Hogy lesz egy cselédlány énekelgetéséből szerzői életmű? Miért épít parasztház-homlokzatot és lócát valaki egy parasztasszonynak a rádió stúdiójában? Hogy került a magyar népzene a falvakból a világ koncerttermeibe - és hogy vált egyik legnagyobb zeneszerzőnk gondolkodásában alap-struktúrává? Idén 120 esztendeje, 1906-ban indult első nagy gyűjtőútjára Bartók Béla.

„A népzene (...) a természet tüneménye. Ez az alkotás ugyanazzal a szerves szabadsággal fejlődött, mint a természet egyéb élő szervezetei, a virágok, az állatok. Éppen ezért olyan gyönyörű, olyan tökéletes a népzene. Ezek a dallamok a művészi tökéletesség megtestesítői. Példái annak, miként lehet legkisebb formában, legszerényebb eszközökkel valamilyen zenei gondolatot legtökéletesebben kifejezni.”

(Bartók Béla – Magyar népdalok 1933.) 

Dósa Lidi

A népdalok gyűjtésének, rendszerezésének és feldolgozásának ötlete egy egyszerű cselédlánynak köszönhető. Bartók egy 1904-es nyaralása során hallotta énekleni Dósa Lidit, vendéglátói Kibédről (Erdély – Maros Megye) származó cselédlányát. Ekkor jegyezte le, tulajdonképpen tőle gyűjtötte első népdalait. A Gerlice-pusztán lekottázott néhány dallam új gondolatokat ébresztett és új terveket kezdett érlelni benne. Azonnal megérezte a városi és falusi előadásmód közötti minőségi különbséget, azt, hogy mennyivel nemesebb a székely parasztlány egyszerű éneke a cigányzenekarok szalonízű asztali zenéjénél, és rádöbbent arra is, hogy az eldugott falvakban sokkal több ismeretlen és érdekes népdalt tudnak, mint a rokoni-baráti körök tagjai együttvéve. 1904-ben írta húgának címzett levelében:

„Most új tervem van: a magyar népdal legszebbjeit összegyűjtöm a lehető legjobb zongorakísérettel mintegy a műdal nívójára emelem… Jó magyarjainknak persze ez nem való. Ezek irtóznak minden komoly dologtól. Sokkal jobban ízlik nekik a megszokott cigányos slendrián…”

 

A célhoz vezető úton 1906-ban indult el. Népdalok után járta a vidéket, először az Alföldet és a Dunántúlt, végül eljutott Erdélybe is. A helyiek megismerték, megkedvelték és házról házra, faluról falura küldték-vitték-kísérték a fonográfos pesti gyűjtőt.

„Vasárnap átvitt [Galgóczy] Géza Biharmegyébe, a Sarkad melletti Fekete-Ér pusztára, ahol végre akadt anyag is. Ott megismertem Franckot, a ki mindjárt Dobozra hívott egy napra. Hétfőn elmentem gépemmel kanászoknak és juhászoknak közibe, délután meg este a benedeki cselédlányt fonografáltam le. Kedden reggel búcsúzóul még egy aratót hívatott be Galgóczy, azután indultam Dobozra. A fekete-éri gazdatiszt aznap estéjére átküldözte egy öreg énekesét, Franck is hozott egy nehányat vacsorára, s így este történtek felvételek is, leírás is. Összvesen feljegyeztem arrafelé 83 dalt, és 47 felvételt készítettem. Franck nagyon szíves volt, meghívott egy pár hétre pl. október, vagy novemberben, amikor elrándulhatunk különböző szomszéd uradalmi gazdatisztekhez és átkutathatjuk az egész vidéket.”

 

Ezt követte a gyűjtött anyag átdolgozása, feldolgozása.  Kevésbé ismertek Bartók énekhangra és zongorakíséretre írt darabjai, de ezek rejtik talán a legszebb népdalok feldolgozásait - nemhiába tűzik műsorra zongoristák és énekesek szerte a világban a mai napig. A Nyolc magyar népdal énekhangra és zongorára  c. műben Bartók  megvalósította a tervet: eredeti közegéből felvitte a népdalt a koncerttermek színpadára. (Érdekes adalék, hogy a darab 1–5. száma 1907-ben, a 6–8. száma 1917-ben keletkezett - egy hosszú alkotófolyamatról van szó. Végül 1922-ben jelent meg a teljes ciklus.)

 

"Népi dallamokkal bánni tudni: egyike a legnehezebb feladatoknak. Merem állítani, van olyan nehéz, ha nem nehezebb, mint egy nagyszabású eredeti mű megírása. Ha nem feledkezünk meg arról, hogy előre megadott idegen dallamnak kötelező volta máris nagy megkötöttséget jelent, akkor megértjük a feladat nehézségének egyik okát. Egy másik nehézség a népi dallam sajátságos karaktere. Ezt először is fel kell ismerni, át kell érezni, aztán pedig reliefszerűen kidomborítani a feldolgozásnál, nem pedig elhomályosítani. Annyi bizonyos, hogy a népdalfeldolgozásokhoz éppen annyira szükséges a jó órában történő munka, vagy ahogy mondani szokás, a »megfelelő inspiráció«, mint bármilyen más mű megírásához."
                                                           (Bartók Béla - A népi zene hatása a mai műzenére, 1931.)

