Háromszoros Kossuth-díjas, a Sorbonne hallgatója, avantgárd zseni és a diktatúra egyik legdurvább vádiratának szerzője - miközben Kossuth-díjas és írókongresszusok díszvendége is. Hogyan vált a Tolna megyei puszta szülötte a Kádár-rendszer érinthetetlen, ám állandó alkukra kényszerülő poéta laureatusává? Portrénkban Illyés Gyula életművének legvitatottabb erkölcsi dilemmáit, asztalcsapkodó vitáját Kádárral, a magyar folklór felé fordulását és Csoóri Sándorral való kapcsolatát mutatjuk be - születése 124. évfordulóján. Tóth János írása.
Illyés Gyula életpályája és megítélése a mai napig a 20. századi magyar történelem egyik legizgalmasabb, leginkább vitatott lenyomata. Háromszoros Kossuth-díjas, kétszeres irodalmi Nobel-díj-jelölt, Babits Mihály szellemi örököse, miközben politikai szerepvállalásai és megalkuvásai komoly belső vitákat generáltak kortársaiban. Az irodalomtörténeti emlékezet – ahogyan azt Vasy Géza irodalomtörténész monográfiája is hangsúlyozza – sokszor az „utolsó nemzeti költőként”, egy klasszikus, össznemzeti felelősséget hordozó írói magatartás végső képviselőjeként tekint rá. De ki volt valójában a Tolna megyei puszta szülötte: a diktatúra elleni szellemi kiáltvány szerzője, vagy a hatalommal ügyesen egyezkedő koszorús költő?
A rácegrespusztai cselédháztól a párizsi szürrealistákig
Illyés Gyula 1902. november 2-án született egy felsőrácegrespusztai cselédházban családja harmadik, egyben legkisebb gyermekeként. Az 1933-ig hivatalosan Illés Gyula néven élő alkotó apai ágon régi juhász dinasztiából származott, a „pásztorok arisztokratáitól” - ahogy a Puszták népében írja. Anyai ági felmenői között uradalmi bognármesterek és református kántortanítók voltak, apja pedig már, mint tanult ember, uradalmi gépészként dolgozott. Bár a pusztai felekezeti népiskola világa és a cselédház élményanyaga egész életművét meghatározta, Illyés korán kapcsolatba került a radikális politikával is. Lelkesítették az 1918-as forradalmi események, eljárt a Galilei Kör előadásaira, 1919. januárjában ott volt Ady Endre temetésén, a Tanácsköztársaság bukása után pedig a Vörös Segély illegális pénzküldeményeit osztotta szét a letartóztatottak családjai között.
Amikor emiatt a hatóságok letartóztatással fenyegették, megszakította egyetemi tanulmányait, és 1921-ben külföldre menekült. Bécsi és berlini kitérők után 1922. tavaszán érkezett meg Párizsba. Miközben a Sorbonne-on irodalmat, lélektant és szociológiát hallgatott, kitanulta a könyvkötészetet, bekapcsolódott a magyar szocialista emigráció szervezeteibe, és közvetlen barátságot kötött a francia szürrealizmus olyan vezéralakjaival, mint Paul Éluard, Tristan Tzara, Louis Aragon és André Breton. Első írásait – immár Illyés Gyula névaláírással – a bécsi Ék és a Kassák-féle Ma folyóiratok közölték.
1926-os hazatérése után előbb a Phőnix Életbiztosító Társaság tisztviselője lett, majd 1938-tól egy évtizeden át a Magyar Nemzeti Bank sajtóreferenseként dolgozott. Irodalmi látásmódja hamarosan a Nyugat felé fordította, miután Füst Milán levélben hívta fel a szerkesztők figyelmét a verseire. Felfedezte, hogy költői feladata a magyar irodalmi hagyományokhoz kapcsolódva szót emelni a haza sorsáért. Ady magyarságféltése és Babits Mihály barátsága révén az 1930-as évekre a formálódó népi írók mozgalmának vezéralakja lett. Ekkor született meg a falukutató irodalom klasszikusa, a Válaszban folytatásokban közölt Puszták népe (1936), a dunántúli magyarság pusztulásáról szóló, egyke-ellenes riportja, és máig az egyik legjelentősebb Petőfi-monográfia is.
Harc a faji mítoszok és a fasizmus ellen
Bár Illyést a szocializmus évtizedeiben gyakran vádolták megalkuvással, a harmincas-negyvenes évek fordulóján rendkívül bátor és tiszta politikai állásfoglalásokat tett. 1932-ben perbe fogták, amiért József Attila oldalán röpiratban tiltakozott a kommunista Sallai Imre és Fürst Sándor halálos ítélete ellen. 1939-es Ki a magyar? című esszéjével radikálisan elhatárolta magát a kor divatos faji mítoszaitól, és a szabadságszeretetet nevezte meg a magyarság legfőbb történelmi örökségének.
