Szombathelyen született, Kalocsán diákoskodott, Fiumében lett hajós, Brazíliában kalandor, Argentínában katona. Harcolt Rosas argentin diktátor flottájában, szolgált rabszolgaszállító hajón, és felfedezőutakat tett Angola és a Kongó-vidék népeinél. Király leányát vette feleségül, mint a mesékben. Magyar László kalandos élete születésének 208. évfordulóján.

Megjelent egy különös könyv  1859-ben Pesten. Tartalomjegyzéke szerint egy kalandregény és egy személyes napló egyben. A hatodik fejezet címe  uán egyszerűen muszáj belelapozni. „Házam és tagjai szerzése. Látogatásom a tartomány fejedelménél. Megnősülésem.”  A szerző tehát elutazott Afrikába, házat épített, vizitelt az uralkodónál és megnősült – mindezt egyetlen fejezetben. A szerzőt Magyar Lászlónak hívták, a kötetet a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Hunfalvy János rendezte sajtó alá, a mellékelt térképen pedig ez áll: „Dél-Afrika földképe. Készítette Magyar László 1857.”

Szombathely, Kalocsa, Brazília

1818. november 13-án született Szombathelyen, és Horváth Lászlóként anyakönyvezték: édesanyja, egy cselédlány, néhány héttel a szülés után meghalt, apja, Magyar Imre gazdatiszt pedig csak jóval később engedte meg, hogy a fiú a nevét viselje. Dunaföldváron, a nagyszülőknél nevelkedett, a piaristák Kalocsán, Pesten, Baján és Szabadkán igyekeztek megtanítani mindarra, amit egy leendő uradalmi írnoknak tudnia illik. Írnok lett is, apja mellett – aztán az 1840-es évek elején lépett egy nagyot:  Fiumébe ment hogy tengerész legyen. 

Innen az életrajz olyan, mint egy hajónapló, amelyből valaki kitépte az unalmas oldalakat. Trieszt, postahajó, Brazília. Rio de Janeiróban matróznak állt egy spanyol rabszolgaszállítóra, amely Kubában tette partra emberrakományát. Keresetét Havannában navigációs tanulmányokra költötte, majd bejárta Kelet-Indiát és Madagaszkárt. Rióban egy honfitársa ajánlólevelével az argentin flottához szegődött hadnagynak, Juan Manuel de Rosas diktátor szolgálatába, aki 1845-ben éppen Uruguayjal háborúzott. A flotta veszített, Magyar fogságba esett, és kishíján kivégezték - a legenda szerint egy francia tiszt közbenjárása mentette meg, miután a hadbíróság halálra ítélte.

1846-ban az uruguayi Maldonadóból levelet írt a Magyar Tudományos Akadémiának: támogatást kért egy dél-amerikai expedícióhoz. Az Akadémia elhárította a kérést – drágállotta a tervet, a levélírót pedig nem ismerte. Akkor még. Tizenegy évvel később ugyanez a testület a tagjai közé választotta...

Afrika, Kongó, szerelem

Afrikába saját elbeszélése szerint egy kalabári uralkodó flottaparancsnokaként érkezett. Calabar Nigéria partvidékének kikőtői területének neve volt akkoriban, innen indultak a rabszolgaszállító hajók. Nem ország, inkább városállamok laza szövedéke volt. Kutatók a mai napig nem tudják beazonosítani Magyar állítólagos megbízóját.  Ami biztos: 1848 májusában felhajózott a Kongón a Yellala-zuhatagokig, és azt is feljegyezte, amit mások inkább elhallgattak: úgy becsülte, a folyó vidékéről évente húszezer rabszolgát hurcolnak el – tízszer annyit, mint amennyiről a három évtizeddel korábbi angol expedíció tudott.

1849. január 15-én Benguelából kereskedőkaravánnal indult a szárazföld belsejébe, és harmincöt nap múlva megérkezett Bihébe, a mai Angola fennsíkjára. Házát a Kuito folyó partján építette fel. Felfedezői attitűdjéről röviden jegyzi meg:  a lakosok nyelvével és szokásaival kell tökéletesen megismerkedni - utazni csak azután érdemes az új tájakon.  A helyiek erről is nevezték el: Enganna Komónak, azaz Komo úrnak szólították - a portugál como? - micsoda? kérdőszó után, amelyet a leggyakrabban hallhattak tőle.

