyobbak kaptak füzetet.
A tintát a tanító mérte ki, ügyelve, nehogy elfogyjon a hónap közepén. Sok gyereknek cipője sem volt: a legtávolabbi tanyai iskolák közül volt, ahová mezítláb gyalogoltak órákon át. Télen sokan otthon maradtak. Illyés Gyulától a Puszták népéből tudjuk, hogy az iskolába járás kényszere nem volt népszerű intézkedés vidéken. Maga Illyés 1908-1912 között járt Felsőrácegrespusztán tanyasi iskolába. Neki köszönhetően ismerjük a hétköznapokat alulnézetből.
"Az iskolát általában a szülők sem szenvedhették, valami távoli, az ügyeket közelről nem ismerő hatalom okvetetlenkedésének tartották. Az iskolalátogatásért a gyerekek nem kaptak napszámot, a borsóböngészésért kaptak. A kilenc-tízesztendősöket már el is lehetett szegődtetni. Az iskolába úgy küldték a gyerekeket, mintha szívességből, mintha ingyen munkába küldték volna őket. Mindenesetre ebédet nem adtak nekik. Bár legtöbbször, ha akarnak, akkor sem tudtak volna adni. A tanulóknak körülbelül fele a puszta távoli részéből járt be, oly messzeségből, hogy a délelőtti és délutáni tanítás közt haza sem mehettek. Mit ettek ezek? Ezek semmit sem ettek. Aki egy karéj kenyeret hozott vagy egy zsebkendőnyi főtt kukoricát, az már gazdag volt, s egy-egy gondosan kimért morzsa ellenében uralkodott a többin, azt tehette társaival, amit akart."
A puritán tantermekben katedrán álló tanítói asztal, tábla, padsorok, egy szekrény és egy vaskályha várta a diákokat, a falon Magyarország térképe és a Hiszekegy díszelgett. A jobban felszerelt "mintaiskolákban" korszerű eszközökkel is találkozhattak a tanulók: gramofon, filmvetítő, könyvtár is tartozott hozzájuk. A gyakorlókertekben tanulhattak a gyerekek kertészkedni, kötni és kosarat fonni. Az iskolák a falvak kultúrházaként is funkcionáltak, esténként gazdakörök és olvasókörök gyűltek össze bennük. Generációk tanultak aztán az ekkor felhúzott falak közt.
Egy teremben fiúk és lányok
A tanyai iskolák túlnyomó többsége osztatlan volt: egyetlen tanító egyetlen teremben tanította egyszerre az első és a nyolcadik osztályt, méghozzá lépcsőzött órarenddel – az 1–4. osztályosok reggel nyolckor, az 5–6. osztályosok fél tizenegykor, a 7–8. osztályosok pedig tizenegykor érkeztek. Ahol a zsúfoltság elviselhetetlen volt, váltott tanítást vezettek be: délelőtt az egyik, délután a másik csoport ült be ugyanabba a terembe, akár negyven-hatvan gyerekkel összezsúfolva. Az iskolák koedukált intézményként működtek; a nemek szerinti szétválasztás hagyománya a városi és az egyházi iskolákban maradt szokásban. A falusi iskolákban helyszűke hozta a modernitást: azért tanultak együtt a fiúk és a lányok, mert nem volt elég hely a nemek szétválasztására.
Hogy milyen volt mindez belülről, arra nem statisztika, hanem egy egykori tanyai iskolás, Illyés Gyula ad választ. A Puszták népében így idézi fel gyerekkora tanítóját, Hanák bácsit és a tanyai iskolai reggelt:
"Mi fiúk párosával közrefogtunk egy-egy kannát: s vidáman »eszméket« cserélve elcsúszkáltunk a puszta-kútig. Négy-öt fordulóval megtöltöttük a konyhában álló nagy szapulókádat s a kertben három hordót, amelyből aztán a vizet a lányok a méhek vékony vályucskáiba és a paradicsomágyak ötletes csatornácskáiba továbbították. Hanák bácsi ugyanis kitűnő minta-kertész volt s megyeszerte híres méhész. A gyermekek másik csoportja eközben megetette a sertéseket és baromfiakat. A következő kis különítmény kukoricát morzsolt. […] De az egyik csoportból a másikba csak engedéllyel lehetett átlépni; rend volt. Reggeli tevékenységünk befejezése után Hanák bácsi csaknem mindennap megjelent a teremben, ahol addigra, 9–10 órára mind a hat osztály egybegyűlt."
És ekkor vette kezdetét az, amit ma iskolaként, tanóraként ismerünk - de persze másként.
"Aki akart, rengeteget tanulhatott, s azt, ami tetszett neki, gazdag választék állt rendelkezésére. Hanák bácsi először az első osztályosoknak magyarázott, azután a másodikosoknak, majd a harmadikosoknak és így tovább. Míg az egyik osztállyal foglalatoskodott, a többi leckéjét készítette, esetleg azalatt is vizet hordott, ha például épp nagymosás volt a háznál. A feleltetés a szabad verseny elve szerint folyt, a felsőbb osztályokhoz intézett kérdésekre az alsóbb osztályosok is jelentkezhettek, s feleletüket Hanák bácsi az előrehaladás megítélésénél tekintetbe vette. Így történhetett, hogy elsős koromban már kiterjedt ismereteim voltak alkotmánytanból, mert azt is tanultunk. Az egyszeregy s a számtani alapműveletek végleges elsajátítását viszont utoljára az érettségi előtt határoztam el, félve, hogy a biztos nem érti meg majd „pillanatnyi zavaromat”, amelynek következtében közepesnél jobb matematikus létemre a nyolc esztendő alatt oly sokszor megesett velem, hogy egy egyszerű szorzást nem tudtam elvégezni. Hanák bácsi alatt főleg a gyónási imát gyakoroltuk, hihetetlen gyors ütemben. Hanák bácsi órával a kezében ellenőrizte az iramot, s pálcával vezényelte, hogy még szaporábban! A feleltetés ebből verseny volt. Igazi bajnokok akadtak köztünk."
Érdekes egybeesés, hogy Lázár Ervin is abban az iskolában kezdte tanulmányait Felsőrácegrespusztán, amelybe Illyés Gyula is járt. Ez az iskola egyébként a Klebelsberg-reform előtti; gróf Apponyi Sándor építette 1877-1878 között, hogy a cselédlakásokban lakók gyermekeit taníthassák. Az épület a mai napig áll, iskolamúzeumként működik.
cover: Fortepan / Móra András