 

Ilona és a lóca

 

Péntek Jánosné Szabó Ilona körösfői adatközlő különleges kincset hagyott Bartókra. Ahogy ő jellemezte „nehézveretű, cifrázott dalokat” . Az énekes közel 200 dallamot énekelt felvételre - néhányat Körösfőn, a többit már jóval később, Bartók meghívására a rádióban. De ott sem akárhogyan: a stúdióban díszletházikó-homlokzatot helyeztek el  számára, lócát állítottak elé, hogy IIona úgy énekelhessen, ahogyan otthon. Ekkor, 1937-ben már nyilvánvalóvá vált: a népdal eredeti közegében eltűnőben van. Bartók úgy érezte: a zeneszerzők feladata átmenteni ezt a tudást az utókornak. Több fronton is tett a cél érdekében.

Gyermekeknek

Bartók a begyűjtött dallamkincs egy részéből zongoradarabokat komponált, amelyeket oktatáshoz lehet használni - és használnak is a zeneiskolák a mai napig. A Gyermekeknek négy kötetének technikailag folyamatosan nehezedő darabjai közt az I. és II. kötetében csak magyar népdalokat találunk ( a III. és IV. kötetben szlovák dalok szerepelnek.) 

A magyar anyag döntően a Felvidék és Erdély különböző gyűjtési pontjairól származik, de Bartók nem helyhez kötve, hanem típusok szerint válogatta és rendezte a dallamokat. A cél nem dokumentarista „helyrajz”, hanem a zenei karakterek pedagógiai bemutatása volt.

A feldolgozás tudatosan egyszerű, de nem leegyszerűsítő. Bartók gyakran meghagyja a népdal eredeti, parlando-rubato jellegét, miközben a zongorakíséretet letisztult akkordblokkokkal vagy ritmikus ostinatókkal építi fel. Sok esetben a dallam a jobb kézben jelenik meg énekszerűen, míg a bal kéz funkcionális kíséretet ad – kvintváltásokkal vagy egyszerű harmonikus támaszokkal.

Más darabokban a dallam és kíséret szerepet cserél: a népi dallamfragmentumok áthelyeződnek az alsó szólamba, bal kézre, miközben a felső szólam (jobb kéz) ritmikai vagy díszítő funkciót kap. Ez a váltogatás nem virtuozitásra épít, hanem arra, hogy a tanuló egyszerre érzékelje a dallami és harmonikus gondolkodás közti különbséget.

A Gyermekeknek így nem csupán népdalfeldolgozás, hanem egyfajta zenei gondolkodás bevezetése: a népzenei anyag és a modern zongoratechnika szerves összekapcsolása.

Bartók Béla, 1932. Fortepan / Lőcsei (Tóth) Péter

Népzene az életműben

Bartók a gyűjtött népdalanyagot nemcsak zongorafeldolgozásokban használta fel, hanem színpadi műveiben, vonósnégyeseiben, zenekari műveiben és kóruskompozícióiban is. A népzenei anyag fokozatosan a zenei gondolkodás szervezőelvévé vált. 

A korai időszakban a népzene még konkrét idézetként jelenik meg, ahogyan a Gyermekeknek darabjaiban. Bartók ekkor gyűjtött dallamokat dolgoz fel, többnyire zongorára vagy kisebb együttesre. Ezekben a művekben a népdal felismerhető, „kint marad” a kompozíció felszínén: a dallam adott, a zeneszerző feladata a harmonizálás, kíséret és formába rendezés. Ilyen művekben a népzene még külső forrás, amelyet a mű „beépít”, de nem alakít át radikálisan. Ezzel párhuzamosan azonban Bartókban már érlelődött-alakult egy új zeneszerzői attitűd is, amelyben a népzene már stílusmodellé válik. Bartók nem feltétlenül konkrét dallamokat használ, hanem azok szerkesztési elveit: a parlando–rubato ritmust, az aszimmetrikus lüktetést és a modális dallamvezetést. Ekkor a népzene már nem idézet, hanem gondolkodási minta. A kompozíciókban egyre kevésbé azonosítható a forrás, viszont a zenei „viselkedés” egyértelműen népzenei eredetű. Elő-előkerülnek a művekben népdalszerű dallam-fordulatok, de maga a konkrét népdal már nem. 

A harmadik, érett szakaszban a népzene már beépül a komponálási nyelvbe. A ritmus rétegzetté válik, a harmóniák gyakran kvartszerkezetűek, a dallamvezetés beszédszerű, a formák pedig organikusan, nem klasszikus szimmetriák szerint épülnek fel. A népzene ebben a fázisban már nem „anyag”, hanem szervező elv, a népzene ezen az absztrakciós fokon már beleolvad a szerzői univerzum komplexitásába.

 

Bartók a népzene felfedezésével megtalálta azt az utat, amelyen járva különleges, csak rá jellemző szerzői életművet tudott létrehozni - amely révén a magyar népzene bejárta - és a mai napig bejárja - az egész világ koncerttermeit.