1914 májusában egy nyurga, különc pesti festő Velencébe utazott egy barátjához. Itália volt a második otthona: tizenkét éve járt vissza újra meg újra, olasz néven írta alá a leveleit, és szívesen fényképeztette magát reneszánsz jelmezben. A lagúnák városában érte a hír, hogy kitört a világháború. Ezt már nem tudta feldolgozni. Gulácsy Lajos, a magyar képzőművészet talán legkülönösebb alakja 144 éve, 1882. október 12-én született Budapesten.
Pesti polgárfiú, itáliai lélek
A festő birtokos kisnemesi családja a Bereg vármegyei Gulács községből származott, Budapesten azonban már polgári módon éltek egy tágas, Sugár úti lakásban. Az apa mérnökként dolgozott a vasútnál. Lajos az alreál első négy osztályát Beregszászon, a felsőbbeket a józsefvárosi Zerge utcai főreálban végezte. Már diákként kiderült róla: tehetséges festő. Beadott egy képet a Műcsarnok téli tárlatára – és beválogatták a kiállított művek közé. 1900-ban beiratkozott a Mintarajziskolába, ahol Baló Ede, Lórántffi Antal és Székely Bertalan tanította - festészete mégis élete végéig megőrizte autodidakta vonásait.
A sorsfordító élményt 1902-ben egy féléves római utazás hozta el. Beleszeretett az országba és innentől 1914-ig szinte minden évben hónapokat töltött Itáliában – Firenzében, Velencében, Padovában, Veronában, Comóban, Bellagióban, Chioggiában –, összesen mintegy három évet. Kortársai többsége Párizsba ment tanulni; ő egy rövid párizsi kitérőtől eltekintve olasz városokat választott. 1904-ben a firenzei akadémia növendéke volt, és csak 1905 januárjában, apja halálakor tért haza.
Dante, rokokó, szerepjáték
Olasz hatásra az 1903 és 1908 közötti, preraffaelita korszakában szerelmespárokat festett – Paolo és Francesca, Dante és Beatrice – és törékeny, álomszerű nőalakokat. A Dal a rózsatőről című képét, amelyet 1905 tavaszán a Műcsarnokban mutatott be, ezen korszak legfontosabb művének tartotta. A Dante találkozása Beatricével (1906) vörös ruhás költőjében önmagát festette meg. Később a rokokó ejtette rabul: Watteau és Pietro Longhi nyomán rizsporos parókás hölgyek és selyemkabátos gavallérok népesítették be a vásznait.
Önarcképein ritkán volt önmaga. Hol Danteként, hol Victor Hugo nevető emberének, Gwynplaine-nek a bőrében, hol holland parasztként, szerzetesként vagy spiritiszta mágusként ábrázolta magát, és a nevét is váltogatta: Luigi, Louis, Lodovico. Barátai szerint különös karaktere a hétköznapokba is átszivárgott: úgy hatott a körúti kávéházban, mintha egy másik évszázadból tévedt volna oda. A Baross kávéház művészasztalánál Kosztolányi, Karinthy, Babits és Móricz társaságában ült, Nagyváradon a holnaposok – Ady, Juhász Gyula, Dutka Ákos – fogadták maguk közé. Kosztolányi két évtizeddel később az Esti Kornélban Arácsy néven állított neki emléket: ő a festő, aki firenzei lovagruhában, tőrrel az oldalán fényképeztette le magát zongorázás közben.
Első gyűjteményes kiállítását 1907 tavaszán az Uránia műkereskedésben rendezte barátjával, Márffy Ödönnel. Első önálló tárlatára 1912-ben került sor: Rónai Dénes fotóműtermében függönyökre aggatva, bútoroknak támasztva, égő gyertyák és szárított virágok között mutatta be a képeit. Írt is: novellákat, kritikákat, egy regényt (Pauline Holseel története), és díszleteket tervezett a Thália Társaságnak. Egyik írásában így vallott magáról:
„Én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli.”