Miután elvált első feleségétől, Juvancz Irmától, 1939-ben feleségül vette Kozmutza Flórát, akivel közös tanulmánykötetet is írt (Lélek és kenyér, 1939). Babits halála után, 1941 és 1944 között ő szerkesztette a Nyugat utódját, a Magyar Csillagot, ahol a népi és polgári írók összefogásával egyfajta antifasiszta irodalmi egységfrontot hozott létre, és nyíltan hitet tett a német nemzetiszocializmussal szemben. Magyarország 1944-es német megszállásakor felkerült a Gestaponál a letartóztatandók listájára, így Németh Lászlóval együtt Felsőgödön, majd a Dunántúlon bujkálni kényszerült.
Menekülés a folklórba: az ötvenes évek
A háború után Illyés a Nemzeti Parasztpárt egyik vezetőjeként és parlamenti képviselőjeként tért vissza a közéletbe, sőt Sárközi Mártával újraindította a Válasz című lapot. A Rákosi-diktatúra teljes kiépülésekor, 1948 végén azonban lemondott mandátumáról, visszavonult a közvetlen politizálástól, és tihanyi házába húzódott vissza.
A Rákosi-korszak legkeményebb éveiben a népköltészet és a népmesék feldolgozása jelentette számára a belső emigrációt: egy olyan menedéket, ahol az eredeti, saját műveit ért publikációs tilalmak idején is hű maradhatott a nemzeti kultúra és nyelv megőrzéséhez. Ebben az atmoszférában született meg 1953-ban a Hetvenhét magyar népmese, amely az elnyomott hősök felemelkedésével egyfelől megfelelt a kor kötelező „osztályharcos” ideológiai elvárásainak, másfelől viszont igazi kulturális mentőövként működött.
Illyés klasszikus értelemben nem volt hivatásos néprajzkutató, de a népi mozgalom vezéreként magas irodalmi szintre emelte a szájhagyományt. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól (Erdélyből, az Alföldről, a Dunántúlról) gyűjtött tündérmeséket, tréfás történeteket és Mátyás király-mondákat nem passzív szerkesztőként adta közre. Tudatosan újraalkotta és a magyar nyelv zeneiségéhez csiszolta őket, megőrizve a táji mondatalakítást, de közérthetővé téve a szöveget a nagyközönség számára.
Maga is ír arról az utószóban, hogy valamennyire átírta a meséket: „Célom az volt, úgy hangozzanak, mintha az eddigi, mondjuk, száz elmesélőjük után még egy százegyedik is előállna; de az is a népből”. A Szántó Piroska festőművész ikonikus rajzaival megjelent kötet a magyar könyvkiadás egyik legnagyobb sikere lett, amelyen nemzedékek nőttek fel. 1953 óta legalább 26 hivatalos kiadást is megélt már.
Illyés Gyula néprajzi és népköltészeti elkötelezettségét más művei is tanúsítják: a francia folklórt magyaros ízekkel átültető Lúdláb királynő (1957), a Mátyás király alakja köré font igazságtételek közreadása, valamint a Válasz élén folytatott küzdelme a népnyelv és a tájszólások irodalmi integrációjáért. Még 1936-os Petőfi-monográfiájában is azt a kulcskérdést kutatta, hogyan vált a paraszti kultúra és nyelv a 19. századi nemzeti megújulás alapjává.
Ugyanakkor nem volt teljes belső emigráció. 1952-ben bemutatták az Ozorai példát, 1953-ban a Fáklyalángot, és ugyanebben az évben másodszor is Kossuth-díjat kapott. Megjelentek válogatott versei és elbeszélő költeményei, miközben rendszeresen részt vett hivatalos kulturális eseményeken. Az 1955-ös Vörösmarty-ünnepségen – amelyet a Szovjet Írószövetség és az Országos Külföldi Irodalmi Könyvtár rendezett – szintén jelen volt, Király István mellett. A folklórba fordulás tehát inkább stratégiai menedék volt, mint teljes elzárkózás a nyilvánosságtól.