A megismerkedés gyorsabban haladt a tervezettnél: Kajája-Kajángula fejedelem a lányát ajánlotta fel neki, és ilyen ajánlatot Bihében nem volt tanácsos visszautasítani. Ina-Kullu-Ozoro, a menyasszony Magyar leírásában „karcsu, magas és szép termetü valami 14 éves leány” - de egy levelében szárazabban fogalmazott: „Elvevém mint ismeretlen portékát.” A hozomány fegyveres kíséretből állt: a következő öt évben felesége rabszolgái kísérték útjain. A kapcsolat a különös kezdet után tartósnak bizonyult: öt gyermekük is született, Magyar leveleiből kettőről tudjuk, hogy életben maradt.

Házasság gyerekekkel

Magyar László menyasszonya „valami 14 éves” volt – 1849-ben ez Európában sem ütközött volna törvénybe. A katolikus egyházjog a római jog nyomán a lányoknál 12, a fiúknál 14 éves kortól ismerte el a házasságot, és Magyarországon egészen 1894-ig a felekezetek joga döntött. A polgári házasságot bevezető törvény ekkor emelte a korhatárt a nőknél 16, a férfiaknál 18 évre, bár az igazságügy-miniszter felmentést adhatott. Franciaországban a Code civil 1804 óta 15 évet írt elő a lányoknak, Angliában és Skóciában viszont a 12 éves alsó határ 1929-ig érvényben maradt. Az egyház 1917-ben emelte 14-re. Az írott jog és a szokások eltértek: . Skóciában a régi szabály idején is kevés gyerek házasodott, Nyugat-Európára pedig a kései házasságkötés volt jellemző. Magyarországon korábban házasodtak, mint nyugaton, de a tizennégy éves ara itt is ritka kivételnek számított.

 

Velük jutott el Lunda országába, délen pedig Kámba és Kuanyama vidékére. Megbízó, gyarmati hivatal vagy tudós társaság nem állt mögötte: útjait a saját kereskedéséből fizette. Hazulról kért támogatásra hiába várt, pedig ritkaságokat szeretett volna küldeni belőle a hazai gyűjteményeknek. Hogy pontosan hány expedíciót vezetett, arról a kutatók ma is vitatkoznak: négy és tizennégy között sok szám elhangzott már, a legtöbben hatot említenek. Közben mindent leírt és lerajzolt. A könyv kőnyomatain ott a marimba, a hadidob, a buzogány, „a tipoja-hordás” – a rúdra kötött függőágy, amelyben kalapos úr utazik –, és az expedíciók nélkülözhetetlen kelléke, az „égettbor hordócska a mángók közé kötve”. A tartalomjegyzék pedig egy néprajzi kézikönyvé: adó, bírák és törvénykezés, vallás, gyógyítás, halotti szertartások, sőt „a pénz pótléka”.

Hirtelen akadémikus

 

Magyar kézirata 1857 decemberében érkezett meg Pestre, és az Akadémia még azon a télen levelező tagjává választotta.  A Délafrikai utazásai első kötete 1859-ben magyarul és németül is megjelent. Székfoglalóját 1862-ben Hunfalvy olvasta fel helyette, az új akadémikus életében beállt váratlan fordulat lehetetlenné tette, hogy hazatérjen. 

Bihében belháború tört ki, apósát megölték, ő pedig vagyonát vesztve a tengerpartra menekült. Utolsó éveiben festőzuzmó gyűjtéséből élt Benguela és Mossamedes között. 1864. november 9-én halt meg Ponta do Cuióban, valószínűleg maláriában, négy nappal a negyvenhatodik születésnapja előtt. Pest csak 1868-ban értesült a haláláról, 1873-ban pedig arról, hogy hátrahagyott kéziratai tűzben pusztultak el – a feltevések szerint köztük volt a folytatás két kötete is.

Térképeit a kortárs geográfusoknak újra kellett rajzolniuk: a jó tengerész gyenge földmérő volt. Amit viszont az ovimbundu népről, a karavánokról és a rabszolgapiacokról feljegyzett, az ma is primer forrás, mégpedig olyan ember tollából, aki Afrikán nem pusztán átutazott: beilleszkedett, és részt vett a helyiek életében. 1849-ben azt csinálta, amit a tudomány csak hetven-nyolcvan évvel később nevezett el résztvevő megfigyelésnek.

Persze a beházasodás olyan extra, amely sosem tartozott a kutatói munkamódszerek közé.