Egy város a Marson
Legegyénibb teremtménye Na’Conxypan, a képzeletbeli birodalom. Első ábrázolása egy 1902-es pasztell, amelynek hátoldalára azt írta: város a Marsban. Később holdbéli városnak is nevezte, nagy nyelvi leleménnyel és humorral meséket írt róla, leveleit pedig gyakran Na’Conxypan hercegeként jegyezte. A rajzokon itáliai kisvárosokra emlékeztető kanyargós utcák, apró boltok és terecskék között hatalmas kalapú, csíkos-pöttyös ruhás figurák sugdolóznak. A sorozat legszebb darabja, a Na’Conxypanban hull a hó 1913-ban, valószínűleg Padovában készült, és címe szinte szállóige lett. A városba később Weöres Sándor is ellátogatott: Dalok Na Conxy Panból című ciklusa 1943-ban jelent meg a Medúza kötetben.
Padovában festette legnagyobb vásznát, a Rococo Concertót is, amelyet 1914-ben – mondván, hogy a nagy képek nem illenek az egyéniségéhez – három darabra vágott. A bal oldali részből erős átfestéssel Az ópiumszívó álma lett, a középső elveszett, a jobb oldali Rózsalovag címmel maradt fenn.
A háború és a hallgatás
A Velencében kapott hírek hatására szorongás, félelem, dühkitörések és üldözési képzetek törtek rá. Előbb egy velencei kórházban, majd hónapokig a lagúna egyik szigetén működő San Servolo ideggyógyintézetben kezelték. 1915-ben tért haza, és a Moravcsik Ernő vezette egyetemi elmeklinika betege lett. Átmeneti javulások idején még dolgozott – 1918-ban öt új képet állított ki a Nemzeti Szalonban –, de ezekben az években a kompozíciók szétestek, látomásos, nyugtalan alakok jelentek meg rajtuk.
Barátai nem feledkeztek meg róla. 1922-ben az Ernst Múzeum nagy sikerű kiállítást rendezett a műveiből, Kosztolányi Dezső pedig a Pesti Hírlapban így írt róla:
„Ez a költő, ki ecsetjével verseket festett, és céhbeli volt az írók között is.”
1924-ben véglegesen a Lipótmezei Elmegyógyintézetbe került, ahol már alig reagált a külvilágra. „szisztémás katatóniát és skizofréniát” diagnosztizáltak nála. Festés iránti érdeklődését elvesztette, majd a látását is. Juhász Gyula már 1925-ben azt írta - mintegy búcsúzva az egykor ismert akkoriban már darabjaira hullott egyéniségtől - hogy Gulácsy tiszta művészként született egy művészietlen korba, és túl gyöngéd volt ahhoz, hogy azt a maga képére formálja.
Gulácsy Lajos 1932. február 21-én, 49 évesen halt meg. A Farkasréti temetőben nyugszik, síremlékét, Borsos Miklós alkotását 1941-ben avatták fel. Életművét 2023-ban a Magyar Nemzeti Galéria mintegy kétszáz alkotást felvonultató tárlata mutatta be minden korábbinál teljesebben, Na’Conxypan hercege címmel. Alig másél évtizedalkotói idő jutott neki, ennyi idő alatt azonban egy egész országot teremtett – olyat, amely egyetlen térképen sem szerepel és amelynek ő volt az egyetlen látogatója a Földről. Sőt: ő volt az egyetlen hercege.
Források: Tulassay Zsolt: Gulácsy Lajos – Na’Conxypan hercege (Magyar Belorvosi Archívum, 2024/4) · GULÁCSY. Na’Conxypan hercege – Magyar Nemzeti Galéria · Lajos Gulácsy – Encyclopaedia Britannica · K. Peák Ildikó: „Concerto bizarro” (Neograd 2013, Dornyay Béla Múzeum Évkönyve) · A Moravcsik-klinika története – We Love Budapest · Gulácsy-kiállítás – We Love Budapest
cover: Gulácsy Lajos 1910. (Székely Aladár felvétele).