A korabeli hatalommal való kényszerű együttélés közben súlyos sebeket is ejtett a népi írói közösségen. Az első írókongresszus után, amikor a polgári szerzőket módszeresen kiradírozták az irodalomból, Illyés egy személyes beszélgetésen Nemes Nagy Ágnes kérdésére, hogy mit tegyen egy polgári költő, felcsattanva így felelt: „A polgári költő akassza fel magát.” Nemes Nagy szerint Illyés szerepe ekkor „jellegzetesen félprostituálti” volt: miközben jó kapcsolatot ápolt Rákosival és Révai Józseffel, apró, zárójeles gesztusokkal tartotta fenn függetlensége látszatát a nemzet előtt – és ezt a „tekintélyes alkalmazkodást” a fiatalabb költők is eltanulták tőle.
Dühroham Kádár előtt és az 1977-es robbanás
Illyés nem volt teljesen beilleszthető a pártállami struktúrába. Az Egy mondat a zsarnokságról című, 1950-ben írt, de csak az 1956-os forradalom napjaiban (november 2-án) megjelent monumentális verse a szabadságharc leverése után évtizedekig szigorúan tiltott volt (teljes szövege, a hiányzó húsz sorral együtt csak egy 1971-es zágrábi kiadásban láthatott napvilágot). Egy állambiztonsági jelentés szerint amikor Kádár János később a szemére vetette a vers forradalmi szerepét, Illyés valóságos dührohamot kapott, az asztalra csapott, és azt mondta a pártvezérnek: „Mikor én azt a verset írtam, akkor Kádár és társai börtönben voltak. Ha nem tetszik, menjenek vissza a börtönbe!”
Nemzetközi ismertsége okán azonban érinthetetlen volt, igazi szankciókat és megtorlást nem lehetett személyével szemben alkalmazni. Az 1960-as és 70-es évektől a nemzetközi PEN Klub alelnökeként sokat utazott nyugatra, rangos francia elismeréseket kapott, 1981-ben pedig személyesen François Mitterrand francia köztársasági elnök kérésére szerveztek vele találkozót a Parlamentben, ahol a francia államfő fejezte ki tiszteletét az életműve előtt.
Befolyását rendszeresen használta az elhallgatott nemzeti sorskérdések felvetésére. Legnagyobb kései politikai viharát 1977. karácsonyán robbantotta ki, amikor a Magyar Nemzet hasábjain megjelentette „Válasz Herdernek és Adynak” című esszéjét. Ebben nyíltan megtörte a kádári tabut, és elítélte a határon túli magyarság (különösen az erdélyi magyarok) jogfosztottságát és erőszakos asszimilációját, ami felett az akkori magyar államhatalom is szemet hunyt. A cikk hatalmas diplomáciai botrányt okozott Bukarest és Budapest között, a hatalom pedig azonnal letiltotta Illyés viszontválaszát.
A láng továbbadása: Illyés és Csoóri
Bár Vasy Géza felvetése szerint Illyéssel egy klasszikus író-magatartás zárult le, a lángot mégis sikerült továbbadnia. Egész életművének és kései küzdelmeinek legfontosabb hozadéka az a szoros mester-tanítvány és baráti szövetség volt, amelyet a fiatalabb költőgeneráció legjelesebb tagjával, Csoóri Sándorral épített ki. Csoóri maga is válogatott kötetet Illyés verseiből (Mert szemben ülsz velem, 1982), és hűséges látogatója maradt az idős mesternek.
A Kádár-korszak konszolidációjának éveiben Illyés tihanyi háza lett az a szellemi menedék, ahol Csoórival közösen vitatták meg a nemzet jövőjét, a demográfiai krízist és a határon túliak védelmét. Amikor az idősödő Illyés a 70-es évek végén a cenzúra és a hivatalos támadások kereszttüzébe került, Csoóri Sándor teljes mellszélességgel állt ki mellette. Amikor Illyés Gyula 1983 áprilisában elhunyt – Farkasréti temetésén többek között Sütő András és Illés Endre búcsúztatta – Csoóri nemcsak mint irodalmi örökös lépett elő, hanem a népi-nemzeti ellenzék tényleges vezérévé vált. Csoóri a Duray Miklós Kutyaszorító című művéhez írt bátor előszavával, a monori találkozó megszervezésével, majd a Magyar Demokrata Fórum (MDF) egyik alapítójaként közvetlenül vitte tovább az illyési örökséget a rendszerváltás világába.
cover: Illyés Gyula író, költő tihanyi szőlőjében, 1963. Fortepan/Szalay Zoltán
Források:
Illyés Gyula: A puszták népe. Budapest, 1936.
Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese. Budapest, 1953.
Magyar életrajzi lexikon
Vasy Géza: Illyás Gyula évszázada. Miskolc, 1998.
